Háttérmunka

Az elmúlt egy hetet – már amikor nem a civil munkámat végeztem – alapvetően írói háttérmunkával töltöttem, ami nagyjából a következőt jelentette: olvasgattam a kapcsolódó M* irodalmat (ráfordított idő összesen: kb. 3 óra), kijegyzeteltem a meglévő háttéranyagot (kb. 1 óra), többször átolvastam-megcsodáltam a Lenyűgöző bolygónk a Föld sivatagokkal kapcsolatos leírásait (kb. 2 óra), töprengtem sokat (kb. 3 óra), tevékről és karavánokról olvasgattam a neten (kb. 2 óra), a háttéranyag jegyzetei alapján felpakoltam néhány oázist a térképre (kb. 1 óra, és nem a trükkös pixelek miatt, hanem mert egy oázis nem azért van ott, mert az író oda rakta, hanem ott lehet, ahol van rá lehetősége, szóval töprengés, mérés, rajzolás), aztán kb. 3.000 leütésben megírtam, hogy milyen lehetett a délnyugat-északkeleti karavánút a manifesztáció előtt (kb. 1 óra), majd továbbgondoltam, hogy akkor ezt most ugye a háború utánra kell (ez igazából gyorsan ment, rombolni mindig könnyebb), közben megnéztem egy dokumentumfilmet szudáni nomádokról (50 perc), végül pedig a következő magnum opus született mindebből a 14 órányi munkából:

"A Mélysivatagból kirajzó amundok valóban kiszárították a kisebb oázisokat: idegen, ősi fajzatok voltak, akik egy tevénél is jobban tűrték a szárazságot, és az embernépekkel vívott háborújukban ezt ki is használták. Bardaia-Halfáig ugyan az út még sztyeppés-bozótos vidéken, vállig érő drezsedafű és göcsörtös henderfák között vezetett, az Abubashir keleti lankáinak egykor zöldellő legelői azonban sziklateraszokká csupaszodtak, El Hasira oázisát pedig a lerontott falakon kívül csak egy sós-vörös mocsár és néhány konok sāhruhfa jelezte. Samiír mégis minden alkalommal eljutott Al Hidemába és vissza: az embereit gyaloglás helyett tevehátra ültette, spórolt a vízzel, de nappal is szigorú iramot diktált, az árujáért pedig annyit kért, amennyit a végén már maga is szégyellt, úgyhogy idővel garasoskodnia sem kellett."

És most igen nagyon büszke vagyok. És nem, ezt soha senki nem fizeti meg. Legalábbis pénzben. De nem is azért csinálom.

Köszönöm

"Gorduin, akinek utolsó emléke a gerincébe hasító fájdalom, utolsó gondolata a csodálkozás volt, sokáig hevert mozdulatlanul a sötétségben, majd még hosszabban emelkedett valamely sűrű közeg folyvást világosodó rétegein át: a mindenség előbb vérvörös volt, aztán mézszínű, végül borostyánsárga, gyantacsepp az idő fájának kérgén, mely rabul ejtette és nem eresztette a szétszóródni kész gondolat-szilánkokat. A szilánkok halmaza mozdulni akart, és ráébredt, hogy nincs mivel mozdulnia: ami volt, amivé lett, tehetetlenül lebegett e sajátos határtalanságban. Nem veszett el, nem foszlott semmivé, de más... azaz mások rendelkeztek vele, s miközben emlékeit ízlelgették, őt bámulták kristályosan csillogó oszlopaik belsejéből, melyek úgy emelkedtek a szféráit vesztett ég magasába, mintha tisztük szerint a Teremtés egészének terhét hordoznák.

Azt, ami egykor Tier Nan Gorduin volt, félelem helyett ámulat és megrendülés töltötte el az oszlopok lakói láttán. Emberek voltak, ismert és ismeretlen népek vonásait hordozták, s a testüket körülölelő eleven borostyán temérdek szálával kötődtek a létezés alsóbb szintjeihez – és a lélek, mely háromnegyed évszázada egy ilanori bárd testében lakozott, hirtelen ráébredt, hogy nem először jár itt, s hogy nem is ez a mostani az utolsó alkalom.

– Megtörtént – hallotta valahonnét, s ahogy a beszélőt kereste, újabb alakokat pillantott meg: félkörben álltak az utolsó oszlop előtt, és derékig merültek az időtlenség aranyló ködébe. – A Kilencedik végre eljött közénk, hogy számot adjon az ébredés kínjairól." (Wayne Chapman: Karnevál, II. kötet, 1. kiadás, 321. o.)