Retró recenzió: Galaktika 1. és 2.

Vannak ajándékok, amelyeket nem lehet eléggé értékelni, és sci-fi rajongóként, azt hiszem, egy kb. 100 kötetes Galaktika-, Metagalaktika- és Robur-gyűjtemény ebbe a kategóriába tartozik. Azt nem ígérhetem, hogy sorra fogom venni az összeset, de hogy időnként szemezgetni fogok belőlük, azt biztos, hátha ezzel egy kicsit meghálálhatom.

Galaktika 1.

(1972, szerk.: Kuczka Péter, szerzők: Isaac Asimov, Dmitrij Alekszandrovics Bilenkin, Robert Sheckley et al., példányszám: 39.800)

Asimov novellái (Hajótörés a Vesta térségében, Évforduló) egymásra építkeznek: az első lényegében egy szituációs írás, amiből jó érzékkel hozza ki a legjobbat úgy, hogy a karakterein és a párbeszédein azért nagyon érződik, hogy ez egy korai novellája volt – a második viszont, ami a cselekmény idejét és a megírás időpontját illetően is húsz évvel követi az elsőt, már egy biztos kezű, nagyon is saját hangú íróról tanúskodik, okosan továbbgondolt karakterekkel. Persze nem lélektani mélységet kell keresnünk, viszont azt kapjuk, amit Asimov nagyon jól tud: nagyon határozott vonásokkal megfestett, való életből vett mintákra alapozott szereplőket, és persze egy rejtélyt...

Bilenkin az Éjszaka kis izgalommal-ban remek érzékkel keveri a misztikumot a technikával, kicsit talán a gótikus regényeket idézve; a Tilalom viszont már egy ízig-vérig realista elbeszélés, ahol a lánglelkű ifjúval szembejön a valóság; a Pokolian modern megint egy inkább urbánus fantasybe (vajon ismerték már akkor ezt a kategóriát?) hajló kis groteszk; az Eltörött az eszkuder pedig már egy igazi humoreszk.

Sheckley azonban még közülük is messze kimagaslik, nem hiába tartják a 20. századi amerikai irodalom egyik legjobb elbeszélőjének. Novelláiban (Nyomorszinten; A tökéletes asszony; Nugent Miller és a lányok; A Tranai) valósággal nyakon ragadja a témát, pár szóval is hihetetlenül plasztikus karaktereket alkot, és valami olyan lényeglátás sugárzik a mondataiból, hogy azt sem tanítani, sem eltanulni nem lehet. Ennyi is elég, hogy az olvasó megsejtse: ez a fickó klasszikus.

Ami a többieket illeti, W. Hilton-Young 36-sorosa ötletes, és bevezetésnek még éppen megteszi; a Weöres-vers nekem speciel nem tetszett, de engem Weöres amúgy is valahogy mindig elkerül; Dmitruk novellája (Örökösök) érdekesen indul, de aztán ordító klisé a vége; Edward Lucie-Smith líráját talán a fordítás tette tönkre, Charles Dobzynskiét pedig... hát, legyünk jóindulatúak: talán azt is. De persze ezekről érződik, hogy csak azért kerültek be, mert ki kellett tölteni azt a pár oldalt, úgyhogy még csak kellemetlen utóízt sem hagynak maguk után.

Értékelés: 5 / 5 – Nagyon erős kezdés. Asimov, Bilenkin és Sheckley novellái viszik a vállukon, olyan lendülettel, hogy együtt bármilyen sci-fi regénnyel felveszik a versenyt.

 Galaktika 2.

(1972, szerk.: Kuczka Péter, szerzők: Ray Bradbury, John Wyndham, Murray Leinster, Ivan A. Jefremov et al., példányszám: 39.800)

Bradbury az Bradbury. A lírikus prózája még innen van azon a határon, hogy mesterkéltnek hasson, és ezt nehéz ilyen zseniálisan csinálni (fordításban egyrészt nem is jön át igazán, másrészt viszont jót tesz neki a magyar nyelv gazdagsága, és itt jó fordítója volt – Göncz Árpád). A repülő masina egy kiszámíthatóságában is kellemes, egyedi hangvételű mese; A világ utolsó éjszakája egy valódi prózai költemény; A látogató pedig egy hamisítatlan Bradbury-novella az emberi kegyetlenségről és a kétségbeesés mélységeiről.

A kötet másik nagy erőssége John Wyndham elbeszélése – az egyik legjobb fantasztikus novella, amit az elmúlt években olvastam. Wyndhamet már A triffidek napjáért sem győztem eleget dicsérni, ezzel a novellával (Túlélni) pedig megmutatja, hogy a rövidebb műfajban sem kell féltenünk (annál inkább a szereplőit). Pár szóban felvázolt, plasztikus karakterek, lényegre törő, pontos párbeszédek, visszafogott, de hangulatkeltésben annál hatásosabb drámai eszközök. Tanítani kellene.

Hozzájuk képest nagy csalódás Murray Leinster és Ivan A. Jefremov páros novellája, Az első találkozás és A Kígyó Szíve. Leinster ígéretesen indít, de csakhamar repetitívvé válik, és kifogy az ötletekből – amire nagyon jó érzékkel világít rá Jefremov a maga elbeszélésében, amely viszont a kései szocialista, elbaltázott kommunista eszméknek egy olyan didaktikus, dagályos és patetikus dicsőítése, hogy attól még talán Lenin is forogna a sírjában.

Ezekhez képest helykitöltésnek számít Brian W. Aldiss számomra teljesen értelmezhetetlen verse és Walt Sheldon feszes, de épp ezért kiszámítható novellája – az ismeretterjesztő célú írásokat pedig (ahogy az előző kötetnél) itt sem értékelném.

Értékelés: 4 / 5 – Egy pont levonás Leinster és Jefremov miatt. Egyébként már Wyndhamért megéri, de hozzá meg Bradbury tökéletes felvezetés.