Community

Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, elhatároztam, hogy nem teszem be oldalra az ismerősök blogjait, hiszen az enyém nem személyes, hanem szakmai blog (vagy valami afféle), ráadásul kényes vagyok a magánéletemre, és interneten nem szívesen osztom meg bárkivel.

Revideálnom kell az álláspontomat. Nem csak azért, mert ha valaki kitesz egy ide mutató linket a blogjára, akkor az olyan, mint egy kézfogás, amelyet nem illik visszautasítani, hanem azért is, mert – figyelem, közhely! – az iwiw és egyebek korában úgyis minden lekövethető, és ha már egyszer blogot írok, akkor értelmetlen lenne szélmalomharcot vívnom ez ellen.

Harmadrészt pedig: az utóbbi időben amúgy is személyesebbé vált ez a blog, mint terveztem volt. Tisztán szakmainak szerettem volna, ahol a magam szintjén osztom az észt, de esett már szó könyvekről és filmekről is… szóval kapitulálok magam előtt. (Nem mintha szakmai szempontból nem lenne fontos, hogy egy szöveg szerzője milyen előismeretekkel bír, milyen más művek befolyásolják, de hát… minek magyarázzam?)

Szóval üdvözlöm a régi ismerősöket ott a jobb oldalon, és remélem, hogy közösen gyarapszunk a jövőben!

Recent events

Well.

A postok vészes megritkulásából bárki kikövetkeztethette, hogy a legutóbbi volt az utolsó, amely a világ végén született – másnap érkeztem vissza a civilizációba, a zsúfolt esték és hosszú éjszakák városába, ahol nap közben csak nehezen tudom rávenni magam, hogy blogot írjak, máskor pedig nincs időm vagy erőm rá.

Az elmúlt hetekben történtek közül azonban jónehány dolog ide kívánkozik. Hogy a blog témájánál maradjunk, örömmel jelenthetem, hogy több tesztolvasó is visszajelzett, miszerint a S&U eddig kész része jó, és érdekli őket a folytatás. Lesz persze még munkám a szöveggel – egyes elsőkönyves szerzőkhöz képest ugyanis kételkedem abban, hogy egy szerző teljes vértezetben pattanna ki a publikum elé, még így, két regénnyel és novellákkal a hátam mögött is –, de egy bizonyos határig a csiszolás örömmeló, és csak sok keserves hónap után válik nyűggé, amikortól viszont már nem érdemes, inkább hagyni kell a francba, és írni mást. Azt meg nem kiadni.

Csiszolásnál maradva: elég sokat csiszoltam a múltkor megírt elbeszélésen, és ha még tovább kell, kisregénnyé dagad, de ez a legkevesebb, és engem nem zavar. Ráadásul, mivel a benne szereplő három kétes alakról az óta elkezdtem egy másik mesét, egyre tisztábban látom őket magamban, magam előtt, és ez jót tesz a szövegnek. Hogy mennyire jót, azt a szerkesztő és az olvasók dolga eldönteni, de az mindig serkentő érzés, ha az ember úgy érzi, helyes irányba tart.

Mondjuk emiatt a S&U nem nagyon gyarapodott július óta, de minden készülő szöveggel többet tanulok az írásról, és ez, remélem, meglátszik majd a regényen is.

Szóval igyekszem.

Warning shot

2007. július 16.

Ha a Dogville-ről írtam, úgy illik, hogy írjak a Manderlay-ről is, még ha nem is tartom méltónak az előbbihez. A témája, az üzenete olyan egyszerű, mint a faék, és olyan könnyű értelmezni is, és ez elszomorított egy kissé. Túl kiszámítható volt, túlságosan lapos. Kicsit úgy, ahogy a végefőcím alatt az ember szinte várja, hogy Nixon fotója helyett ezúttal az ifjabb Bush elnököt látja majd – és valóban. Mintha az ember felvonultatna egy hadsereget (Nicole Kidman mellőzésével), majd leadna egy figyelmeztető lövést egy pacsirtára. Hát mit ne mondjak, kicsit szólt.

Ide kapcsolódó jó (?) hír azonban, hogy a filmen felháborodva belecsaptam a lecsóba, és ha a lelkesedésem kitart holnaputánig, egész szép darab új szöveggel sikerül bővítenem a S&U-t. És: még tegnap befejeztem egy másik projektet is, remélem, még az ősszel annak is lesz kézben forgatható eredménye.

Dogs

2007. július 14.

Játékokat tudatosan nem raktam fel a gépre, néhány filmet azonban elhoztam DVD-n: olyan is akad közöttük, amely már több mint egy álló esztendeje porosodott a polcon, mióta kölcsönadták. Nem kértem: adták – szabályosan hozzám vágták, hogy nézzem már meg; mondom jó; majd; talán. Ma végül kettőt is megnéztem, mert ilyen napom volt (és az írással persze megint nem haladtam): a polcon régen poros, de amúgy ma is elgondolkodtató Szelíd motorosokat, majd kicsit később a Dogville-t.

Hát igen. Ismerem magam, tehát nem lepett meg, hogy a Dogville tett rám nagyobb hatást, de a Szelíd motorosok is megdöbbentően újszerű, ha az ember képes egy kicsit belehelyezkedni egy negyven évvel ezelőtti világlátásba, és abból értékelni. Kulturális fejlődésünkre sajnos jellemző, hogy a két film témája, mondanivalója között tulajdonképpen csak a hangsúlyokat tekintve van különbség, pedig közel negyven év telt el közöttük.

Hanem azért mégis a Dogville… Azzal nyomták a kezembe, hogy olyan, mintha színház lenne, pedig egyáltalán nem: egy pillanatra sem szűnik meg filmnek lenni, filmként működni, a film nyelvén kommunikálni – közeli és távoli képek, oldalról, fentről, alulról, a kamera sűrűn mozog, hogy csak a legelemibb jellemzőket említsük –; a közös térnek, a minimális díszletezésnek más oka van. Mármint szerintem. Megmutatja, hogy nincs szükségünk falakra ahhoz, hogy ne lássuk egymást. Falak nélkül is kizárjuk a valóságot, nem veszünk tudomást egymás mocskos dolgairól, udvariasan félrenézünk, áltatjuk magunkat, hazudunk magunkról másnak is, és felmentjük magunkat bármikor. Vagy helyesebben: még csak szembe sem nézünk a tetteinkkel, így felmentésre már nincs is szükség.

A Dogville azért tetszett, amiért az Amerikai psychót és a Dexter c. sorozatot is szeretem: szembesít azzal, amilyenek mindannyian vagyunk, vagy könnyen lehetünk, ha nem figyelünk oda. Sőt: azt állítja, hogy mindannyian egyformák vagyunk, csak különféle magyarázatokat találunk a tetteinkre. After all, at the end Grace is everything but gracious, rácáfolva arra, amit várnánk a nomen est omen antik szabálya szerint.

Tanulság pedig nincs, csak a képek a film végén, és az őket vidáman ellenpontozó zene a zenét dühödten ellenpontozó szöveggel, amely olykor hangsúlyosan találkozik a képekkel, például Nixon említésekor. Többszörös ellentét, többszörös találkozás, ügyes megoldás. Ezt a filmet így kellet lezárni.

De ma még emésztenem kell.

És kösz a halakat!

2007. július 13.

Újabb társasági eseményként délelőtt pecázni voltam, pontosabban hajnaltájt felzörgettek és rávettek, hogy csatlakozzak. Állítólag megígértem.

Tudni kell, hogy a ritka kivételektől eltekintve nem tudok bárhol és bármikor írni: olykor megszáll az ihlet, és akkor igen, de általában csöndre és magányra van szükség. A tópart lényegében ilyen, csak hát ott meg a kapásjelzőre kellett figyelni – szó se róla, szerencsés nap volt, lett eredménye a dolognak –, és úgy nehéz nyomon követni a karaktereket.

Másképp mondva: ma nem nagyon haladtam. Viszont többet biztosan nem tévesztem össze a pontyot a keszeggel.

EFOTT

Köszönet a Kapu Távoli Világokra Egyesületnek a szervezésért, a hagyományőrzőknek a segítségért – én roppantul élveztem. Külön köszönöm vendéglátóim szívességét, hogy kipótolták a tábor hiányzó luxusát, kedvességükkel pedig feledtettek minden napi vagy másnapi bút!

Logika, logika, logika

(sorry a késedelemért, adódott egy kis technikai zűr, utána pedig EFOTTon voltam; de még mindig a hetekkel ezelőtti posztokon van a sor)

2007. július 12.

A Hol egyszer majd a kos országa elterül c. Boomen novellában lamentál arról egy aquir nagyúr, hogy az elfek milyen kiszámíthatatlanok, sohasem az eszükre, mindig a szívükre hallgatnak. Azt hiszem, sok igazság van ebben.

Az én szememben az elfek ugyanolyan ösztönlények, mint a természet intelligensnek nem tekintett teremtményei: viselkedésükön, magatartásukon alapvetően és általában nem változtat, csupán olykor kissé módosít az, hogy értelemmel bírnak. Az intelligencia megjelenésének talán legfontosabb következménye a széles értelemben vett kultúra, a civilizáció létrejötte: a világra vonatkozó tudás és a tudás felhasználásának tárháza és képessége. Az emberiség arra használja ezt a tudását, hogy változtasson a világon, olyanná formálja, amely kényelmesebb az ő számára – az elfek ellenben arra, hogy mind jobban alkalmazkodjanak hozzá. Emberi szemszögből nézve ez kissé talán visszás, hiszen miért alakítanak ki kultúrát egyáltalán, maradhatnának állati szinten, ám ahogy az emberi civilizációknak sincs céljuk, úgy az elf civilizációnak sincs – csupán utólag süthetjük rá, hogy tart valamerre. Jelen esetben (látszólag, emberi nézőpontból) visszafelé.

Néhányaknak például tetszett, másoknak kimondottan visszatetsző volt, hogy a Hőseposzban arról írtam, hogy az elfek a gnómoktól tanulták az égi hajók készítését. Gondoljunk azonban bele: ha adott egy potenciálisan halhatatlan lény, ugyan miért venné a fáradságot, hogy repülő járművet eszkábáljon magának? Elindul, és idővel majd csak odaér – addig pedig élvezi az erdőt, az állatok társaságát, az út közben adódó lehetőségeket. Szerintem az elfek egyetlen esetben építenének égi hajókat: ha rákényszeríti őket valamely külső kihívás. Például az aquirok. Ám még ebben az esetben is jó darabig eltartana, amíg elkészítik a maguk eszközeit. A gnómok eredettörténetének ismeretében logikusabb volt, hogy tőlük tanulták.

Azzal azonban, hogy azt mondom, „jó darabig eltartana”, nem állítom, hogy az elfek mindig és szükségképpen lassúak. Új dolgokban, új helyzetben ritkán hoznak gyors döntést, és mert ezernyi külső tényezőt vesznek figyelembe, a terveik kivitelezése sem hamari módon történik – ám vészhelyzetben, mint minden élőlény, elég hamar döntésre jutnak. A döntéseik azonban minden esetben megérzéseken alapszanak. Ez is egyfajta logika persze, ösztönös, tudat alatti – de távol áll a hidegfejű, racionális érvekre alapozott döntéshozataltól. Közelebb esik az állati viselkedéshez.

Az elf kultúra nagy része tulajdonképpen ezen döntések története: dalok, legendák, mesék, amelyek segítenek eligazodni a világban, amelyekhez vissza lehet nyúlni, ha hirtelen tettekre van szükség. És persze utólagos magyarázatok is arra, hogy valami miért, és miért éppen úgy történt.