Források, ötletek (I.) - Ráth-Végh István

"Mindig meg akartam kérdezni... honnan jönnek az ötleteid?" – hallom ezt nagyon sokszor, és persze nincs jó válasz, hiszen ugyanonnan jönnek, mint bárki másnak, látok vagy hallok valamit, vagy csak ülök a fotelben és azon gondolkodom, mit kéne vennem mondjuk születésnapra egy rokonnak, és eszembe jut, hogy egy üveggolyót, és hogy lehetne benne valami dísz esetleg, és akkor abban élnek az unikornisok, az ő saját világuk az üveggolyó, milyen lehet egy görbe falú univerzumban élni? Ja, hogy a miénk is egy gömb? Szóval ilyen hülyeségekből születnek az írásaim.

Ezeknek a hülyeségeknek volt az egyik szakavatott gyűjtője Ráth-Végh István – aki wikipédiás linkhez ragaszkodik, annak tessék, de ne bízzon az adatokban –, akinek művei százezres nagyságrendben fogytak, tehát jó eséllyel mindenkinek megvan a polcán / szülője polcán / közeli rokon polcán, ha meg mégsem, az antikváriumok fillérekért osztogatják. Aki nem ismeri, annak érdemes az Az emberi butaság cíművel kezdenie, aztán mehet beszerezni a sorozatot, mert jó.

Ráth-Végh (jogi végzettsége mellett) kultúrtörténész és kultúraértő volt, amiből nekem az utóbbi a fontos. Rövid, tömör, mégis élvezetesen megírt művelődéstörténeti esszéiben állandó iróniával, néha leplezetlen, mégis udvarias gúnnyal ír az emberi viselkedés, kultúra és történelem furcsaságairól, fonákságairól és képtelenségeiről, amelyek bizony megtörténtek, vagy sokan legalábbis hitték, hogy megtörténhettek, és annyi ötletet ad, vagy legalábbis segít kiszínesíteni egyet-egyet, hogy egy szerzőnek nélkülözhetetlen.

Az Abbitkirálynő királyi udvarának nem egy mozzanatát ihlették Ráth-Végh színes ismertetői a spanyol etikettről, a lucullusi lakomákról és a fejedelmek szeretőiről (Az emberi butaság; Hatalom és pénz). Az Árgyélus és Balga és a Kaland a szerelemmel írásakor is sokat forgattam: az inkvizíciós eljárás és a szelenitidák ötlete Ráth-Véghtől származnak (Hatalom és pénz, Tarka históriák), meg még sok-sok hangulati apróság, ami segített élővé változtatni egy mesevilágot.

Persze sok minden van a piacon, és ha az ember régi szokásokról, titkos társaságokról és félig kitalált, félig valóságos különc figurákról és lényekről akar olvasni, akkor miért a poros, elnyűtt, harminc éves Ráth-Végh köteteket keresse? Hát azért, mert az új könyvek szépek és színesek ugyan, sok-sok képpel, de információt összehasonlíthatatlanul kevesebbet adnak, és nem is olyan szórakoztatóan. A Readers Digest misztikus gyűjteményei és mind a hasonlók csak ízelítőnek jók, építkezni (és okulni) Ráth-Véghtől lehet.

És a végére, aki nem ismerné – mert ez sokaknak kimarad –: Ráth-Végh Istvánné: Férjem története. Megéri elolvasni, tökéletes kiegészítés az életműhöz, kiváló portré- és korszakábrázolás.

RPG-verseny

Jut eszembe, vasárnap itt leszek, M* szerepjáték versenyen meghívott vendégként, valamikor délután (három órától biztosan).

Háttértalálkozók

Többször találkozom a kérdéssel, hogy mi magus-írók meg szoktuk-e beszélni az ötleteinket, mennyire építkezünk egymás dolgaiból, hogyan lesz koherens ez a világ, ha egyáltalán. Az Abbitkirálynő kapcsán már írtam erről, de ugyanott azt is írtam, hogy Raoul Renieren kívül mások is hozzájárultak, s hogy a folyamat részletezése megér egy külön bejegyzést.

Nos, a legfontosabb, hogy esete válogatja, mikor mennyi egyeztetésre van szükség. Ez nyilván íróként is változó – van, aki az ötleteit megosztja a többiekkel, az írásait megjelenés előtt viszont nem szívesen; más körözteti a félkész szöveget, és figyelembe vesz minden véleményt –, de általában azt lehet mondani, hogy minél fajsúlyosabb Ynev történelme vagy egy-egy szeglete szempontjából az adott mű, annál fontosabb, hogy sokan tudjunk a tervről és a koncepcióról. Ha pedig megjelenés előtt láthatjuk a szöveget, több szem többet lát alapon jó eséllyel kiszűrünk minden – majdnem minden – hibát.

Egy legendás példa erre, amikor a lexikonmemóriájú Malcolm J. Hunt az egyik bíborgyöngyös novella átolvasásakor kiszúrta, hogy abban Chei király feleségének neve nem az, mint ami egy ősrégi Rúnában megjelent. Senki másnak nem tűnt fel a dolog, legtöbbünk nem is emlékezett, hogy bárhol is lett volna információ Chei kedveséről. De kivált a Bíborgyöngyök-trilógia kapcsán sorolhatnám a hasonló példákat, amelyeknek hála ezek a kötetek az utóbbi évek egyik legkoherensebb és Ynevhű művei lettek.

A Hőseposz és az Abbitkirálynő annak idején több szűrőn is átment: az eddig nem említettek közül a legfontosabbak – a szerkesztők után – a Szürkecsuklyások voltak. Mindkét regényt olvasták és véleményezték megjelenés előtt, és ezt a szokást azóta is igyekszem tartani, mert mind a regények, mind az általuk is átnézett elbeszéléseim sokat profitáltak ebből.

Ami az írók közti kapcsolattartást illeti, úgy három éve immár rendszeresen, átlagosan két-három hetente összegyűlünk: ha vannak aktuális, futó projektek, akkor többnyire azok kapcsán, ha nincsenek, vagy a többség nem érintett bennük, akkor csak beszélgetni egy jót. Ha felsorolnám, hogy a legutóbbi két találkozón kik voltak jelen, látni lehetne, hogy idejétől és kedvétől függően gyakorlatilag az összes aktív M*-szerző részt vesz ezeken, és bár az ötletek teljes kidolgozása, az írások lecsiszolása végül persze mindenkire magára váró feladat, ez a fajta műhelymunka – ha úgy tetszik: kaláka – szükséges ahhoz, hogy Ynev képe egységes legyen.

Kaland a szerelemmel

Ezt az elbeszélést a Delta Vision Kiadó Erato novellapályázatára írtam, és az azonos című kötetben jelent meg. A címe sajnos nem túl szerencsés – általában nem vagyok jó címadó –, és bár maga a szöveg stílusa, dramaturgiája egészen a végéig nem rossz, az igazat megvallva a lezárás nem sikerült úgy, amilyennek szántam és leadáskor hittem. Noment est omen, vagy mifene.

Amikor megírtam, két ötlet dolgozott bennem: az egyik, hogy mindenképp Árgyélussal és Balgával szeretnék kezdeni valamit, a másik pedig a történet magva volt, egy általam régen hallott sztori egy nők által megerőszakolt férfiról. Amit nem ismertem fel, hogy ez a két ötlet kioltja egymást, mert Árgyélus és Balga késő reneszánsz-kora romantikus világa, mindez ráadásul erős mesés színezettel, nem fér meg egy olyan brutális témával, mint egy férfi nők általi megerőszakolása. Nem mintha a mesékben ne lenne brutalitás, épp csak ez a második téma sokkal valószerűtlenebb, meghökkentőbb és újszerűbb ahhoz, hogy mesés feloldás mellett is üssön.

A végeredmény így aztán kettős. Árgyélus és Balga hozzák azt a hangulatot, amit szerettem volna, a párbeszédeiket sikerültnek, az ábrázolásukat eltaláltnak érzem, a sztorit viszont rosszul zártam le, így aztán nem jön át az a mondanivaló, amire az elbeszélés nem annyira erotikus, mint inkább szexuális részeit alapoztam. A koncepció az volt, hogy Árgyélus nagy bajba keveri magát, amikor nem a lányba, hanem a szerelem érzésébe beleszeretve ágyba bújik egy tündér-boszorkánnyal – aztán jön egy kimondottan pornográf jelenet, ami az olvasót ráébreszti, hogy Árgyélus érzelmeinek semmi köze a szerelemhez – majd az egész visszájára fordítása, Árgyélus megbüntetése, amiért a szerelemről vallott nemes elveit ilyen rútul elhagyta. Mindez kissé annak példabeszédeként is, ahogy a szexualitással manapság bánunk.

Most is azt gondolom, hogy a koncepció nem volt rossz, csakhogy a megszületett történet végén Balga megmenti Árgyélust, Árgyélus pedig – igaz, pszichológiailag hitelesen – kizárja tudatából a történteket, nem emlékszik semmire: a büntetés így nem büntetés, tanulság nincs, a lezárás lóg a levegőben. Visszatekintve azt hiszem, túlságosan megszerettem a két figurát ahhoz, hogy engedjem Árgyélust – az átéltek hatására – érzelmileg és lelkileg sérült figurává válni. Rémlik a Dexter c. sorozat? Hát egy olyan karaktert nem akartam, pedig ilyen befejezés illett volna a szöveghez.

Megint csak azt mondhatom, hogy tanultam belőle. Egyrészt azóta jóval óvatosabban bánok azzal, hogy mit is akarok egy-egy szereplővel, másrészt szem előtt tartom, hogy egy novella vagy elbeszélés lehetőleg csak egy témáról szóljon. Nagy tanulság!

(A kötet amúgy itt, kritikák pedig – amelyek elgondolkoztattak – itt és itt.)

Ez + az

Most csak egynémely dolgokról, rövidhírszerűen.

1. A szombati találkozó jól sikerült abból a szempontból, hogy az illetékes hivatalos emberkékkel sikerült megbeszélni minden megbeszélendőt (már pötyögöm a következő kiegészítőjükhöz tőlem kért ötletlistát), szervezésben viszont lehetne majd szerencsésebb a dolog. Abban maradtunk, hogy legközelebb előre össze lehetne gyűjteni a kártyás fórumokon és találkozókon felmerült, írókhoz intézett kérdéseket, és pár percben válaszolhatnánk azokra, hogy ne csak elszigetelt beszélgetések, hanem valami közösségi is legyen. De persze ez a találkozó a kártyáról szól, nem az írókról, szóval ezt sem szabad túlzásba vinni. Szerintem az, hogy létrejött és egyre szorosabb az együttműködés a M* irodalmi és kártyás része között, már nagy dolog, és az ilyen alkalmak tovább erősítik ezt.

2. A minap felhívták a figyelmemet rá, hogy a fantasya.hu nem szűnt meg, csak átalakult, és itt elérhető. Az Abbitkirálynő kapcsán hivatkoztam Illés kritikájára, de akkor nem tudtam linket adni: nos, itt megtalálható.

3. A blog lehetőségeinek próbálgatása jegyében kiraktam oldalra egy szavazás-panelt, ahol ki-ki jelölheti, melyik elbeszéléseim / novelláim tetszettek neki a legjobban. Kíváncsi vagyok az eredményre.

4. A blogok közé felkerült Indira Myles, Kleinheincz Csilla és Heidel Dan írói blogja, tessék böngészni azokat is!

Karakter vs. személy(iség)

A minap egy beszélgetés során szóba került, hogy ha jó példát akarok mutatni karakterábrázolásra, akkor ajánljam Orson Scott Cardot olvasásra. Én erre azt feleltem, hogy bár olvasom Cardot (egészen pontosan a Teremtő Alvin-ciklust, és igen, javasolták már a Végjátékot, hogy az bezzeg király, de az Alvint is ugyanígy, szóval majd egyszer...), mert a történet maga érdekel, de amúgy nem szeretem: az ábrázolásmódja számomra nagyon száraz, a történetmondás elnyűtten didaktikus, karakterábrázolásban pedig bár ügyes, de ha ezt akarom látni fantasyben, akkor inkább G. R. R. Martin, aki minden szempontból izgalmasabb, illetve... és itt megakadtam, mert azon gondolkodtam, kit tudnék példának hozni még.

Aztán Szilágyi Istvánt, Mario Vargas Llosát és José Saramagót említettem – akikről már írtam itt –, azzal a kiegészítéssel, hogy ők nem karaktert, hanem egy egész személy(isége)t ábrázolnak, tehát egészen más aspektusból közelítenek, mint a cselekményközpontú írások és írók (amilyen Card és Martin is), és hát az az igazság, hogy engem nem az ügyes karakterábrázolás, hanem a személyiségrajz érdekel.

Ez csak kibukott belőlem, aztán rájöttem, hogy valami számomra igen fontosat fogalmaztam meg. Átélhető, valószerű hősök nélkül egyetlen történet sem működik, ám jelentős különbség van karakterábrázolás és személyiség- vagy lélekábrázolás között. Karakterábrázolásról történet- és cselekményközpontú szövegnél beszélhetünk, amikor a történet legalább olyan fontos, mint az azt megélő karakterek, míg személyiségábrázolásnál a történet abszolút másodlagos; gyakran felejtős. Ilyenkor nem a fordulatok és a végkimenetel számítanak, hanem az az ábrázolt ember (nem pedig karakter), aki megéli az eseményeket.

A lektűr cselekményközpontú – pontosabban ami cselekményközpontú, az általában lektűr –, ezért karakterábrázolást igen, lélekábrázolást aligha lehet tanulni belőle. Ilyen értelemben Umberto Eco például lektűr (nála a mindenkori szereplő, még ha elbeszélő is, alá van rendelve a történetnek és a történelmi, kulturális, tudományos stb. információk áradásának), és lektűr Mario Vargas Llosától a Háború a világ végén, vagy a Pantaleón és a hölgyvendégek, viszont magasirodalom tőle a Szeretem a mostohámat, a Don Rigobertó feljegyzései és a Kölykök című elbeszélése, mert ezekben az írói lehetőségek által engedett teljességre törekszik főszereplőinek bemutatásakor. Ilyen még Alberto Moraviától pl. A leselkedő, vagy Szilágyi Istvántól a Kő hull apadó kútba c. regény, ami pszichológia szakon kötelező olvasmány, Camus-től meg leginkább talán a Közöny ilyen. És persze Philip K. Dicknek azok a művei, amelyekben a legmesszebbre jut a széteső elme ábrázolásában, mint mondjuk a Kamera által homályosan.

De miért is írom mindezt? Azért, mert ha az ember jót akar írni, akkor nem a karakterábrázolást kell gyakorolnia, és végképp nem Cardot olvasgatnia, vagy akár Martint. Martin zseniális abban, hogy minden egyes szereplőnél kidomborít – sőt, uralkodóvá tesz – egy adott jellemvonást, és annak alapján hitelesen mozgatja a hitelesnek tűnő figurákat: ám egyszer sem látunk egy egész emberi lelket a maga teljességében. Ez nem hiba, hiszen nem ez a kitűzött cél, csakhogy ahhoz, hogy Martinnak akár csak a nyomába eredhessünk, előbb nem azt kell látnunk, hogy ő vagy Card miként csinálja ezt – hanem azt kell megtanulnunk, hogy mi az, amit ábrázolni akarunk.

A legjobb, leghatásosabb történetek azok, amelyeknek a hőseiben magunkra ismerünk; amikor úgy érezzük, hogy igen, ez lehetnék én is, történhetett volna velem is, ha a helyében lennék – ezek rázzák meg és juttatják el a katarzishoz az olvasót, és először ezt kell eltanulni. Legalábbis szerintem. És utána azt, hogy akkor ezt miként fordítsuk át cselekménybe.

Kártyaverseny és találkozó

Szombaton ITT leszek, mert hívtak és szívesen megyek. Játszani ezúttal biztosan nem fogok, de ha valaki kíváncsi rám, vagy arra a pár dologra, amit Pyarronról és Kránról tudok, akkor jöjjön: egy korsó sör mellett valahol a hátsó részen majd megtalál. Kb. délután háromtól lesz érdemes próbálkozni.

Ha igaz, akkor rajtam kívül lesznek más írók is, de biztosan még nem tudom. Gondolom, majd meghirdetik a szervezők.

Apokrif iratok I. - A Hőseposz kimaradt részeiről

Az Abbitkirálynő kapcsán írtam korábban, hogy akadnak kimaradt vagy végül másként megírt jelenetek / részek, amelyek akár érdekesek is lehetnek. A Hőseposznál is voltak ilyenek, egy apokrif 1 nevű fájlban találtam rájuk: ezekből válogatok most.

Az első kihagyott rész egy idézet, amit a jegyzet szerint mottónak szántam, és engem is meglepett, mert egyáltalán nem emlékszem rá, hogy valamikor akartam mottót. Pedig igen találó lett volna:

"Az élet nem az, amit az ember megélt, hanem amire emlékszik, és ahogyan emlékszik rá, amikor elmesélte." – Gabriel García Marquez

No igen. A Hőseposz történetének az alapja ez, és a második végül kihagyott rész illik is ide. Emlékszünk arra a részre, amikor Shen (az elf), Charem (a crantai) és Durag (az ork) menekülnek? A 247-248. oldalon van egy rövid jelenet, amikor Durag eltűnik, Shen pedig elindul, hogy megkeresse. Minderről Charem számol be a naplójában, ahogy arról is, hogy visszatértük után furán viselkedtek, és fel is teszi a kérdést – de csak magának, mert sejti, hogy úgysem kapna válasz –, hogy vajon mi történhetett?

Nos, a kimaradt jelenet (a gépiratból minden változtatás nélkül átemelve) a következő:

Shennek nem esett nehezére követni az ork nyomait. Könnyen rájött, hogy Durag előbb vadászott, aztán lakmározott – megtalálta egy fácán, odébb egy süldő vaddisznó maradványait –, majd egyszerűen csak sétált az erdőben, mígnem eljutott egy vékony, halkan csörgedező kis patakig.
– Mesélj Bömbölő Gjoradrról, Nagy Shan!
Shen meglepetten nézett fel. Durag egy kőris ágai között üldögél, onnan kiáltott neki. Semmi kétség: ő volt, és a velariumi elfek nyelvét beszélte.
– Te… beszéled a nyelvünket? – kérdezte tőle.
– Bűbájosság – felelte Durag, és leugrott a fáról. Nagyot dübbent a földön. – Brakhturd, a törzsi sámánunk sokféle italt tud: olyat, ami azonnal öl, olyat, amitől erősebb lesz a hímek töke, és olyat, amivel meg tudjuk érteni az állatokat. – Felröhögött. – Úgy tűnik, az elfek is valami állatok lehetnek… Volt nálam néhány korty az egyik főzetéből; mikor jönni láttalak, megittam. Most van néhány percünk. – Közelebb lépett, de még mindig a patak túlpartján állt. – Mesélj az ősömről, Nagy Shan!
– Bömbölő Gjoradr… – Shen kicsit tétovázott. – Egyszer valóban küzdöttünk egymással, de már nagyon régen… Akkor még nem hívták Bömbölőnek. Nagy volt, igen nagy orch, és vörös, mint az Első Hold. Az asszonya pedig fekete, akár az éjszaka. Nmurnak hívták, azt hiszem.
– Nmur, igen – bólintott Durag. – Hogy harcoltatok, mesélj!
– Gjoradr… Gjoradr falkát vezetett az erdeinkbe, de felfedeztük… Lesből támadtunk rájuk, a fák magasából, de hősiesen viselkedtek, és nagy harc volt. Sok vadászunk elesett.
– Te vezetted őket?
– Igen.
– Hazudsz! – dörrent rá a főnök. – Hazudsz! Érzem! Brakhturd nagy sámán; jó varázs. Mi volt a te tiszted ott?
– Én… megtartó voltam; afféle sámán.
– Sokáig küzdöttetek Gjoradrral?
Shen nem tudta, mit feleljen.
– Válaszolj, Nagy Shan! – kiáltott rá az ork, és a patakba lépett. – Válaszolj, a szellemeid nevére!
– Nem. Nem sokáig.
– Mi történt?
– Én… A vezetőnk visszavonulást parancsolt. Az orchok megrohanták a fákat, a földre kellett másznunk. Gjoradr mellé ugrottam le. Elfutottam.
– Elfutottál?
Shen állta Durag vizslató tekintetét.
– Ne bolygassuk ezt, Durag! – mondta hirtelen. – Gjoradrot hősnek éneklitek: az is volt. Ne érdekeljen, hogy egy rühes elf hogy látja ezt az egészet.
– Nagy Shan elfutott… folytasd! Mi lett utána? Folytasd, vagy széttépem azt a nyamvadt crantait az áldott tisztásodon!
Shen engedett.
– Gjoradr üldözőbe vett. Megbotlottam, ő rám vetette magát… Beleesett a tőrömbe. Aztán odaért Nmur, és egy kölyköt mutatott nekem. És a nevemet kérdezte. Ennyi.
Durag bólintott.
– Nagy Shan elfutott… Gjoradr nem volt mindig Bömbölő, és… egy asszony csinált belőle hőst. – Felmorrant, hangosan fújta ki a levegőt. – Hazugság az egész? Minden, amit az apám mesélt? Amit a fiaim tanultak? Az egész csak egy… mese?
– Nem mese, Durag. Legenda.
A főnök dühösen vakkantott felé, nyál fröcsögött a szájából.
– Hazugság! Hazudott Nmur, hazudott Zengő Bjuwadr, hazudott mindenki más is! Az összes énekmondó! Az egész vérbosszú hazugság!
– Shanaguk igaz – szólt Shen. – Igaz a csata a jégen, igaz a névadás, igaz a párviadal Khavirral, Ruthokkal és Ortwoddal, és igaz a nagy ütközet, amit ötszázhetvennégy esztendeje Ughurras talpasai ellen vívtam a Tíz Tó mellékén. Én vezettem Vel’Lar seregét háromszázegy éve Agrobak főnök ellen, és én voltam az, aki kardommal Mortakor vérét vettem a saját főnöki sátrában!
– Urtowod, Ughorra, Murdagor – sorolta Durag. – Még a nevüket is rosszul tudod!
– Mit számít? – kérdezte tőle Shen olyan halkan, hogy még a patak csobogása is hangosabbnak rémlett egy pillanatra. – A lényeg megmarad.

A kimaradt jelenet szerint tehát ez történt, ezért morgott visszatérve Durag, és ezért nem szólt semmit Shen. Kettejük viselkedését és Charem tűnődését meghagytam a végleges szövegben, mert ezzel kicsit felcsigázhattam az olvasó kíváncsiságát, a válasz pedig nem volt olyan fontos, hogy a hiánya feltűnjön, a fentieket viszont kihúztam, mert úgy éreztem, túl egyértelműen mondanám ki azt, amiről a regény szól, és mert Duragnak – jól belegondolva – egész másképp kellett volna reagálnia erre, mint egyszerű kis morgással és rosszkedvvel. Szóval ha most az lenne a kérdés, hogy mi történt: az, amit beidéztem, vagy valami más, akkor azt válaszolnám, hogy biztosan nem beszélgettek egymással, viszont nem tudom, mi más történt vajon.

A harmadik szövegrészlet az Ughjorbagannal vívott csata egy első verziója, ennyiben tehát nem kimaradt, hanem alternatív jelenet (a könyvben a csata a 275. oldaltól olvasható). Nem sok készült el belőle, de két szempontból is érdekes lehet. Egyrészt mert látszik, hogy az alkotás nem állandó előrehaladás, hanem sokszor újra meg újra ugyanazzal a jelenettel kell dolgozni, át- meg átjavítani, gyakran kihajítani, másrészt előrevetíti azt az – egyszer megírandó – ötletemet, hogy Ughjorbagan keresi és építgeti a kapcsolatot a többi ork hérosszal.

– Nhurakla Shen – szólította meg a rehynn. – Tudnom kell még valamit? Az yrch hordák, a szellemlovasok és a démonurak már itt vannak. Van még bármi a kezében? Meg tud még lepni?
A megtartó a fejét rázta.
– Nem hiszem. – A csatát figyelte, az alant kibontakozó ütkötetet. Vérbe borult a völgykatlan, ahogy az orkok és az elfek serege összekeveredett. A három démon a pegazusok hőseivel csatázott, a hadak pedig ott hullámzottak oszloplábaik körül. Éjjeli sötétbe borult az egész vidék, még annál is feketébb lett: csak a hiddon kék és vörös világában láthatták egymást a harcoló felek. – Soha nem láttunk tőle mást, és Charem sem írt ilyesmiről, azt hiszem. De a naplót épp csak átfutni volt időm.
– Akkor… hol késik ő?
– Jönni fog – felelte Shen. – A megfelelő pillanatra vár.
A rehynn lemutatott a völgybe. Kezében felvillant a kard, s egyetlen pillanatra fény gyúlt a harcolók fölött.
– Elfogy a serege, mire ideér. – Elhallgatott. – Vagy talán épp ezt akarja?
Magasabbra szöktette hátasát, pengéje vörösen lobbant, szemei aranylón felragyogtak, ahogy néhány szót suttogott. Shen érezte a manaháló remegését; az Ősök hatalma szinte felperzselte, miközben magába szívta a mágikus energiákat.
– Odalent… Odalent van, és készül valamire… valami sötétre! – szólt aztán a rehynn, hosszú percek múlva. Lejjebb ereszkedett. Shen először látta bizonytalannak: tétovázott.
– Körém! – kiáltotta, és négy testőre közelebb húzódott hozzá. – Te is, nhurakla Shen; szükség lesz rád, azt hiszem.
A megtartó melléje húzódott pegazusával. – Bemegyünk – mondta nekik a rehynn. – Pegazusok nélkül, a hegy mélyébe, ahol az yrch lakik. Csakhogy vár minket… Nem látok be a barlangjába, nem tudtam tisztán kivenni. Sokan vannak, gondolom, a legjobb kardforgatói. Csapda, de be kell mennünk, mert tervez valamit, amivel fordíthat a csatán… Meg kell akadályoznunk benne!
Testőrei rezzenetlenül állták kérdő tekintetét; Shen bólintott. Allrin csak ennyit akart. Egy szót rikoltott, és kifordult alóluk a világ.

Egy barlangcsarnokban buktak elő a Semmiből, és azonnal rájuk rontottak Ughjorbagan testőrei. Jó három fejjel magasabbak voltak, mint az orkok általában, és nem volt náluk fegyver.
A Szavukkal harcoltak.
Recsegve üvöltötték az elfekre az ősnyelv Hatalomszavait, vérrel és epével együtt köpték feléjük a pusztító igéket. Az egyik testőrt a levegőbe emelték, a teste kétfelé csavarodott, és közben szilánkosra törtek a csontjai. A másiknak a szemei változtak tűzgolyókká; a harmadikon felrobbant a vért, és felszaggatta a mellkasát.
A negyediket és Shent a falhoz csapták. Aléltan estek hanyatt.
De a megtartó szinte azonnal magához tért.
Thushur sámánjai! Inhar-inein mélyéről! Aquirok szívét eszik, aquir nyelvet beszélnek…

Ennyi. Van még jó pár dolog, de azokat nem érdemes közszemlére tenni – kivéve egy erratát, mert egy tördelési hiba miatt a regényből kimaradt egy bekezdés, amiről nemsokára még lesz szó.

Herón könyve

Ez a mai napig az egyik (ha nem a) legkedvesebb írásom. Ez is a Hallgat az égben jelent meg, mint az Istenek árvái: egy-két nappal azután, hogy utóbbit leadtam, egyszer csak kipattant a fejemből a Herón könyve, és négy nap alatt megírtam. Ahhoz képest, hogy kétszer hosszabb az Istenek árváinál, azt mégis három hónapig nyúztam, nem kis teljesítmény... Az első pillanattól úgy éreztem, hogy rátapintottam valamire, egy történetre, hangulatra, ami az ősi, első Cranta lehetett, és ez az érzés hajtott előre az utolsó szavakig, amelyeket már a cím leírásakor tudtam. Hogy pontosan hogy jutok el odáig, az nekem is csak közben derült ki. Végül egy egész korrekt Megváltó-parafrázis lett belőle – nem véletlenül.

Akkoriban az Ószövetséget olvasgattam (ismétlem itt is: nem vagyok hívő, de a Biblia éppoly megkerülhetetlen, mint az abc), mellette pedig az Az utókor hatalma c. tanulmánykötetet ókori szövegekről és azok forrásairól, kutatásukról. Ez indította be a fantáziámat, és gyorsan megszületett az ynevi emberi világi mágia első (valós vagy legendabeli) alakja, Puri-a-Patl, avagy Herón, a Mester, és az általa hátrahagyott, meg róla áthagyományozódott szövegek.

Az elbeszélést bevezető pár sorban az áll, hogy a szövegnek alighanem négy szerzője volt, és ezt valóban komolyan gondoltam: stiláris alapon legfeljebb kettő különíthető el, a szöveg elbeszéléstechnikai megoldásai és szándékosan elszórt narrációs ellentmondásai alapján viszont ott van mind a négy: az első, aki alighanem ismerte Purit, és lejegyezte a történetét; egy második, aki az előbbi tanítványaként magyarázatokat toldott a szöveghez; egy harmadik, aki kb. száz évvel később párbeszédes részeket fűzött bele; egy negyedik pedig, aki sok száz évvel később többé-kevésbé egységes formába öntötte.

Ez persze megint csak játék, ami engem nagyon érdekelt, az egyszeri olvasó viszont keveset érzékel belőle. Sokkal feltűnőbbek az ó- és újszövetségi hagyományra való konkrétabb utalások, például az anagrammák (charióti Ídasu, "az, aki később az árulója lett" – szó szerinti idézet –, vagy Abhamon, ami Ábrahám héber nevének eredeti alakja; vagy a tanítványok nevei, akik az ószövetségi ősatyák Ádámtól Ábrahámig stb.), a negyven nap említése, vagy éppen maga Puri, akinek a jelleme, viselkedése erősen Jézuséra emlékeztet, a neve pedig egyszerre jelent 'tisztát' (pure) és 'kenyeret' (indiai kenyér). Még a Herón név is játék, hiszen egy ókori görög tudósra utal, aki korát és a későbbi európai feltalálókat messze (kb. 2000 évvel) megelőzve gőzgépet szerkesztett – és csak azért nem használta kocsimeghajtásra, mert bőven akadt rabszolga a közelében.

Ami az Árgyélus és Balgánál nem igazán sikerült, hogy sikeresen és eredeti módon dolgozzak fel egy történetet, itt szándéktalanul is jól sült el, ezért nagyon szeretem ezt az elbeszélést: nem csak a fenti játékra tudtam odafigyelni közben, de minden párhuzam ellenére a történet eredeti, a ritmus jó, a dráma pedig érzékelhető maradt.

Azóta, ha leülök írni, mindig ezt tartom szem előtt.

Istenek árvái

Ez az elbeszélésem a Hallgat az ég c. antológiában jelent meg, hosszas hányódás után. Az Abbitkirálynőhöz vagy az Árgyélus és Balgához képest egy kimondottan könnyed darab, még ha nem is a mondandóját értve: a stílusa egyszerű, tele színes képekkel és hangulatokkal, a sztori pedig pörög, a kellő pontokon lassít majd gyorsít, egyszóval egészen rendben van. Az egyik szerzőtársam akkoriban megjegyezte, hogy ismét megmutattam, népünnepélyeket nagyon tudok írni, és az elbeszélésnek azt a részét én magam is jól sikerültnek érzem.

Egyébként viszont nem volt könnyű szülés. Többször nekifutottam, több változat született, mire a majdnem kész verzió összeállt, és talán három hónap is eltelt, pedig nem egy hosszú darab. Dramaturgiailag pedig még akkor is jó néhány probléma volt vele, túl sok minden maradt ugyanis a homályban, nem lehetett érteni: szerencsére a szerkesztők segítettek lecsiszolni őket, és a végeredmény megáll a lábán. Talán még jobb is, mint amilyennek én látom, mert én tudom, hol foltoztam sokat, és hol lehetett volna még.

Amiért nagyon szeretem, egyben amit talán hangsúlyozhattam volna benne jobban, mert úgy látom, sokaknak nem jött át, az a fekete-fehér szerepek eltörlése: az elsőre pozitív hősöknek tűnő főszereplők valójában csak naiv gyerekek, a negatív hősöknek tűnő fekete papok pedig inkább önostorozó aggastyánok, akik egy egész társadalom megőrzéséért küzdenek kétes eszközökkel – az ilyen témákat szeretem, ezekben van kakaó.

A címre pedig büszke vagyok, mert általában nagyon rosszul választok – valahogy nincs érzékem hozzá –, ezt viszont szerintem eltaláltam. Bár ilyen kifejező lenne a többi is.

A Hőseposz térképei

A minap bekereteztettem a szürkecsuklyások Ynev-térképét, és az jutott eszembe, hogy talán ez is érdekes lehet: alább néhány szemelvény a Hőseposzhoz készült térképekből, a kezdeti ötleteléstől a végeredményig.

1. Ez az első Domoly (Dományi Bálint) vázlata a negyedkori Ynevről az előkészítés fázisából. Azóta is mindig csodálattal nézem, amikor egy-egy alkalomra papírra veti Ynevet, és elkezdi rajzolni, hogy akkor itt ez a folyó ide meg ide... Persze ezek tőle is csak vázlatok ilyenkor. Így kell elképzelni:

2. Aztán, miután egyeztetünk, hogy pontosan mit szeretnék, melyik barna pacát milyen hegynek nevezzék, ez lesz belőle (igaz, ez most pont a másodkor, de a haladás látszik azért):


3. Aztán én pepecselek vele néhány órát, hogy több név legyen rajta (az elf nyelvről és nevezéktanról majd később, mert azt is kidolgoztam), amiből nullához közelítő photoshopos ismereteimnek hála ez lesz:


4. Ez pedig a végeredmény, már egészen más stílusban:


5. És akkor lássuk, mi lett az első pontban mutatott negyedkori vázlatból:


Hát így. Örök hálám Domolynak és Beelzének (Kotsis Levente), hogy ezek elkészültek, meg mind a többi, amiket mi szerzők Ynevhez évek óta használunk.

A helyszínleírás (III.) - Útravaló

Mit írtam tehát eddig? Először is (hangsúlyozottan szerintem), ha lehet, akkor a helyszínleírásnak legyen dramaturgiai szerepe: alapozza meg a hangulatot (pl. komor, borongós idő van, ami egy szomorú jelenetet vezet fel, vagy vidám napsütés, amikor Anakin Padméval hancúrozik a mezőn, vagy vidám napsütéses idő van ugyan, ám épp temetnek, ami remek ellenpontozás), fokozza a feszültséget (pl. a szakadékba zuhanásnál, vagy azzal, hogy süt a nap, de temetünk), vagy éppen egy feszült jelenet után segítse annak feloldását, hagyván kicsit pihenni az olvasót (pl. harcjelenet után egy féloldalnyi leírás a napfelkeltéről, akár a véres csatatér fölött). Ha nincs ilyen dramaturgiai célunk, akkor a cselekményesség érdekében cselekmény közben mutassuk be a helyszínt, hogy ne akasszuk meg a történetet.

Akár így, akár úgy, ne feledjük el, hogy nem kell apróra leírni a helyszínt (hacsak nem az a célunk, mint Balzacnak, vagy ha pl. egy gyilkosság helszínéről írunk, ahol a nyomozó épp tüzetesen szemügyre vesz mindent, és ez az olvasónak is érdekes lehet): a kivételektől eltekintve törekedjünk a minél rövidebb, képies megfogalmazásra – jó gyakorlat lehet körülnézni és leírni azt a három-négy dolgot, ami a saját szobánkban / irodánkban stb. a szemünkbe tűnik: ezek a kulcsszavak, minden helyszínt ilyen módon írjunk le első közelítésre; később még mindig részletezhetünk. A túlzott precizitást és a szakbarbárságot azonban ekkor is kerüljük (nem különösebben érdekes, hogy harc közben valaki 'a grizzly mögött', vagy a 'grizzli mögött egy lépéssel, kicsit balra' áll, illetve, hogy az a grizzly egy Ursus arctos, abból is egy horribilis), kivéve persze, ha humorost hatást akarunk kelteni, vagy a nézőpontkarakter egy hobbizoológus, akinek ez az utolsó gondolata, mielőtt az Ursus arctos (horribilis!) megfordul. Hobbizoológus meg azért, mert egy igazi szakember nem megy a grizzly mögé...

Végül pedig sose felejtsük el, hogy egy helyszín mindig több egyszerű helyszínnél: a szereplő gyerekkori szobája, gyűlölt munkahelye, imádott hegye, amelyet meg kell mászni – csak mert ott van –, vagy éppen a szakadék, amelybe mindjárt belezuhan, vagy csak egy vadidegen csótányfertőzött otthona, és szereplőnk már előre undorodik attól, hogy találkozzon ezzel a figurával, aki csótányok között él, és már az utolsó csapdája is ürítésig telt kártevőkkel, de annyi fáradságot sem vesz magának, hogy kihajítsa... már ha egyáltalán ő tette le a csapdát, és nem a felesége, aki azóta már mással kefél - hát, valahogy így. Ettől lesz igazán élő és emlékezetes a helyszín: ha segítünk az olvasónak, hogy átélje-átérezze, az pedig csak a szereplőkön keresztül sikerülhet.

Címszavakban ennyi talán elég: ha másra nem is, arra jó lehet, hogy ha valaki írogat, akkor a fentiek alapján átnézze a szövegét, mert ártani biztos nem árt. Akik pedig nálam jobban csinálják, és én is tőlük tanulok:

Philip K. Dick – bármelyik műve azért, hogy lássuk, a kevés sokszor többet ér
Umberto Eco – A rózsa neve és a Baudolino, mert ezekben a hosszú leírásokra látunk kiváló példákat
James M. Cain – A postás mindig kétszer csenget, hogy lássuk, sokszor mennyire nincs szükség helyszínleírásra egyáltalán
Dino Buzzati – A Tatárpuszta, mert az egész könyv egyetlen helyszínleírásba öntött lélekábrázolás (és viszont)
Honoré de Balzac – Goriot apó, mert bár jól csinálta, a legjobb példa arra, hogy ma már hogyan nem szabad
Émile Zola – A Patkányfogó, mert cselekményesebb Balzacnál, mélyebb Buzzatinál és rövidebb Ecónál, és mindegyiküknél jobban ért ahhoz, amit csinál

A helyszínleírás (II.): Továbbra is a bryophytákról

Az erkélyjelenethez visszatérve: az sem szerencsés, ha egy helyszínleírás túlpontosít. Kezdő szerzők gyakran elkövetik azt a hibát, hogy egyrészt minden tudásukat bele akarják zsúfolni egy szövegbe (pl. bryophyta moha helyett: kerüljük a szaknyelvet, vagy legalább magyarázzuk, ha mindenképp szükség van rá), másrészt – gyakran ennek következtében – túlpontosítanak: egy helyszínleírás szerintük akkor jó, ha az olvasó abból pontosan azt a szobát, tájat stb. látja maga előtt, amit ők elképzeltek. Emlékezzünk a Goriot apóra: Balzac abból indult ki, hogy a körülmények, a külső világ meghatározzák a belsőt, a lelket és a személyiséget, ezért hihetetlen alapossággal írt előbbiekről, ám végtelenül részletező helyszínleírásai ettől még – hogy céljuk és értelmük van – eltántorítják a cselekményéhes olvasót.

Balzackal szemben vegyük Philip K. Dicket vagy James M. Caint. Dick történetei elsősorban a szereplők fejében zajlanak, a helyszíneknek kevés szerepük van, így nem is pazarol rájuk sok szót: egy lepattant szobát két mondattal, egy díszesebbet hárommal ábrázol, utóbbit úgy, hogy az egyik mondatban szerepel valami idegenszerű, jövőbeli vagy alternatív valóságban létező szerkezet / eszköz / bútordarab, csak hogy megadja a hangulatot. Hogy az antikizáló íróasztal, a cserepes filodendron és a holoablak mellett mi van még a szobában, a cselekmény és a szereplők szempontjából lényegtelen. Ennél is plasztikusabb Cain híres regénye (amit legtöbben csak filmként ismernek), az A postás mindig kétszer csenget. A leghosszabb helyszínleírás benne lényegében annyi, hogy 'a kórházi szobában két ágy volt, és az elbeszélő feküdt az egyiken'. Mégis regény, és mégis jó.

Ami a sok agyonrészletező, túlpontosító szöveget illeti, amivel kéziratokban gyakran találkozom, ennek a vizuális kultúra újbóli előretörése lehet az oka: a sorozatok és filmek világa alaposan átgondolt és szépen berendezett, minden a helyén van, és mindent meg is mutatnak, hogy a néző minél valószerűbbnek érezze – az írott szöveg viszont nem ilyen. A filmnek sem kell ilyennek lennie – mint pl. a Dogville, amiről itt írtam anno – , egy szöveg pedig nem is engedheti meg magának, hogy így tegyen. Balzacnak az átlagemberek között régen sem sok olvasója akadt, ma pedig már senki nem veszi kézbe, akinek nem kötelező, vagy legalábbis ildomos (írópalántáknak az előző, természetesen), pedig ő sem filmrendezői részletességgel mutatott azért be egy-egy helyszínt. Egy szöveg sokkal többet – nagyon sokat, igazából a nagyobbik feladatot – bíz az olvasóra: azt, hogy amire nem tér ki, amiről nem beszél, azt legyen szíves hozzátenni a saját kútfejéből. Ezért megy nehezen az olvasás annak, aki filmeken nő fel: hozzászokik ahhoz, hogy befogadás közben ne használja a képzeletét, és így képtelen értelmezni egy kihagyásokra épülő szöveget.

A kihagyás mint írói eszköz vagy alakzat itt kulcsszó: ne mondjunk el mindent, mert ez nem az a műfaj. Amit viszont elmondunk, az segítsen az olvasónak megalkotni a teljes képet. Ez sohasem lesz az, amit egy író elképzel, de ugye nem ez a cél – ahhoz rendezőnek, díszlettervezőnek vagy lakberendezőnek kellett volna mennie –, hanem a szórakoztatás (még az úgynevezett posztmodern műveknél is). Avagy, ha a szereplő belép egy zárt térbe (Sárga tapétája volt, a falak mellett néhány szekrény, azokon irodaszerek, a csillár pedig furcsán csálén állt, mintha most ugrott volna le róla egy majom, és épp visszalendülne a gravitáció hatására. – Kezitcsókolom, miben segíthetek? – lépett hozzá az eladó. – Másolópapírt tartanak?), akkor az olvasó olyan információkat kapjon, amelyekből egyértelmű, hogy nem egy irodába vagy dolgozószobába lépett be, hanem egy papírkereskedésbe (Sárga tapétája volt, a falak mellett néhány áruval feltöltött szekrény, azokon irodaszerek, a csillár pedig furcsán csálén állt, mintha a boltocska fölött állandóan ugrálnának az első emeleten lakók, és a mennyezet már nem bírná a terhelést. – Kezitcsókolom, miben segíthetek? – lépett hozzá az eladó. – Másolópapírt tartanak?). Ugye, rögtön mennyivel más?

És bizony sokat segít, ha a helyszínleírás nem csak egy statikus valami: ha nem hosszú blokkokban ömlesztjük az olvasóra néhány oldalanként (Jack bement a szobába, ahol egy íróasztal, mögötte egy karosszék, mellette pedig egy filodendron állt.), hanem a helyszínt mondjuk a cselekménnyel együtt fedezzük fel (Jack bement a szobába, és leült a karosszékbe az íróasztal mögé. Aztán felállt, és meglocsolta a filodendront.). És ez is fokozható, ha nem felejtjük el, hogy a helyszínleírás ugyan csak egy helyszínt mutat be az olvasónak, a szereplőnek azonban ez történetesen az érzelmi kapcsolatokkal, emlékekekkel, más szereplőkkel feltöltött otthona (Jack bement a szobába, és leült kedvenc helyére, a recsegő karosszékbe az íróasztal mögé, amelyet kétoldalt kis családjának fényképei díszítettek. Aztán eszébe jutott, hogy Jane dühös lesz, ha megint nem locsolja meg a filodendront, úgyhogy felállt, hogy ezt is elintézze.).

Hát nagyjából így. Aztán hogy nagyjából még hogyan, arról majd legközelebb.

SU - rövidhír

Haladok. Éjszaka átléptem a bűvös 500.000 leütést – függelékszöveg nélkül –, és úgy látszik, azt a problémát is megoldom, ami miatt kicsit dagad most a szöveg. Legutóbb azt írtam, kb. 100.000 leütés van hátra – nos, sajnos még mindig hátra van, ami azt jelenti, hogy 2009-ben ez már biztosan nem jelenik meg, viszont jó vaskos, és reményeim szerint bőséges tartalommal bíró kötet lesz. Ma még lesz egy bejegyzés az írói fogásokról, aztán jövő héten majd arról is, hogy miképp szólt közbe már megint egy szereplő, mint egykor Inathar.

Körülnézett, és egy helyszínt látott leírva (I.)

Avagy a helyszínleírásról, mert nagyon régen, csak a kezdet kezdetén volt szó írói fogásokról, pedig ezekről sem árt, sőt: ahogy mind gyakrabban kapok ilyen-olyan megítélendő szövegeket amatőr szerzőktől, azt kell mondjam, az írói eszköztárról nem lehet eleget beszélni. (Széljegyzet: Azt a látszatot azonban szeretném elkerülni, hogy én mindent tudok, vagy tudni vélek. Korántsem. Csak arról írok majd, hogy én mit csinálok és hogyan, meg úgy általában mit gondolok az egészről – bármiről – a magam fejével. Aztán majd ki-ki hozzáteszi a saját okosságait, és eldönti, melyik az ő útja, módszere.)

Az első és legfontosabb szabály, hogy mindent a maga helyén és az elérni kívánt célnak megfelelően alkalmazzunk. Nem új bölcsesség, és nem is kizárólag a helyszínleírásra vonatkozik, ezért talán megfontolandó. De mit is értek ezalatt? Kb. azt, hogy ne rakjunk helyszínleírást egy szerelmi párbeszéd közepébe (– Mondd, hogy szeretsz, Rómeó! – Az erkély tágas udvarra nyílt, körben leanderek, a tető alatt, a kifogástalanul fehérre meszelt falak és az ereszcsatorna találkozásánál bryophyták szegélyezték. – Szeretlek, Júlián!), ha nem az a cél, hogy a leírás pl. késleltesse vagy felvezesse egy vicc csattanóját.

Most kérem a Tisztelt Olvasót, olvassa újra a zárójelbe tett szöveget úgy, hogy a Júlián végén az n-t nem az m elütésének gondolja, hanem az egészet a Julianus férfinév megfelelőjének, és a késleltetésről meg a csattanóról írtak talán rögtön értelmet nyernek.

Ha nem, akkor érdemes tudni, hogy a bryophyták az úgynevezett lombosmohák (mondjuk a fák kérgén), és persze az egész erkély- és falleírásnak se füle, se értelme, de itt ugye épp ez volt a cél, eleget téve a felvezetés követelményeinek.

Helyszínleírást tehát csak a maga helyén: ezt a legtöbb amatőr szerző (úgy ötvenegy százalékuk) tudja. Ha valaki nem biztos benne, hogy ebbe a döntő többségbe tartozik, akkor a legkönnyebben úgy tudja megállapítani, ha minden egyes helyszínleírásnál megkérdezi magát: vajon jó helyen van ez itt? Mondjuk növeli a feszültséget azáltal, hogy megakaszt egy izgalmas cselekmény, és késlelteti annak lezárását? (Félrekapta a kormányt. A kocsi letért az útról, átszakította a szerpentin szalagkorlátját. Alatta a végeláthatatlan hegyoldal, az Ardennek rengetege a fekete, néma fenyvesekkel, a hirtelen szakadó völgyekkel és a Meuse itt-ott kibukkanó égkék folyamával, amely mintha csak a felhőcsipkés mennybolt földi tükre lett volna. Úgy kanyargott odalent, mint a szerpentinút a hegyen; akár egy lomha kígyó, ami egész városokat nyelhetne le, ha rászánná magát. Bárcsak abba zuhanhatnék! – villant át az agyán. Mintha az megmenthetné.) Vagy előreviszi a cselekményt úgy, ahogy azt az előbbi példában szintén látjuk: a szereplő gondolatát mintegy a helyszínleírás ihleti, arról nem is beszélve, hogy megértjük, mekkora veszély leselkedik a vezetőre – ez is egy megoldás. A leírás ekkor is a helyén van.

Az ilyen közbeékelt helyszínleírásokról általánosságban azt mondhatjuk, hogy akkor vannak jó helyen, akkor van szükség rájuk – ez egy fontos kitétel, mert ami nem szükséges, az fölösleges ballaszt, amitől egy szöveg éppúgy elsüllyed, akár egy hajó –, hogyha hangulatilag vagy dramaturgiailag hozzátesznek a környező szöveghez (párbeszédhez, lélekábrázoló merengéshez vagy cselekményhez).

(Folyt. köv.)

Bibliography

Annyit dobálózom itt a blogon címekkel, hogy talán itt az ideje egy bibliográfiának, a tisztánlátás végett.

John J. Sherwood néven:

Hőseposz (regény; Inomi Kft., Budapest, 2004.)
Abbitkirálynő (regény; Tuan Kiadó, Budapest, 2005.)
Herón könyve (elbeszélés; In: Hallgat az ég, Fekete Torony Könyvkiadó, Budapest, 2007.)
Istenek árvái (elbeszélés; In: Hallgat az ég, Fekete Torony Könyvkiadó, Budapest, 2007.)
Farkas a ködben (elbeszélés; In: Bíborgyöngyök – A fogadás, Delta Vision, Budapest, 2008.)
Zarándoklat (novella; In: A hit városa – Történetek Új-Pyarronból, Delta Vision, Budapest, 2008.)
Rúfiász, avagy az Első Polgár története (elbeszélés; In: A végzet masinériái, Delta Vision, Budapest, 2009.)
Al-Ajur veszedelme (novella; In: Vihar Ibara felett, Delta Vision, Budapest, 2009.)
Rőtszakáll (elbeszélés; In: Karr-Khazad kapui, Delta Vision, 2010.)

Molnár B. Gábor néven:

Árgyélus és Balga (elbeszélés, In: 77 – Hetvenhét, Delta Vision, Budapest, 2006.)
Kaland a szerelemmel (elbeszélés, In: Erato, Delta Vision, Budapest, 2007.)

Fentiekhez egy megjegyzés tartozik. A Farkas a ködben 2008-ban a Tuan Kiadónál is megjelent az Alidax gyöngyei c. kötetben, de nem sorolom fel, mert a szöveg kis eltérésekkel megegyezik a Bíborgyöngyök-verzióval, amelyet egyébként hivatalosnak ismerek el, míg ez a másik kiadás egy folyamatban lévő per tárgya. Ugyanezért nem szerepel a felsorolásban az Örökség c. novellám, amely a Tuan Gro-Ugon farkasai című antológiájában jelent meg: mindkét esetben az a kérdés, hogy a kiadónak volt-e joga megjelentetni ezeket az Ynev világához tartozó műveket Wayne Chapman jogtulajdonos és az én tiltásom ellenére. Ez a megjegyzés ide kívánkozott, de nem szívesen foglalkoznék többet a témával: az illetékes bíróságra tartozik.

Árgyélus és Balga

Ezt az elbeszélést a Delta Vision felkérésére írtam a Hetvenhét című antológiába: a 77 magyar népmesét kellett feldolgozni fantasy vagy sci-fi szempontból, amit jó ötletnek és érdekes kihívásnak találtam: egyrészt azelőtt még sosem írtam feldolgozást, másrészt egy igazi űrt próbált betölteni a kezdeményezés, aminek folytatására az Ólomerdőn kívül sajnos azóta sem láttam példát (amit egyébként a Hetvenhét szerkesztője, Kleinheincz Csilla írt).

Először A kis gömböcöt szerettem volna megírni sci-fiként, és el is kezdtem egy történetet A bufgamari gömböc címmel, amelyben egy holdbéli farmer vesz egy idegen disznót az űrpiacon, de valahogy nem működött, úgyhogy abbahagytam, és új témát kerestem. A Tündérszép Ilona és Árgyélus lett a nyertes, amit mindig is szerettem, és Árgyélus mellé szinte rögtön odaképzeltem Balgát, amiből egy erőteljes Don Quijote-Sancho Panza párhuzam született. És azt kell mondjam, ez aztán el is vitte egész más irányba a mesét.

Az RPG.hu-n megjelent ismertetőjében Herbie teljes joggal ír arról, hogy kb. a közepénél a történet szétesik, koncepciótlanná válik. Volt persze koncepció, csak sajnos a megvalósítás nem sikerült: utólag úgy látom, nem kellett volna szétválasztanom a két hőst, mert igazából a kettőjük kapcsolata adta a történet sava-borsát. Vagy ha mégis, akkor Árgyélus és Balga mellé is egyenrangú szereplőket kellett volna állítanom erre az időre – hát, annyit mondhatok, hogy tanultam belőle.

Amiért komoly dramaturgiai problémái ellenére is szeretem a novellát, az a stílus – amit ez a másik ismertető is kiemel – és a párbeszédek: úgy érzem, először itt sikerült nagyon jól működő, pörgős, szórakoztató párbeszédeket írnom, amire azóta is törekszem. Másrészt nagyon megkedveltem a két szereplőt, később az Erato c. kötetben is visszatértem hozzájuk, és egy folytatásra váró történetem is van róluk Árgyélus és az Elveszett Paradicsom címmel. Ha a Sárkány és Unikornisnak végére értem, majd ezt is befejezem.

Új szomszéd

A blogok közé felkerült Eric barátomé is: szerintem biztassuk együtt, hogy mielőbb frissítse, vagy még inkább, hogy fejezze be az új regényét, amiből nekem már volt szerencsém hallani néhány felolvasott részletet.

Kártya és grafika

Többször emlegettem már a M* kártyát, például a legutóbbi bejegyzésben is, és eszembe jutott, hogy akartam írni egy posztot azokról a kártyákról, amelyeket az én írásaimra alapoztak. Úgyhogy akkor itt most ezekről.

1. Kahs'Dakh (ötödkori alakváltó aquir)
Helyesen kahs-dakh, és az ötödkor nem kizárólagos, mert a másodkortól jelen van Yneven, de kicsire nem adunk, mert a kártyajáték szabályrendszere felől nagyon jól leképezték a figura lényegét, maga a kép pedig szuper. Amióta megláttam, ilyennek képzelek egy kahs-dakhot, ha írok róluk, mindig eszembe ötlik ez az ábrázolás. A festő, Rene, a legapróbb részletekig a Hőseposz szövegére épített, és ez így telitalálat. Kis színes: van itthon egy szakállas agámánk, kedvesemtől ő kapta a Kahs-dakh (Kasi) nevet a keresztségben.

2. Velias (elf, Veh'Lar hercege, a Sárkányszövetség hadura)
Ezt a laptervet láttam előkészítéskor, de még én sem fedeztem fel a hibát, hogy a Veh'Lar az valójában Queuron (Völgyvidék) kellene legyen. Üsse kő, a lónak is öt lába van, mégis megbotlik. Izé, négy... A kép viszont itt is nagyon jó (ez is Renétől), azzal a kiegészítéssel, hogy szerintem a fiatal Veliast ábrázolja: mondjuk azt, aki még az Ófa tövében vadászott, nem pedig az érett herceget a Hőseposzból, a Sárkányszövetség hadurát. Ő egy kicsit komolyabb és komorabb ennél a verziónál, mert túl sokat látott már ahhoz, hogy ilyen ifjú és sima arca, délceg magabízása legyen.

3. Alvunosi rőtsárkány (sárkány, a lávatavak őre)
Yneven a sárkányoknak nincs olyan értelemben vett színe, mint a Dragonlance-ben vagy más hírhedt fantasy világokban. Én többnyire zöld pikkelyű sárkányokban gondolkodom (mint mindenki, aki a Süsün nőtt fel), gyakoriak lehetnek még mondjuk a kékpikkelyesek, elvétve egy-egy barna és fekete. De a szín hangsúlyozottan nem rangot vagy hatalmat jelent, hanem csak olyan változatosság, mint a macskáknál a tarka meg az egyszínű. A kártyások viszont kaptak egy vörös sárkányt ábrázoló képet, és Ewil megkeresett, hogy rakjunk mögé koncepciót. Alvunos a másodkorban a Völgyvidék közepén terpeszkedő tűzhányó-hegy neve volt, a sárkányok otthona: a rőtsárkány pikkelye ennek megfelelően attól vörös, hogy a lávatavakban pihengetve felhevült a teste. Vagy bármi hasonló. A mögötte lévő város ehhez képest nagyon hetedkori, amikorra az alvunosi rőtsárkányok lényegében kivesztek – bár az Alvunos maradványai, a mai Szindvilek alatt mutatóba még akadhat közülük egy pár...

És a ráadás, mert ennek nem volt írásos előzménye:

4. Dan Jeir kerengője
Kérdésként felmerült, hogy Doranban minden varázsformának ugyanúgy megvan-e a maga tornya, ahol oktatják, mint a nekromanciának. Mivel van egy fiókban heverő koncepcióm Doranról, az írói körben nálam kötött ki a kérdés, és azt mondtam, hogy ez kizárt: egyrészt nem kellene "tornyok városát" csinálni Doranból, másrészt a varázslótorony jórészt elcsépelt ötlet, érdemesebb valami eredetit kitalálni. Az időmágus Quirin Dan Jeir így kapott egy kerengőt, a következő koncepcióval (idézet az illetékeseknek írt válaszlevelemből): "A kerengő mint bölcselkedő hely klasszikus motívum, és világilag így nézne ki: Quirin Dan Jeir létrehozott valamilyen időhurkot, amelybe ha valaki belép, eljut az Idő Kútjához, és ha elég bölcs, akkor az visszaküldi a hurok elejére (az időben is), így pl. találkozhat önmagával. A kerengőből, avagy az időhurokból azonban nem léphet ki, illetve a kerengő csak és kizárólag így kerengő, hiszen aki nem bölcs, az nem juthat vissza a kiinduláspontba a kúton át, csak visszafelé a már megtett úton. Aki egyszer már visszament a múltba, az többet nem szabadul az időhurokból." Persze ez azóta sem jelent meg sehol nyomtatásban, és nyilván csiszolható; az pedig nem kérdés, hogy a múltba utazáshoz nagyon jó indok kell, hiszen nincs visszaút.

Délibáb

Megjelent egy rövid novellám a Kiválasztottak (a M* kártyajáték) honlapján, az új Dúlás kiegészítő beharangozójaként. Ewil barátom kérésére írtam – akit nagyon nagyra tartok az irodalmi M* és a kártya világának összehangolásáért kifejtett on- és offline erőfeszítései miatt –, és ha igaz, lesz még több is, mások tollából.

Amikor Ewil először kérdezte, nem írnék-e valamit, kicsit ráztam a fejem, mert a Délvidéken nem nagyon vagyok otthon, de aztán eszembe jutott, hogy még aktív szerepjátékos korszakomban, majd' tizenöt éve írtam egy novellát pyarroni, yllinori és shadoni ügynökökről, akik a nomádok körül sündörögnek a 3670-es években – az a szöveg persze teljesen használhatatlan, de sikerült kimentenem belőle a nasti ügynököt, egy másik, A hit városába szánt, de végül be nem fejezett elbeszélésemből pedig Bernar testvér karakterét.

Ezt a másik elbeszélést mindenképpen be szeretném fejezni, mert nem a kedvem ment el tőle, hanem úgy láttam, hogy egy másik kötetben talán jobb helye lenne, úgyhogy Bernar testvér – érettebben és bölcsebben, mint a Délibábban – remélhetőleg jövőre nyomtatásban is visszatér.

Ember tervez...

Az alkotói szabadságnak sajnos jóval előbb vége szakadt, mint terveztem. Az itt írtakhoz képest azért előbbre tartok: a kötet második fele egy-két egyeztetendő apróságot leszámítva elkészült, a VÉGE szócskát csak azért nem pötyögtem le, mert azt majd akkor, ha már a könyv közepe is meglesz (és akkor jön majd a Breaking News bejegyzés). Szóval jól haladok, csak az ideális alkotás feltételei hiányoznak kb. ugyanúgy, mint eddig is az év nagy részében.

Egyéb hivatalos közlemény: mostantól gyakrabban frissül a blog, és pótlok majd egy-két elmaradást, például Jászfényszaruról, mert az ottaniak megérdemlik.