Köszönöm

"Gorduin, akinek utolsó emléke a gerincébe hasító fájdalom, utolsó gondolata a csodálkozás volt, sokáig hevert mozdulatlanul a sötétségben, majd még hosszabban emelkedett valamely sűrű közeg folyvást világosodó rétegein át: a mindenség előbb vérvörös volt, aztán mézszínű, végül borostyánsárga, gyantacsepp az idő fájának kérgén, mely rabul ejtette és nem eresztette a szétszóródni kész gondolat-szilánkokat. A szilánkok halmaza mozdulni akart, és ráébredt, hogy nincs mivel mozdulnia: ami volt, amivé lett, tehetetlenül lebegett e sajátos határtalanságban. Nem veszett el, nem foszlott semmivé, de más... azaz mások rendelkeztek vele, s miközben emlékeit ízlelgették, őt bámulták kristályosan csillogó oszlopaik belsejéből, melyek úgy emelkedtek a szféráit vesztett ég magasába, mintha tisztük szerint a Teremtés egészének terhét hordoznák.

Azt, ami egykor Tier Nan Gorduin volt, félelem helyett ámulat és megrendülés töltötte el az oszlopok lakói láttán. Emberek voltak, ismert és ismeretlen népek vonásait hordozták, s a testüket körülölelő eleven borostyán temérdek szálával kötődtek a létezés alsóbb szintjeihez – és a lélek, mely háromnegyed évszázada egy ilanori bárd testében lakozott, hirtelen ráébredt, hogy nem először jár itt, s hogy nem is ez a mostani az utolsó alkalom.

– Megtörtént – hallotta valahonnét, s ahogy a beszélőt kereste, újabb alakokat pillantott meg: félkörben álltak az utolsó oszlop előtt, és derékig merültek az időtlenség aranyló ködébe. – A Kilencedik végre eljött közénk, hogy számot adjon az ébredés kínjairól." (Wayne Chapman: Karnevál, II. kötet, 1. kiadás, 321. o.)