Milyen meglepő

Nem azt mondom, hogy most lesz valami, de azt igen, hogy próbálom. Bő két hetes elvonulással kezdem, aztán egy kicsit komplikálódik, de meglátjuk, elvileg lesz időm a nyáron, aztán az őszt – remélem – elvonulva töltöm; ha mást nem is, legfeljebb majd megedződöm faaprítás közben (mert fűteni kell). Az is egy szempont. De ennél többet tervezek… Ötleteim vannak (számosak), az eredményt meglátjuk. Egyelőre M*-sal kezdek, talán megoldom, mint egy gordiuszi csomót, utána egy kis ez, egy kis az. Csak az eleje nehéz. Visszailleszkedni, hogy ezt lehet, hogy ezt így kell. Szóval meglátjuk. Kicsit fordítok is közben. Nagy örömmel olvastam mostanság ezt a Weinbaum-válogatást, és Kornya Zsolt barátom volt olyan kedves, megdobott egy (nem Weinbaum) hasonlóképp ősi sci-fi szöveggel, talán fordíthatnám. Itt is jelzem, egy oldalt gyorsan, próbaként, hogy milyen a stíl, fel is faltam; tetszetős. S még egyvalamiért hálás vagyok (pontosabban több köszönet is illeti, de most éppen): Zsolt pár éve említette, hogy a szemét kímélendő gyakran programokkal olvastat magának. Mint egy jó író (ha-ha!), elraktároztam ezt is, aztán most előszedtem; ha itt vagyok magányban, legalább valami beszél hozzám. Hát meglepő, amikor az ember a saját szövegét olvastatja vissza, de megerősített abban, hogy jó lesz ez, csak ugye egyenetlen, mert tíz éven, fejezetről fejezetre raktam össze, kb. évente írtam hozzá egy jelenetet, semmit nem terveztem előre – nem regény, itt ezt lehet (ritkán; alig; piszok nehéz) –, közben meg a karakterek eluralták. Vicces, ahogy az ember elkezd egy sztorit, de kibújik belőle önmaga, hogy cseszd meg, hát téged nem a sztori érdekel, hanem a szereplők, sőt, a HŐSÖK, de így, nagybetűvel, mert neked dráma kell, és a sztorit máris kukázhatod, mert a hősök saját magukra szabják az első sortól az utolsóig. De az első öt fejezet király (már engedtessék meg nekem). A hat-hét-nyolc csiszolható (és tudom, hogyan). A kilenc valami különös lesz, de pont azért jó (amúgy tegnap jöttem rá, hogyan dolgozzam össze két változatát, amit már megírtam, mert így működik; máshogyan nem). Aztán már csak le kell zárni, és ma arra is rájöttem, hogyan. Talán le se esett volna, ha olvasom – mint ahogy olvastam már vagy százszor, de tényleg; 2007-ben kezdtem, jézusom! –, de így hallgatva egyszer csak beugrott. Hát persze! Hübrisz! Hát mi más? Mikor írtam bármi mást?