A helyszínleírás (III.) - Útravaló

Mit írtam tehát eddig? Először is (hangsúlyozottan szerintem), ha lehet, akkor a helyszínleírásnak legyen dramaturgiai szerepe: alapozza meg a hangulatot (pl. komor, borongós idő van, ami egy szomorú jelenetet vezet fel, vagy vidám napsütés, amikor Anakin Padméval hancúrozik a mezőn, vagy vidám napsütéses idő van ugyan, ám épp temetnek, ami remek ellenpontozás), fokozza a feszültséget (pl. a szakadékba zuhanásnál, vagy azzal, hogy süt a nap, de temetünk), vagy éppen egy feszült jelenet után segítse annak feloldását, hagyván kicsit pihenni az olvasót (pl. harcjelenet után egy féloldalnyi leírás a napfelkeltéről, akár a véres csatatér fölött). Ha nincs ilyen dramaturgiai célunk, akkor a cselekményesség érdekében cselekmény közben mutassuk be a helyszínt, hogy ne akasszuk meg a történetet.

Akár így, akár úgy, ne feledjük el, hogy nem kell apróra leírni a helyszínt (hacsak nem az a célunk, mint Balzacnak, vagy ha pl. egy gyilkosság helszínéről írunk, ahol a nyomozó épp tüzetesen szemügyre vesz mindent, és ez az olvasónak is érdekes lehet): a kivételektől eltekintve törekedjünk a minél rövidebb, képies megfogalmazásra – jó gyakorlat lehet körülnézni és leírni azt a három-négy dolgot, ami a saját szobánkban / irodánkban stb. a szemünkbe tűnik: ezek a kulcsszavak, minden helyszínt ilyen módon írjunk le első közelítésre; később még mindig részletezhetünk. A túlzott precizitást és a szakbarbárságot azonban ekkor is kerüljük (nem különösebben érdekes, hogy harc közben valaki 'a grizzly mögött', vagy a 'grizzli mögött egy lépéssel, kicsit balra' áll, illetve, hogy az a grizzly egy Ursus arctos, abból is egy horribilis), kivéve persze, ha humorost hatást akarunk kelteni, vagy a nézőpontkarakter egy hobbizoológus, akinek ez az utolsó gondolata, mielőtt az Ursus arctos (horribilis!) megfordul. Hobbizoológus meg azért, mert egy igazi szakember nem megy a grizzly mögé...

Végül pedig sose felejtsük el, hogy egy helyszín mindig több egyszerű helyszínnél: a szereplő gyerekkori szobája, gyűlölt munkahelye, imádott hegye, amelyet meg kell mászni – csak mert ott van –, vagy éppen a szakadék, amelybe mindjárt belezuhan, vagy csak egy vadidegen csótányfertőzött otthona, és szereplőnk már előre undorodik attól, hogy találkozzon ezzel a figurával, aki csótányok között él, és már az utolsó csapdája is ürítésig telt kártevőkkel, de annyi fáradságot sem vesz magának, hogy kihajítsa... már ha egyáltalán ő tette le a csapdát, és nem a felesége, aki azóta már mással kefél - hát, valahogy így. Ettől lesz igazán élő és emlékezetes a helyszín: ha segítünk az olvasónak, hogy átélje-átérezze, az pedig csak a szereplőkön keresztül sikerülhet.

Címszavakban ennyi talán elég: ha másra nem is, arra jó lehet, hogy ha valaki írogat, akkor a fentiek alapján átnézze a szövegét, mert ártani biztos nem árt. Akik pedig nálam jobban csinálják, és én is tőlük tanulok:

Philip K. Dick – bármelyik műve azért, hogy lássuk, a kevés sokszor többet ér
Umberto Eco – A rózsa neve és a Baudolino, mert ezekben a hosszú leírásokra látunk kiváló példákat
James M. Cain – A postás mindig kétszer csenget, hogy lássuk, sokszor mennyire nincs szükség helyszínleírásra egyáltalán
Dino Buzzati – A Tatárpuszta, mert az egész könyv egyetlen helyszínleírásba öntött lélekábrázolás (és viszont)
Honoré de Balzac – Goriot apó, mert bár jól csinálta, a legjobb példa arra, hogy ma már hogyan nem szabad
Émile Zola – A Patkányfogó, mert cselekményesebb Balzacnál, mélyebb Buzzatinál és rövidebb Ecónál, és mindegyiküknél jobban ért ahhoz, amit csinál