Friday, February 22, 2019

Oscar 2019

Szigorúan hozzá nem értő magánvéleményem alapján, ahogy az elmúlt években is...

Black Panther Azt nem mondanám, hogy nagy Marvel-fan vagyok, de X-Men és Pókember képregényeken nőttem fel (és néhány Bosszú Angyalai is befigyelt), úgyhogy ezeken a filmeken nálam mindig dob egy kicsit a nosztalgikus hangulat. Hát a Fekete Párducnál ez nem volt meg. Egyrészt vele nem találkoztam a képregények lapjain (nyolcvanas-kilencvenes évek, ne felejtsük el, nem volt olyan hatalmas a hazai választék), másrészt az a kulturális közeg, amiben a filmben megjelent, sohasem érdekelt igazán. Így aztán elsőre sem értékeltem különösebben a filmet, másodszorra itthon újranézve pedig még annyira sem: százszor látott karakterív, lapos párbeszédek, unalmas akció, jellegtelen tucatmellékszereplők, didaktikus mondanivaló. Igen, egyedül az árnyalt gonosz dob rajta valamicskét, de azért nem egy Thanos, ugyebár. Nem is nagyon értem, mit keres a legjobb filmek között (már az identitáspolitikai okokat leszámítva).

BlacKkKlansman Egyes jelenetein jól szórakoztam, nagyrészt azonban hidegen hagyott. Igazából ennél többet nem is tudnék írni róla. Ha mégis próbálkoznom kell, csak az marad, hogy az egyetlen ereje azokban a jelenetekben van, amikor a klántagok ilyen-olyan módokon szembesülnek azzal, hogy egy fekete srác átverte őket; hogy fehérnek hitték a hangja, beszéde, stílusa alapján. Hogy mennyire nincs is különbség, és egyáltalán, hogy mennyire rossz helyen keresi az ember. De önmagában a téma még nem tesz nagyszerűvé egy filmet...

Bohemian Rhapsody ...ahogy a zene sem. Bár ha van olyan zene, ami képes erre, akkor az kétségtelenül a Queen zenéje, és nem érdekel, hogy életrajzi szempontból nem pontos a film (és itt finoman fogalmaztam, mert nagyon sok durva torzítást tartalmaz), hisz ugyanakkor remekül szerkesztett, biztos kézzel vitt cselekményív, átélhető konfliktusok, remek alakítás (Rami Malek, csak azt a fogsort tudnám feledni, meg a gülüszemeket bár azok eredetiek), no és persze megint csak a zene. Tehát inkább pozitív az összkép, viszont lássuk be, a Vice is ott van mellette, és tökéletesen megmutatja, hogy lehet a torzításnál innovatívabb ötletekkel fogyaszthatóvá tenni egy életrajzi filmet.

The Favourite Értem én Yorgos Lanthimost, csak nem szeretem. Emma Stone alakítását szerettem, de őt bármiben szívesen nézem, ezen nem tudok segíteni, ugyanakkor Olivia Colmannál nem éreztem azt, hogy ezért Oscart adnék (ez egyébként nagyon nagy bajom idén, hogy nem a színészi alakítások, hanem eleve a szerepek olyan egysíkúak sokszor, szinte csak egy-két érzelmet kell megmutatniuk, és azt hozniuk végig, ezt pedig nagy csalásnak érzem), és bizony a filmnek sem. Lanthimos itt megpróbálkozhatott az igen eredeti(es, mert azért ott van Buñuel!) bizarr képi eszközeivel, de vagy túl sokat vágattak vissza vele, vagy ő fogta vissza magát; a The Lobstert sem szerettem, de az frissebbnek és merészebbnek tűnt, ahhoz képest ez a bár helyszíneit tekintve nem, a lényegét tekintve mégis kamaradráma az alávetésről és a megalázkodásról valahogy csak az eredetiség illúzióját tudja felmutatni.

Green Book Dignity always prevails. És ennyi. Mert ilyen igaza van. Így kell filmet csinálni arról, amiről talán a Black Panther és a BlacKkKlansman írója-rendezője is akart; nem bonyolítani meg köríteni, hanem fogunk egy-két figurát, és nyílegyenesen végigvisszük őket egy történeten, eljutnak A-ból B-be fizikailag és morális értelemben is, írunk bele egy-két hatásos jelenetet (igazából többet is: szinte minden jelenetét fel tudom idézni, ami a többi jelöltről nem mondható el), néhány ütős mondatot, és bár végig a témánkról beszélünk, azt olyannyira a karaktereken át, hogy egy percig nem érezzük didaktikusnak (na jó, mégis, de legalább nem zavaró). Ha van olyan film, amit később is érdemes lesz kiemelni ebből az évből, akkor ez lesz az egyik, egyszerűen azért, mert szerethető karakteríve van.

Roma Ez meg az előzőnek a totális ellentéte. Van benne két olyan jelenet, aminek megdöbbentő az érzelmi hatása, de pont azért, mert annyira kilógnak az addigi képi-filmes megvalósításból, míg a Green Booknál ez ugye képi megoldások nélkül is megy, egyszerűen csak a forgatókönyvnek köszönhetően. Gondolom, a rendező sejtette, hogy a nézők itt és itt már nagyon bóbiskolnak, nem árt gyomron rúgni őket, hogy figyeljenek... sajnálom, de ez a film nekem egyszerűen nem; szenvedéspornó, ez a legjobb kifejezés rá. És ahogy Rami Malek műfogsorát, annak a színésznő-cselédnek az örökké bús képét csak bár tudnám feledni.

A Star is Born Jól indult, aztán rossz vége lett, az egész történetnek és a filmnek egyaránt. Az első húsz-harminc perc, amíg kialakul valami Bradley Cooper és Lady GaGa között, az nézőként is átélhető, de azután a történet átveszi az irányítást, rátelepszik a karakterekre, és ahelyett, hogy léptek volna egy merészet, és írnak egy felemelő megváltástörténetet, amelyben mindkét megváltó életben marad, a film minden katarzis nélkül szomorú véget ér. És én aztán értem, hogy hát ez is milyen nagyszerű, mert csak a szerelem örök, meg... meg ilyen ugye előfordul azért... meg egyáltalán... de ez egy borzasztóan lapos forgatókönyv, ami egész egyszerűen hitelteleníti a végét.

Vice Innovatív szatírába oltott életrajzi film, vagy inkább fordítva; de mindegy, hiszen a lényeg az, hogy élvezhető, aki pedig emlékszik a Bush-elnökségre, az így utólag újra jót mulathat rajta és bánkódhat, hogy ilyesmi hogy fordulhat elő. Az a beszélgetés, amikor Bush elfogadja Cheney feltételeit, zseniális és félelmetes; még ha nem is így történt, Trump elnöksége a bizonyíték rá, hogy akár így is történhetett...

És akkor a kérdés: most melyiket? Érdekes dolog ez, mert még most sem választottam, egyiknél sem érzem azt, hogy ez egy olyan Oscar-érdemes film, mint mondjuk a Babel volt annak idején (jegyezzük meg: nem kapta meg, az értékelhetetlen The Departed kapta). Az értékeléseimet visszaolvasva azt kell mondanom, meglepetésre, hogy úgy tűnik, én a Green Booknak adnám. És hogy az Akadémia kinek fogja? Lövésem sincs. Remélem, hogy nem a Fekete Párducnak, mert ha jövőre a Bosszúállók 4. legalább olyan jó lesz, mint a 3., akkor az is megérdemelhetné, és a Fekete Párduc meg nem érdemelt díja idén alighanem elvenné azt a kis esélyét... A Vice célzatos politikai üzenet lenne, mint a Spotlight két éve, a Roma valahol beleillik a Metoo-mozgalomba, a Bohemian Rhapsody tulajdonképpen jó (szórakoztató filmnek, nem dokunak), csak a rendezője miatt nem fogja megkapni... szóval nem tudom. BlacKkKlansman? Azt kell mondjam, idén nagyon középszerű a mező. Legyen a Green Book, a fenébe is, végtére is azon legalább jól szórakoztam.

No comments: