Az ember leül, tölt egy whiskyt (nem ebben a sorrendben, de így hangzik jól a mondat), elindít egy Johnny Cash-t (Riders in the Sky), és ahelyett, hogy novellát / regényt / függeléket írna, egy bejegyzést kezd, mert már itt az ideje.
Aztán Bob Dylan (The Times They Are A-Changin’), ami menthetetlenül összefonódott a Watchmen nyitóképével. Nem olyan jó az a film, viszont iszonyatosan hangulatos, bármikor kedvem támad hozzá. A képregényt is ajánlom mindenkinek, ha van még olyan esetleg, akit valamiért elkerült. És aztán rögtön a Transmetropolitant, mert csak úgy. És a Sagát. Bár ha Brian K. Vaughan, akkor én valamiért mai napig az Ex Machinát tartom tőle a legjobbnak (nem összekeverendő a filmmel).
Metallica: Enter Sandman. Nem mondom, hogy segít írásra hangolódni, de ki tudja.
Ja igen, jelöltek Zsoldos-díjra. Mármint nem engem, hanem az Imago c. novellámat. Olvastam korábban, hogy a díj úgymond gazdát cserélt, ezzel együtt is először megijedtem, hova fussak. Aztán utánajártam a dolognak; a többi idővel kiderül. (Izé, először jelöltek valamire, szóval nem tudom, illik megköszönni? Vagy szerencsét kívánni a többi jelöltnek? Elismerni, hogy mindannyian milyen jók vagyunk? Megköszönni a macskáimnak? Na mindegy. Nem tiszteletlenségből írom amúgy, csak tényleg új a dolog.)
The Doors: Riders on the Storm. Erről eszembe jut, mit össze szenvedtem, míg eszembe jutott, miért kell eső egy űrállomáson. Pontosabban annyira nem szenvedtem persze, de hát az írás kemény meló (díjra is jelölnek érte) ((bár most egy másik novelláról beszélek)) (((Mély álom))), illik akként is tálalni. A lényeg, hogy egy noirba kell eső, még ha űrállomáson nyomoznak is. Érdekes egyébként, hogy Horváth Gyuri barátom egy-két évvel előre kitalálta, hogy krimit fogok írni, és talán pont egy (hejj, ez a dal is milyen jó!) Chandler-regény–olvasásom alá kommentálta (vagy Agatha Christie volt?). De persze az is lehet, hogy csak dafke azért is írtam egyet, nehogy rácáfoljak.
Gyuri, amúgy, ha ezt olvasod, olvasom (a meséket, nyilván). És hát megint magasra tetted a mércét (nyilván).
The Who: Baba O’Riley. Miről beszélünk? Azt az elejét! Meg a végét! És az egész. Amikor belép a dob. Nem is tudtam mit írni közben.
Dawid Bowie: Space Oddity. Ugye. És elfogyott a whisky. A pohárból. De ma nem töltünk többet, mert nem vagyok húsz éves, elszoktam tőle nagyon. „Now it's time to leave the capsule if you dare.” Kibaszottzseniális.
Na, talán ennyi elég is. Most talán írok is egy kicsit. Kicsomagolt múmiát, meg ilyesmit.
De a dalok folytatódnak.
No comments:
Post a Comment