Játékokat tudatosan nem raktam fel a gépre, néhány filmet azonban elhoztam DVD-n: olyan is akad közöttük, amely már több mint egy álló esztendeje porosodott a polcon, mióta kölcsönadták. Nem kértem: adták – szabályosan hozzám vágták, hogy nézzem már meg; mondom jó; majd; talán. Ma végül kettőt is megnéztem, mert ilyen napom volt (és az írással persze megint nem haladtam): a polcon régen poros, de amúgy ma is elgondolkodtató Szelíd motorosokat, majd kicsit később a Dogville-t.
Hát igen. Ismerem magam, tehát nem lepett meg, hogy a Dogville tett rám nagyobb hatást, de a Szelíd motorosok is megdöbbentően újszerű, ha az ember képes egy kicsit belehelyezkedni egy negyven évvel ezelőtti világlátásba, és abból értékelni. Kulturális fejlődésünkre sajnos jellemző, hogy a két film témája, mondanivalója között tulajdonképpen csak a hangsúlyokat tekintve van különbség, pedig közel negyven év telt el közöttük.
Hanem azért mégis a Dogville… Azzal nyomták a kezembe, hogy olyan, mintha színház lenne, pedig egyáltalán nem: egy pillanatra sem szűnik meg filmnek lenni, filmként működni, a film nyelvén kommunikálni – közeli és távoli képek, oldalról, fentről, alulról, a kamera sűrűn mozog, hogy csak a legelemibb jellemzőket említsük –; a közös térnek, a minimális díszletezésnek más oka van. Mármint szerintem. Megmutatja, hogy nincs szükségünk falakra ahhoz, hogy ne lássuk egymást. Falak nélkül is kizárjuk a valóságot, nem veszünk tudomást egymás mocskos dolgairól, udvariasan félrenézünk, áltatjuk magunkat, hazudunk magunkról másnak is, és felmentjük magunkat bármikor. Vagy helyesebben: még csak szembe sem nézünk a tetteinkkel, így felmentésre már nincs is szükség.
A Dogville azért tetszett, amiért az Amerikai psychót és a Dexter c. sorozatot is szeretem: szembesít azzal, amilyenek mindannyian vagyunk, vagy könnyen lehetünk, ha nem figyelünk oda. Sőt: azt állítja, hogy mindannyian egyformák vagyunk, csak különféle magyarázatokat találunk a tetteinkre. After all, at the end Grace is everything but gracious, rácáfolva arra, amit várnánk a nomen est omen antik szabálya szerint.
Tanulság pedig nincs, csak a képek a film végén, és az őket vidáman ellenpontozó zene a zenét dühödten ellenpontozó szöveggel, amely olykor hangsúlyosan találkozik a képekkel, például Nixon említésekor. Többszörös ellentét, többszörös találkozás, ügyes megoldás. Ezt a filmet így kellet lezárni.
De ma még emésztenem kell.
No comments:
Post a Comment