Avagy a helyszínleírásról, mert nagyon régen, csak a kezdet kezdetén volt szó írói fogásokról, pedig ezekről sem árt, sőt: ahogy mind gyakrabban kapok ilyen-olyan megítélendő szövegeket amatőr szerzőktől, azt kell mondjam, az írói eszköztárról nem lehet eleget beszélni. (Széljegyzet: Azt a látszatot azonban szeretném elkerülni, hogy én mindent tudok, vagy tudni vélek. Korántsem. Csak arról írok majd, hogy én mit csinálok és hogyan, meg úgy általában mit gondolok az egészről – bármiről – a magam fejével. Aztán majd ki-ki hozzáteszi a saját okosságait, és eldönti, melyik az ő útja, módszere.)
Az első és legfontosabb szabály, hogy mindent a maga helyén és az elérni kívánt célnak megfelelően alkalmazzunk. Nem új bölcsesség, és nem is kizárólag a helyszínleírásra vonatkozik, ezért talán megfontolandó. De mit is értek ezalatt? Kb. azt, hogy ne rakjunk helyszínleírást egy szerelmi párbeszéd közepébe (– Mondd, hogy szeretsz, Rómeó! – Az erkély tágas udvarra nyílt, körben leanderek, a tető alatt, a kifogástalanul fehérre meszelt falak és az ereszcsatorna találkozásánál bryophyták szegélyezték. – Szeretlek, Júlián!), ha nem az a cél, hogy a leírás pl. késleltesse vagy felvezesse egy vicc csattanóját.
Most kérem a Tisztelt Olvasót, olvassa újra a zárójelbe tett szöveget úgy, hogy a Júlián végén az n-t nem az m elütésének gondolja, hanem az egészet a Julianus férfinév megfelelőjének, és a késleltetésről meg a csattanóról írtak talán rögtön értelmet nyernek.
Ha nem, akkor érdemes tudni, hogy a bryophyták az úgynevezett lombosmohák (mondjuk a fák kérgén), és persze az egész erkély- és falleírásnak se füle, se értelme, de itt ugye épp ez volt a cél, eleget téve a felvezetés követelményeinek.
Helyszínleírást tehát csak a maga helyén: ezt a legtöbb amatőr szerző (úgy ötvenegy százalékuk) tudja. Ha valaki nem biztos benne, hogy ebbe a döntő többségbe tartozik, akkor a legkönnyebben úgy tudja megállapítani, ha minden egyes helyszínleírásnál megkérdezi magát: vajon jó helyen van ez itt? Mondjuk növeli a feszültséget azáltal, hogy megakaszt egy izgalmas cselekmény, és késlelteti annak lezárását? (Félrekapta a kormányt. A kocsi letért az útról, átszakította a szerpentin szalagkorlátját. Alatta a végeláthatatlan hegyoldal, az Ardennek rengetege a fekete, néma fenyvesekkel, a hirtelen szakadó völgyekkel és a Meuse itt-ott kibukkanó égkék folyamával, amely mintha csak a felhőcsipkés mennybolt földi tükre lett volna. Úgy kanyargott odalent, mint a szerpentinút a hegyen; akár egy lomha kígyó, ami egész városokat nyelhetne le, ha rászánná magát. Bárcsak abba zuhanhatnék! – villant át az agyán. Mintha az megmenthetné.) Vagy előreviszi a cselekményt úgy, ahogy azt az előbbi példában szintén látjuk: a szereplő gondolatát mintegy a helyszínleírás ihleti, arról nem is beszélve, hogy megértjük, mekkora veszély leselkedik a vezetőre – ez is egy megoldás. A leírás ekkor is a helyén van.
Az ilyen közbeékelt helyszínleírásokról általánosságban azt mondhatjuk, hogy akkor vannak jó helyen, akkor van szükség rájuk – ez egy fontos kitétel, mert ami nem szükséges, az fölösleges ballaszt, amitől egy szöveg éppúgy elsüllyed, akár egy hajó –, hogyha hangulatilag vagy dramaturgiailag hozzátesznek a környező szöveghez (párbeszédhez, lélekábrázoló merengéshez vagy cselekményhez).
(Folyt. köv.)
Az első és legfontosabb szabály, hogy mindent a maga helyén és az elérni kívánt célnak megfelelően alkalmazzunk. Nem új bölcsesség, és nem is kizárólag a helyszínleírásra vonatkozik, ezért talán megfontolandó. De mit is értek ezalatt? Kb. azt, hogy ne rakjunk helyszínleírást egy szerelmi párbeszéd közepébe (– Mondd, hogy szeretsz, Rómeó! – Az erkély tágas udvarra nyílt, körben leanderek, a tető alatt, a kifogástalanul fehérre meszelt falak és az ereszcsatorna találkozásánál bryophyták szegélyezték. – Szeretlek, Júlián!), ha nem az a cél, hogy a leírás pl. késleltesse vagy felvezesse egy vicc csattanóját.
Most kérem a Tisztelt Olvasót, olvassa újra a zárójelbe tett szöveget úgy, hogy a Júlián végén az n-t nem az m elütésének gondolja, hanem az egészet a Julianus férfinév megfelelőjének, és a késleltetésről meg a csattanóról írtak talán rögtön értelmet nyernek.
Ha nem, akkor érdemes tudni, hogy a bryophyták az úgynevezett lombosmohák (mondjuk a fák kérgén), és persze az egész erkély- és falleírásnak se füle, se értelme, de itt ugye épp ez volt a cél, eleget téve a felvezetés követelményeinek.
Helyszínleírást tehát csak a maga helyén: ezt a legtöbb amatőr szerző (úgy ötvenegy százalékuk) tudja. Ha valaki nem biztos benne, hogy ebbe a döntő többségbe tartozik, akkor a legkönnyebben úgy tudja megállapítani, ha minden egyes helyszínleírásnál megkérdezi magát: vajon jó helyen van ez itt? Mondjuk növeli a feszültséget azáltal, hogy megakaszt egy izgalmas cselekmény, és késlelteti annak lezárását? (Félrekapta a kormányt. A kocsi letért az útról, átszakította a szerpentin szalagkorlátját. Alatta a végeláthatatlan hegyoldal, az Ardennek rengetege a fekete, néma fenyvesekkel, a hirtelen szakadó völgyekkel és a Meuse itt-ott kibukkanó égkék folyamával, amely mintha csak a felhőcsipkés mennybolt földi tükre lett volna. Úgy kanyargott odalent, mint a szerpentinút a hegyen; akár egy lomha kígyó, ami egész városokat nyelhetne le, ha rászánná magát. Bárcsak abba zuhanhatnék! – villant át az agyán. Mintha az megmenthetné.) Vagy előreviszi a cselekményt úgy, ahogy azt az előbbi példában szintén látjuk: a szereplő gondolatát mintegy a helyszínleírás ihleti, arról nem is beszélve, hogy megértjük, mekkora veszély leselkedik a vezetőre – ez is egy megoldás. A leírás ekkor is a helyén van.
Az ilyen közbeékelt helyszínleírásokról általánosságban azt mondhatjuk, hogy akkor vannak jó helyen, akkor van szükség rájuk – ez egy fontos kitétel, mert ami nem szükséges, az fölösleges ballaszt, amitől egy szöveg éppúgy elsüllyed, akár egy hajó –, hogyha hangulatilag vagy dramaturgiailag hozzátesznek a környező szöveghez (párbeszédhez, lélekábrázoló merengéshez vagy cselekményhez).
(Folyt. köv.)
No comments:
Post a Comment