Az alábbi ismertető – vagy, igényessége okán, sokkal inkább recenzió – eredetileg a hajdani fantasya.hu oldalán jelent meg, Varga Illés tollából. Mivel a portál azóta elérhetetlenné vált, bátorkodom itt teljes egészében idézni.
Varga Illés:
John J. Sherwood: Abbitkirálynő
Az Abbitkirálynő, bár „csak egy újabb m.a.g.u.s.-cím”, mégis olyan mű, amelyet külön is érdemes a nagyérdemű figyelmébe ajánlani. Nem azért, mert a hazai „egyszerű készműves-iparos”-vonalon felvállalható, a m.a.g.u.s. szebb napjait idéző mű került az íróasztalra – ez önmagában még kevés lenne –, hanem mert az a többlet, ami valóban kiemeli a többi hasonszőrű mű köréből, fel az úttörő m.a.g.u.s.-regényeket megillető polcra, már valóban megér egy misét. S a többlet: az Abbitkirálynő a maga műfajában újszerű, gyümölcsöző megoldásokkal él és kísérletezik. Sajátos megoldásainak eredményeképpen áltörténelmi kalandregénnyé formálja a m.a.g.u.s.-epikát – száműzi, margóra szorítja a misztikumot, s annak helyén az életrajzi regény és a királydráma, a kamararegény és a tolkieni narratíva is jól megfér egymással – ezek erősebb tónusaiból kever új színt magának, és ez az új szín üdítőleg hat a palettán. Közben Sherwood Sherwood, a m.a.g.u.s. pedig m.a.g.u.s. marad. Az Abbitkirálynő jó minőségű, tisztességes munka, amely leköti és néhány egyszerű, ám annál emlékezetesebb fogás útján elvarázsolja az olvasót.
* * *
Úgy tudjuk, a történelmi regény sajátja, hogy „a bennük ábrázolt események egy olyan időszak kereteibe illeszkednek, amely a mű megírásakor már „történelminek”, a múlt távlatából szemléltnek mutatkozik”. Ilyen az „abbitkirálynői” éra is. S hogy pontosan Ynev mely időszakáról van szó? Arról, amelyben „Abaszisz [...] szembeszáll Toronnal.” (330)
A regény e hangsúlyos – csattanósra sikeredett – zárszava akár még megtévesztő is lehet: pozíciójánál fogva még olybá is tűnhet, mintha erről szólna a mű; de kérdezzük csak meg magunkat: vajon milyen az, ha Abaszisz szembeszáll Toronnal?
Aki a két hatalmasság erőviszonyait ismeri, sejtheti – aki a két ország történelmet is, az tudhatja –, hogy a regénybeli összecsapás csak egyféleképp érhet véget: Toron diadalával. Az elsöprő győzelem „mikéntje” szintúgy nem lehet kérdéses. A szöveg sem vesztegeti rá a szót, amikor összefoglalja az eseményeket:
„A toroniak erősebbek voltak és kegyetlenek. / Elsüllyesztették az utolsó hajót, az utolsó árva csónakunkat is, és leromboltak ott mindent. Pezsgett a víz, mert megváltozott az egész vidék. Már nincsenek ott szigetek, csak egy halott föld a tenger színe alatt. / Ha így belegondolok, akkor az nem csata volt, hanem [...] mészárlás. Vágóhíd.” (322)
Jóllehet Abaszisznak egy nála nagyobb hatalommal, Toronnal való emlékezetes konfliktusa adja a történet keretét, mindez csak ürügy, hogy arról szólhasson, amiről a fülszöveg is tájékoztat, s amelynek kulcsszavai az aszisz királyi udvart és az ott tevékenykedő intrikusokat, mindenekelőtt pedig a behálózott címszereplőt: az Abbitkirálynőt – Tirunát – állítják a középpontba.
„Közismert” történelmi hős központi figuraként való szerepeltetése a történelmi regény egyik válfajának, az életrajzi regénynek sajátja, s ezért talán már csak ezért sem tévedés az Abbitkirálynő olvastán erre a regénytípusra asszociálni. E tekintetben a m.a.g.u.s-irodalomban újszerű törekvés a megközelítés módja, hogy ti. nem egy emberfeletti hőst állít a középpontba: míg Tier nan Gorduin titka egész Ynev, az Abbitkirálynőé csak önnön szomorú sorsával áll kapcsolatban: „Kemény, mint az abbit” (329) – mondák a címszereplőről. Ámde „Az abbitacél titkos...” (uo) – „Vajon nem azért mondják ezt rám, mert nem tudják, miért vagyok ilyen mosolytalan?” (329) – teszi fel a költői kérdést önmagának Tiruna.
Azon túlmenően, hogy a történelmi tematika a kalandregénynek is sajátja, a regény jól megfelel a műfaj azon kitételének is, amely megköveteli, hogy az események korhűen ábrázolt környezetben kerüljenek bemutatásra. Az udvari hierarchiát, az alá- és fölérendeltségi viszonyokat a legkülönfélébb címek és rangok, pozíciók és kiváltságok révén felvázoló, illetve az apró gesztusok, megszólítások és más illemszabályok útján kikerekített udvari etikettet érzékeltető közeg a regény egyik erénye és erőssége, s az abasziszi udvar colour locale-jának – a lá Sherwood – megteremtésében játszott szerepe nem hangsúlyozható eléggé. Az olvasó könnyen úgy érezheti magát, mint Tiruna, aki egy számára ismerős, mégis idegen világba csöppen, amikor bárók, grófok, kapitányok, hercegkapitányok, nagy- és főudvarmesterek, ill. -kancellárok, Kegyelmes, Méltóságos, Fenséges és Felséges urak, hölgyek, rangok, rendek között kell eligazodnia.
A nagyszámú szereplő közt csak kevesen rendelkeznek egyéni vonásokkal, többségük statisztaszerephez jut csupán, és akkor is leginkább – mintha csak egy tömegdrámába csöppentünk volna – közösségi állásfoglalásokat juttat kifejezésre. Feltűnik egy-két shakespeare-i figura is, de még az antik tragédiák kedvenc eszközére, a hybrisre is akad példa, ha Odren dal Merval úrfira gondolunk, aki előbb Arel kegyeltje (131), majd az intő figyelmeztetés ellenére – „Csak ott ne vessz, mint Raabad is...” (206) – cselekedvén halálát leli – „…mert levetette hátáról a ló, és kitörte a nyakát. Amalli az égiek büntetését látta a dologban...” (217).
„Mintha csak valami királydráma lenne...” (135) – mondja ki épp a balvégzetű Odren dal Merval, de a fentebbi hasonlóságokon túl is akad még néhány: „Vérfertőzés, ármány és halál, és persze szerelem...” (uo.)
Az öt részre tagolódó regény drámai jellege kivált az első részben hangsúlyos, amely leginkább egy kamaradarabra hasonlít, prózai formájánál fogva pedig leginkább egy kamararegényre hajaz; s e benyomást csak tovább fokozza a zárt szerkezet és az események helyhez kötöttsége. A lokalizáltságról sokat elárul a mű helyszíne, mely szinte kizárólag az erődpalota, a kevés számú szereplő, illetve az olyan letisztult megoldás hangsúlyos alkalmazása, mint a visszaemlékezés. A regénynek e részében ugyanis a legtöbb esemény a történet időbeni jelenéhez viszonyítva múltban zajlik. Ezekről visszaemlékezések útján értesül az olvasó: visszaemlékezik Arkhodron tárnokkapitány („Így visszatekintve...”, 19; „...gondolatai már máshol jártak: a délutáni események körül...”, 20), visszaemlékezik Tiruna („...eszébe jutott az első alkalom, amikor személyesen találkozott Karnelian tengernaggyal”, 28) Otlokir király („...s erről a gondolatról persze eszébe jutott az esti beszélgetés”, 34) vagy éppen Sankhó, a titoknok („...önkéntelenül is fültanúja volt olyasminek, amiről nem lehetett volna tudomása”, 66-71). A visszaemlékezés számtalan helyen visszaköszön, nemcsak az első részben, a későbbiekben, a lezárásban pedig (ld. Veriz Zaddar ezereskapitány beszámolója, 301-322) kiemelt szerephez jut.
A regény azonban, dacára annak, hogy helyenként valóban erősen Bánk Bán-ízű vagy épp a Shakespeare-drámákat idézi, szerkezetileg és minden más tekintetben ízig-vérig regény marad.
Három legfontosabb szereplője Sankhó, az udvaronc, egy főrang, egy Karnelian személyében és abaszisz királynője, Tiruna. A regényen végigível az udvaronc felemelkedése, aki látszólag mindinkább kétségbeejtő helyzetbe kerül, és a tengernagy veszése, aki látszólag egyre kedvezőbb pozícióba. Kettejük sorsának metszéspontjában az Abbitkirálynő titka áll.
A mellékszereplők közül kulcsfigura az öreg főkancellár, Ulkas dal Korrak. Míg Karnelian Abaszisz jobbik, a Toronnal kollaboráló főkancellár az ország sötétebb énjét testesíti meg. Legnagyobb összecsapásukban mindketten alulmaradnak, politikai célkitűzéseiket tekintve azonban egyikük sem vall kudarcot: mindkettejük közös célja – az ország önállósága – tovább él az Abbitkirálynő személyében, aki az abasziszi patriotizmusnak épp úgy szimbólumává válik, mint a toroni függőségnek.
A sokféle, a m.a.g.u.s., illetve a kalandirodalomban szokatlan s ezért meglepő, de ügyesen alkalmazott írói eszköz mellett, amelyek a regényt olvasmányossá és élvezetessé teszik, akad egy, amely külön is szót érdemel: a tolkieni epikából jól ismert „ki nem fejtett távlatok” villogtatása. A regény azonban csak mértékkel alkalmazza ezt az eszközt, egyetlen szereplő jellemének árnyalására használja, így tartva óvatos távolságot a Mestertől, mintegy főhajtásként, amely épp úgy alkalmas a tisztelet kifejezésére, mint az ironikus mosoly leplezésére (tekintve, hogy Odren dal Merval, a „ficsúr” személyéhez kötődnek). A példák alighanem magukért beszélnek: „Akár Lúren és Arnia.” (135); „...egyedül maradtam, mint Rudel Davares falai előtt.” (124); „...felvehetnénk a harcot, mint Narad és Adún” (125); „Utánuk, mint Raabad herceg Adún után!” (205); „Csak ott ne vessz, mint Raabad is...” (206).
Az Abbitkirálynő világképe emberléptékű és emberarcú, amivel kapcsolatban már az is sokat elárulhat, hogy a szereplők közt kizárólag embereket találni.
Igaz, ezek az emberek emberfeletti erőkkel is rendelkezhetnek, de ezek többsége statisztaszerephez jut csupán. (Az egyetlen főszereplő, aki emberfeletti képességek birtokosa: Sankhó, az Igazlátó.)
Ez az újítás működőképes és jól megállja a helyét ebben a regényben, ám a törekvés, hogy a misztikát mellőzve kalandozzunk Yneven, aligha arat osztatlan sikert m.a.g.u.s.-olvasói körökben. Arra azonban, hogy valami mást is kifejezzen, mint az eddigi művek, kiválóan alkalmas.
Míg Chapman világképe a kulturális relativizmus felé mozdul el, de alapvetően konzervatív értékrend erővonalai mentén, ahol ártó-rontó hatalmak küzdenek a maguk szabadságát, kultúráját védelmezni szándékozókkal, tehát voltaképp a jó és rossz küzdelmét ábrázolja, míg Renier világképe szélsőségesen relativizált mivoltában is egysíkú, ahol az élet csupa kín, gyötrelem és szenvedés, „tiprás és eltiportatás”, addig Sherwood világképe nagyon is hétköznapi. Hétköznapjainkból ismerős, amelyben az egyetlen unikum, a fűszer az Abasziszból Toronba el-, majd onnan visszaszármazott Tiruna szemével láttatott kulturális viszonyrendszer.
S ezzel elérkeztünk a regény gyenge pontjához: mert bár a toroni és abasziszi kultúra közti különbségek bemutatására a királynő figurája kiválóan alkalmas volna, az olvasóban mégis maradhat némi hiányérzet; amelyért, e sorok írója szerint, elsősorban a regény e téren – vélt vagy valós módon – mutatkozó hiányosságai tehetők felelőssé.
Az Abbitkitálynő azonban e – talán másnak kevésbé – kirívó fogyatékossága ellenére is emlékezetes olvasmány marad – egy képzeletbeli feudális udvar ynevi kulisszák közé röpített intrikáinak biztos kézzel lejegyzett krónikája.
* * *
Úgy tudjuk, a történelmi regény sajátja, hogy „a bennük ábrázolt események egy olyan időszak kereteibe illeszkednek, amely a mű megírásakor már „történelminek”, a múlt távlatából szemléltnek mutatkozik”. Ilyen az „abbitkirálynői” éra is. S hogy pontosan Ynev mely időszakáról van szó? Arról, amelyben „Abaszisz [...] szembeszáll Toronnal.” (330)
A regény e hangsúlyos – csattanósra sikeredett – zárszava akár még megtévesztő is lehet: pozíciójánál fogva még olybá is tűnhet, mintha erről szólna a mű; de kérdezzük csak meg magunkat: vajon milyen az, ha Abaszisz szembeszáll Toronnal?
Aki a két hatalmasság erőviszonyait ismeri, sejtheti – aki a két ország történelmet is, az tudhatja –, hogy a regénybeli összecsapás csak egyféleképp érhet véget: Toron diadalával. Az elsöprő győzelem „mikéntje” szintúgy nem lehet kérdéses. A szöveg sem vesztegeti rá a szót, amikor összefoglalja az eseményeket:
„A toroniak erősebbek voltak és kegyetlenek. / Elsüllyesztették az utolsó hajót, az utolsó árva csónakunkat is, és leromboltak ott mindent. Pezsgett a víz, mert megváltozott az egész vidék. Már nincsenek ott szigetek, csak egy halott föld a tenger színe alatt. / Ha így belegondolok, akkor az nem csata volt, hanem [...] mészárlás. Vágóhíd.” (322)
Jóllehet Abaszisznak egy nála nagyobb hatalommal, Toronnal való emlékezetes konfliktusa adja a történet keretét, mindez csak ürügy, hogy arról szólhasson, amiről a fülszöveg is tájékoztat, s amelynek kulcsszavai az aszisz királyi udvart és az ott tevékenykedő intrikusokat, mindenekelőtt pedig a behálózott címszereplőt: az Abbitkirálynőt – Tirunát – állítják a középpontba.
„Közismert” történelmi hős központi figuraként való szerepeltetése a történelmi regény egyik válfajának, az életrajzi regénynek sajátja, s ezért talán már csak ezért sem tévedés az Abbitkirálynő olvastán erre a regénytípusra asszociálni. E tekintetben a m.a.g.u.s-irodalomban újszerű törekvés a megközelítés módja, hogy ti. nem egy emberfeletti hőst állít a középpontba: míg Tier nan Gorduin titka egész Ynev, az Abbitkirálynőé csak önnön szomorú sorsával áll kapcsolatban: „Kemény, mint az abbit” (329) – mondák a címszereplőről. Ámde „Az abbitacél titkos...” (uo) – „Vajon nem azért mondják ezt rám, mert nem tudják, miért vagyok ilyen mosolytalan?” (329) – teszi fel a költői kérdést önmagának Tiruna.
Azon túlmenően, hogy a történelmi tematika a kalandregénynek is sajátja, a regény jól megfelel a műfaj azon kitételének is, amely megköveteli, hogy az események korhűen ábrázolt környezetben kerüljenek bemutatásra. Az udvari hierarchiát, az alá- és fölérendeltségi viszonyokat a legkülönfélébb címek és rangok, pozíciók és kiváltságok révén felvázoló, illetve az apró gesztusok, megszólítások és más illemszabályok útján kikerekített udvari etikettet érzékeltető közeg a regény egyik erénye és erőssége, s az abasziszi udvar colour locale-jának – a lá Sherwood – megteremtésében játszott szerepe nem hangsúlyozható eléggé. Az olvasó könnyen úgy érezheti magát, mint Tiruna, aki egy számára ismerős, mégis idegen világba csöppen, amikor bárók, grófok, kapitányok, hercegkapitányok, nagy- és főudvarmesterek, ill. -kancellárok, Kegyelmes, Méltóságos, Fenséges és Felséges urak, hölgyek, rangok, rendek között kell eligazodnia.
A nagyszámú szereplő közt csak kevesen rendelkeznek egyéni vonásokkal, többségük statisztaszerephez jut csupán, és akkor is leginkább – mintha csak egy tömegdrámába csöppentünk volna – közösségi állásfoglalásokat juttat kifejezésre. Feltűnik egy-két shakespeare-i figura is, de még az antik tragédiák kedvenc eszközére, a hybrisre is akad példa, ha Odren dal Merval úrfira gondolunk, aki előbb Arel kegyeltje (131), majd az intő figyelmeztetés ellenére – „Csak ott ne vessz, mint Raabad is...” (206) – cselekedvén halálát leli – „…mert levetette hátáról a ló, és kitörte a nyakát. Amalli az égiek büntetését látta a dologban...” (217).
„Mintha csak valami királydráma lenne...” (135) – mondja ki épp a balvégzetű Odren dal Merval, de a fentebbi hasonlóságokon túl is akad még néhány: „Vérfertőzés, ármány és halál, és persze szerelem...” (uo.)
Az öt részre tagolódó regény drámai jellege kivált az első részben hangsúlyos, amely leginkább egy kamaradarabra hasonlít, prózai formájánál fogva pedig leginkább egy kamararegényre hajaz; s e benyomást csak tovább fokozza a zárt szerkezet és az események helyhez kötöttsége. A lokalizáltságról sokat elárul a mű helyszíne, mely szinte kizárólag az erődpalota, a kevés számú szereplő, illetve az olyan letisztult megoldás hangsúlyos alkalmazása, mint a visszaemlékezés. A regénynek e részében ugyanis a legtöbb esemény a történet időbeni jelenéhez viszonyítva múltban zajlik. Ezekről visszaemlékezések útján értesül az olvasó: visszaemlékezik Arkhodron tárnokkapitány („Így visszatekintve...”, 19; „...gondolatai már máshol jártak: a délutáni események körül...”, 20), visszaemlékezik Tiruna („...eszébe jutott az első alkalom, amikor személyesen találkozott Karnelian tengernaggyal”, 28) Otlokir király („...s erről a gondolatról persze eszébe jutott az esti beszélgetés”, 34) vagy éppen Sankhó, a titoknok („...önkéntelenül is fültanúja volt olyasminek, amiről nem lehetett volna tudomása”, 66-71). A visszaemlékezés számtalan helyen visszaköszön, nemcsak az első részben, a későbbiekben, a lezárásban pedig (ld. Veriz Zaddar ezereskapitány beszámolója, 301-322) kiemelt szerephez jut.
A regény azonban, dacára annak, hogy helyenként valóban erősen Bánk Bán-ízű vagy épp a Shakespeare-drámákat idézi, szerkezetileg és minden más tekintetben ízig-vérig regény marad.
Három legfontosabb szereplője Sankhó, az udvaronc, egy főrang, egy Karnelian személyében és abaszisz királynője, Tiruna. A regényen végigível az udvaronc felemelkedése, aki látszólag mindinkább kétségbeejtő helyzetbe kerül, és a tengernagy veszése, aki látszólag egyre kedvezőbb pozícióba. Kettejük sorsának metszéspontjában az Abbitkirálynő titka áll.
A mellékszereplők közül kulcsfigura az öreg főkancellár, Ulkas dal Korrak. Míg Karnelian Abaszisz jobbik, a Toronnal kollaboráló főkancellár az ország sötétebb énjét testesíti meg. Legnagyobb összecsapásukban mindketten alulmaradnak, politikai célkitűzéseiket tekintve azonban egyikük sem vall kudarcot: mindkettejük közös célja – az ország önállósága – tovább él az Abbitkirálynő személyében, aki az abasziszi patriotizmusnak épp úgy szimbólumává válik, mint a toroni függőségnek.
A sokféle, a m.a.g.u.s., illetve a kalandirodalomban szokatlan s ezért meglepő, de ügyesen alkalmazott írói eszköz mellett, amelyek a regényt olvasmányossá és élvezetessé teszik, akad egy, amely külön is szót érdemel: a tolkieni epikából jól ismert „ki nem fejtett távlatok” villogtatása. A regény azonban csak mértékkel alkalmazza ezt az eszközt, egyetlen szereplő jellemének árnyalására használja, így tartva óvatos távolságot a Mestertől, mintegy főhajtásként, amely épp úgy alkalmas a tisztelet kifejezésére, mint az ironikus mosoly leplezésére (tekintve, hogy Odren dal Merval, a „ficsúr” személyéhez kötődnek). A példák alighanem magukért beszélnek: „Akár Lúren és Arnia.” (135); „...egyedül maradtam, mint Rudel Davares falai előtt.” (124); „...felvehetnénk a harcot, mint Narad és Adún” (125); „Utánuk, mint Raabad herceg Adún után!” (205); „Csak ott ne vessz, mint Raabad is...” (206).
Az Abbitkirálynő világképe emberléptékű és emberarcú, amivel kapcsolatban már az is sokat elárulhat, hogy a szereplők közt kizárólag embereket találni.
Igaz, ezek az emberek emberfeletti erőkkel is rendelkezhetnek, de ezek többsége statisztaszerephez jut csupán. (Az egyetlen főszereplő, aki emberfeletti képességek birtokosa: Sankhó, az Igazlátó.)
Ez az újítás működőképes és jól megállja a helyét ebben a regényben, ám a törekvés, hogy a misztikát mellőzve kalandozzunk Yneven, aligha arat osztatlan sikert m.a.g.u.s.-olvasói körökben. Arra azonban, hogy valami mást is kifejezzen, mint az eddigi művek, kiválóan alkalmas.
Míg Chapman világképe a kulturális relativizmus felé mozdul el, de alapvetően konzervatív értékrend erővonalai mentén, ahol ártó-rontó hatalmak küzdenek a maguk szabadságát, kultúráját védelmezni szándékozókkal, tehát voltaképp a jó és rossz küzdelmét ábrázolja, míg Renier világképe szélsőségesen relativizált mivoltában is egysíkú, ahol az élet csupa kín, gyötrelem és szenvedés, „tiprás és eltiportatás”, addig Sherwood világképe nagyon is hétköznapi. Hétköznapjainkból ismerős, amelyben az egyetlen unikum, a fűszer az Abasziszból Toronba el-, majd onnan visszaszármazott Tiruna szemével láttatott kulturális viszonyrendszer.
S ezzel elérkeztünk a regény gyenge pontjához: mert bár a toroni és abasziszi kultúra közti különbségek bemutatására a királynő figurája kiválóan alkalmas volna, az olvasóban mégis maradhat némi hiányérzet; amelyért, e sorok írója szerint, elsősorban a regény e téren – vélt vagy valós módon – mutatkozó hiányosságai tehetők felelőssé.
Az Abbitkitálynő azonban e – talán másnak kevésbé – kirívó fogyatékossága ellenére is emlékezetes olvasmány marad – egy képzeletbeli feudális udvar ynevi kulisszák közé röpített intrikáinak biztos kézzel lejegyzett krónikája.
