Előrebocsátom, hogy a könyv tetszett.
Összességében lekötött, jó arányban egyesült benne Martin egyenes, közvetlen
jellemábrázoló stílusa a részletező helyszín- és világleírásával, a cselekmény
kiszámíthatóan ugyan, de azért kellően fordulatosan alakult, és arra sem lehet
panasz, hogy a mester bármilyen szempontból túlírta volna a szöveget, nincs
túlzott historizálás, nincs túl sok szereplő, jó érzékkel pont annyit kapunk
mindenből, ami a szórakozáshoz elég.
Ugyanakkor az a tény, hogy ez a három elbeszélés-kisregény
mintegy A Jég és Tűz dala (népszerűbben: Trónok harca)
kiegészítéseként készült, mint erre a borítón is felhívják a figyelmet
(„azokkal párhuzamosan írta”), kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy Martin
írástechnikáját és egyes dramaturgiaelméleti kérdéseket górcső alá vegyünk.
1.
A főszereplő problematikája
A Jég és Tűz dala egy sokszereplős, de még
jellemzőbben, egy sokfőszereplős regényciklus. Kétezernél is több nevesített
szereplő, és több mint két tucat főszereplő (nézőpontkarakter) mocorog-mozog
benne, és már utóbbiak is elég számosak ahhoz, hogy az olvasó minden indítékot,
célt, viszonyt, történeti és egyéb hátteret észben és figyelemben tartson.
Sokan és sokféleképp elemezték már ezt, nem kívánom ismételni, csak magát a
tényt rögzítem újra: a szereplők számossága és az olvasói befogadás lehetőség
szerinti könnyítésének szükségessége oda vezetett, hogy Martin kénytelen volt
az eredetileg követett fejezetelrendezést jelentősen megváltoztatni, ami két
igen ellentmondásos kötetet eredményezett (Varjak lakomája, Sárkányok
tánca).
Ezekhez képest A Hét Királyság lovagja
három kisregénye egyetlen főhős köré épül, annyira, hogy nem is érdemes
nézőpontkarakterről beszélnünk, mert a Trónok harcával ellentétben a
szöveg maga nem teszi témává a nézőpont kérdését; Martin egyszerűen csak a régi
jól bevált E/3-at alkalmazza, mindentudó elbeszélő nélkül. Csakis Dunk
gondolatait, érzéseit ismerjük meg közvetlenül, mindenki másét csak abból,
ahogy beszélnek, viselkednek, vagy amit Dunk kikövetkeztet róluk; nem tudhatunk
másról (történelmet, cselekményt, motivációkat is ide értve), csak amiről Dunk
tud, vagy tudomást szerez; nem látunk mást az összképből, csak ami az ő
látóterébe kerül.
Persze ugyanez jellemző a Trónok harca
egyes fejezeteire is, a történetszövés, -mondás, dramaturgia szempontjából
azonban ott a fejezetek kaleidoszkópszerűen kiadják a (majdnem) teljes képet,
és Martin mesterien épít is erre; a feszültségkeltés egyik fontos eleme, hogy
az olvasó többet tud, mint a főszereplők bármelyike.
Itt ez nem mondható el. Sőt, Dunk közrendű
származása, korlátozott ember- és világismerete, hiányos taníttatása és
többször ismételt fafejűsége, lassú felfogásával egyetemben, a Trónok
harcának szinte minden főhősénél jobban leszűkítik az olvasónak átadható információk
körét. Martin persze tudatában van ennek, és egyrészt erősen épít az
infóhiányból fakadó feszültségre (az első kisregényt szinte egészben erre
alapozza, tulajdonképpen ez egy beavatódás- vagy felnőtté válás-történet; a
másodikat nagyrészt erre, hiszen egy kis emberismerettel, élettapasztalattal
sok, Duncan számára meglepő fordulata a legkevésbé sem lenne meglepő; a
harmadiknál azonban már inkább a szándékos elhallgatás, titkolózás és
rejtélyépítés dominál, Dunk lassú felfogásával párosulva, és nem annyira a
főhős járatlansága), másrészt az olvasó megsegítése érdekében a Trónok harca
egyes fejezeteihez képest jóval többször találkozunk olyan statisztákkal,
mellékszereplőkkel, akiknek olykor egyetlen, gyakran domináns szerepe
lényegében csak annyi, hogy az adott helyzetben releváns információkkal
szolgáljanak Dunk (és így az olvasó) részére.
Legnagyobb fájdalmam, hogy Egg szerepe az esetek
igen döntő részében szinte csak erre korlátozódik, és az olyan
lovag-fegyverhordozó, mester-tanítvány viszonyból, mint ami a Trónok
harcában pl. Aemon mester és Sam, vagy Dunk emlékezetében Ser Arlan és az ő
kapcsolatát jellemezte, szinte semmit nem kapunk, leszámítva Egg pimaszságát és
az olykor kilátásba helyezett pofonokat.
De nemcsak a világ megismerhetőségére és a
mellékszereplők szerepére, hanem - értelemszerűen - a főhősnek az eseményekben
játszott szerepére is nagy hatással vannak Dunk fentiek szerinti
jellegzetességei. Dunk ugyanis, ha alaposan megnézzük, végső soron inkább
sodródó, mint cselekvő hős: jellemzően csak szalad az események után, nem
alakítja őket, és bár egyes pontokon a döntéseivel természetesen lendít a
cselekményen, a jellemvonásaiból és a helyzetből fakadóan ezek a döntései
egyszerre kiszámíthatóak és kényszerűek. A három történetben egyedül A
felesküdött kardban lehet kétséges, hogy a háttérinformációk megismerése
után Dunk megpróbálja-e feloldani a konfliktust Ser Eustace és Rohanne úrnő
között, a másik két kisregényben minden döntését valamilyen külső kényszer szüli,
így azok egy pillanatig sem okoznak többletfeszültséget.
(Megjegyzés: Persze A Jég és Tűz dala
ciklusban is bőven akad példa külső kényszerre, de ott a sok főszereplő és a
gyakran váltakozó történetívek az első három kötetben ezt egész ügyesen egyensúlyban
tartják, ami aztán a negyedikben borul először, főként a Dunkéval sok
szempontból párhuzamba állítható Brienne-történetszállal. Általában is, a Varjak
lakomája és az addig cselekvő hősként bemutatott Daenerys veszteglését
ecsetelő Sárkányok tánca (a megelőző köteteknél rosszabb) megítélésének
egyik oka szerintem jól megragadható A Hét Királyság lovagja
főszereplő-problematikáján keresztül.)
A kötetből kiviláglik az is, hogy egy Dunk-féle
egyszerű, sodródó hőssel viszonylag korlátozott számú egynézőpontos történet
mesélhető el. A kóbor lovag klasszikus beavatódástörténet: a világ
legyőzéséhez alapvető ismeretekkel és készségekkel rendelkező, de még
tapasztalatlan főhős kikerül a nagyvilágba (elveszíti mesterét), szembesül a
világban ható (gonosz vagy semleges) erőkkel, és végül áldozatok árán ugyan, de
győzedelmeskedik, s erkölcsileg és / vagy anyagilag gazdagabban kerül ki a
konfliktusból oly módon, hogy közben a világban elfoglalt helye is megváltozik.
Jelen esetben ugye Dunk „áldozata” a történelmi jó híre, amelyen súlyos csorba
esik azáltal, hogy közvetve Dárdatörő Baelor herceg halálát okozta; az új helye
(szerepe) pedig a világban fegyverhordozó helyett egy herceg tanítója.
Ehhez képest A felesküdött kard egy logikus
folytatás: az ide-oda elszegődő kóbor lovagok életének bemutatása nagyívű
lovagi tornák helyett egy helyi kis szomszédvitán keresztül, ahol azonban
ugyanúgy emberéletek forognak kockán és függnek a főhős döntésétől, s mivel
dramaturgiailag ez a döntés kiemelt jelentőséggel bír, nem lehet külső kényszer
által meghatározott. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne kiszámítható. Dunk
jelleme alapján biztosra vehetjük, hogy valamiképp megpróbál „rendet tenni”, de
ez önmagában nem baj; a baj az, hogy a történet során Dunk igazából nem lesz
több, mint ami addig; egészen konkrétan semmilyen karakterfejlődésről nem
beszélhetünk. Még ha legalább a szüzességét elveszítette volna, de azt sem;
Martin valószínűleg a sorozatírói tapasztalatai alapján gondolta úgy, hogy jobb
lesz, ha ezt későbbre tartogatja, mert a történethez itt nem sokat tenne hozzá
– csakhogy így Dunk szempontjából, aki Rohanne úrnő iránt mostantól (csak)
ugyanazt érezheti, mint amit Tanselle iránt, semmi nem történt.
A rejtélyes lovag bizonyos szempontból
megint csak logikus folytatás: Dunk Baelor herceg halálában játszott szerepe és
Egg jelenléte miatt érthető, hogy Martin nem tudott ellenállni a kísértésnek,
hogy hősét egy trónkövetelős történetbe vezesse, de az előző két kisregény után
nagyon kitűnik, mennyire nem találja itt Dunk a helyét, szerepét. Gyakorlatilag
az egész sztori arról szól, hogy Dunk helyzetből csöppen helyzetbe; azon kívül,
hogy az elején úgy dönt, észak helyett először az esküvőre indul, egyetlen
olyan döntése sincs, amit ne külső kényszerből hozna, és még azokkal is vajmi
keveset tesz hozzá az eseményekhez, melyek tőle függetlenül is többé-kevésbé
ugyanúgy zajlanának. Egg, azzal, hogy felfedte magát, sokkal nagyobb hatást
gyakorolt a végkifejletre, mint bármi, amit Dunk csinált (leszámítva Egg
megmentését a templomban; de az már végképp egy kikényszerített jelenetsor
volt, ugye).
2. Az előadásmód és a kételkedés felfüggesztése,
avagy a véletlenek természetessége
A kételkedés felfüggesztése egyszerű példával
élve az a mozzanat, amikor az olvasó / néző / bármilyen mű befogadója elhiszi,
hogy mindaz, amit az adott mű ábrázol, az adott mű által ábrázolt világban
megtörténhet, valóságos lehet, hihető. Ez az olyan valószerűtlen dolgoktól,
mint a fénysebességnél gyorsabb hajtómű, az olyan félig-valós történetekig,
mint hogy Toldi elhajította a malomkövet, minden művészeti alkotásra igaz,
függetlenül annak témájától vagy műfajától. Ahhoz, hogy a mű értelmezhető
lehessen és hasson, a kételkedés felfüggesztésére szükség van – és a műnek ezt
lehetőség szerint támogatnia kell, például azzal, hogy kimondja, a választott
hőse egy olyan kiválasztott hős, akivel törvényszerűen rendkívüli dolgok
történnek, lett légyen bármilyen valószerűtlenek is.
Ebből egyenesen következik, hogy nem az a baj,
hogy vannak véletlenek, és még csak nem is az, hogy adott esetben számosak.
Mert haladjunk csak sorjában: Ser Arlan véletlenül épp egy olyan torna előtt
hunyt el, amelyre a Hét Királyság hercegei, köztük a Segítő is hivatalos.
Ezután Dunk véletlenül belebotlott Eggbe, és amilyen fafejű, a
legtermészetesebb kérdéseket sem tette fel neki, csak élt a feltételezéssel,
hogy hát nyilván árva fiú, úgyhogy Eggnek még csak hazudnia sem kellett, hogy
elkísérhesse. Következnek a torna eseményei – hadd ne soroljam fel őket. Aztán A
felesküdött kardban a többszörösen özvegy úrnőről kiderül, hogy ifjú és
gyönyörű, és persze pont szerelmes volt Ser Eustace rég halott fiába, no meg az
erdőtűz is jókor jön, hogy egyszerre fokozza a feszültséget, ám ugyanakkor
segítsen a konfliktus feloldásában is. A rejtélyes lovagban pedig az
egész összeesküvés számos szereplőjével együtt már nagyon erőltetetten arról
szólt számomra, hogy meséljünk el egy ilyen történetet Dunkkal és Eggel, akik
véletlenül pont belecsöppentek a közepébe.
Mi ezzel a baj? Ha olvasóként csak szórakozni
akarok, semmi. Ha elemzem a dolgot, akkor viszont látnunk kell, hogy Martin –
aki stilisztikai szempontból sincs híján az eszközöknek, mert bár a könnyebb
befogadhatóság érdekében jellemzően egyszerűen, közvetlen stílusban ír, a
megfelelő helyeken ugyanilyen könnyedén vált át heroikus előadásmódba, s persze
a képernyőre kívánkozó párbeszédeit sem szabad feledni! – a Dunk-történetekben
rigorózusan kerül minden utalást arra, hogy a hőse kiválasztott lenne, a nagyon
is realista előadás- és ábrázolásmódja pedig nagyon beszűkíti az értelmezői
keretet. Dunk ugyan fölteszi olykor magának a kérdést, hogy az istenek ugyan
miért nem őt hagyták meghalni Baelor herceg helyett?, de ez mindig inkább
bűntudat-önvád értelemben merül fel, és nem – úgymond – az olvasót
továbbgondolásra ösztökélő felvetésként. Azaz Martin nem reflektál – már csak
azért sem, mert az előző pontban már kiértékelt fafejű, lassú Dunk nem is
reflektálhat érdemben – a véletlenekre, csak készen elénk tárja mindezt: ez
van, hidd el.
Rendben, elhiszem (mert szórakozni szeretnék). De
azért ott motoszkál bennem, hogy mindezt mennyivel ügyesebben megoldotta a Trónok
harcában, ahol már az első Stark-gyermekes jelenetben feltűnnek a
rémfarkas-kölykök, minden gyermeknek egy-egy, és még egy albínó is van
közöttük, miként ott a fattyú Jon a Starkok között… és sorolhatnánk, de az
olvasónak már ennyi is elég, hogy világossá legyen: ez egy mese, mítosz,
legenda, a kiválasztott gyermek története, és bármilyen valószerűtlen események
is következzenek, azok nyilván valamilyen nagyobb mögöttes erő, az istenek vagy
a sors számlájára írhatók, és egyszerűen be kell következzenek, mert ez a világ
rendje – és ezzel már segítettük is az olvasót a kételkedés felfüggesztésében.
(Megjegyzés: ugyanerre jó példa a Tűz és Vér,
a Targaryennek krónikái is, amelynek fiktív szerző-mestere rendszeresen utal
egyrészt a Targaryennek kiválasztottságára, másrészt az istenekre, a sorsra
stb., mindezzel segítve a számtalan hősi, dicső, szégyenletes stb. esemény el-
és befogadását, értelmezését.)
Mindezek alapján: mi a tanulság? Nos, megvolt az
eredet- vagy beavatástörténet; megvolt a bölcs problémamegoldó szerep; és
megkaptuk az intrikák közt hányódó, de becsületessége révén végül győzedelmeskedő
hős bajnok történetét is. Logikus a kérdés: mi marad? Mármint: mi olyan
történet marad, amibe a fenti jellemvonásokkal rendelkező Dunk olyan módon
beilleszthető, hogy a karakter önazonos, a szerepe pedig jelentős marad? Jó
kérdés, és bár nyilván létezik rá jó válasz, látható, hogy a főszereplő
sajátosságai milyen nagy hatással vannak egy olyan merőben elméleti kérdésre
is, mint a dramaturgia – és talán az sem véletlen, hogy Martin Dunk következő
kalandjával sem halad úgy, mint ahogy azt eredetileg tervezte.
No comments:
Post a Comment