Az erkélyjelenethez visszatérve: az sem szerencsés, ha egy helyszínleírás túlpontosít. Kezdő szerzők gyakran elkövetik azt a hibát, hogy egyrészt minden tudásukat bele akarják zsúfolni egy szövegbe (pl. bryophyta moha helyett: kerüljük a szaknyelvet, vagy legalább magyarázzuk, ha mindenképp szükség van rá), másrészt – gyakran ennek következtében – túlpontosítanak: egy helyszínleírás szerintük akkor jó, ha az olvasó abból pontosan azt a szobát, tájat stb. látja maga előtt, amit ők elképzeltek. Emlékezzünk a Goriot apóra: Balzac abból indult ki, hogy a körülmények, a külső világ meghatározzák a belsőt, a lelket és a személyiséget, ezért hihetetlen alapossággal írt előbbiekről, ám végtelenül részletező helyszínleírásai ettől még – hogy céljuk és értelmük van – eltántorítják a cselekményéhes olvasót.
Balzackal szemben vegyük Philip K. Dicket vagy James M. Caint. Dick történetei elsősorban a szereplők fejében zajlanak, a helyszíneknek kevés szerepük van, így nem is pazarol rájuk sok szót: egy lepattant szobát két mondattal, egy díszesebbet hárommal ábrázol, utóbbit úgy, hogy az egyik mondatban szerepel valami idegenszerű, jövőbeli vagy alternatív valóságban létező szerkezet / eszköz / bútordarab, csak hogy megadja a hangulatot. Hogy az antikizáló íróasztal, a cserepes filodendron és a holoablak mellett mi van még a szobában, a cselekmény és a szereplők szempontjából lényegtelen. Ennél is plasztikusabb Cain híres regénye (amit legtöbben csak filmként ismernek), az A postás mindig kétszer csenget. A leghosszabb helyszínleírás benne lényegében annyi, hogy 'a kórházi szobában két ágy volt, és az elbeszélő feküdt az egyiken'. Mégis regény, és mégis jó.
Ami a sok agyonrészletező, túlpontosító szöveget illeti, amivel kéziratokban gyakran találkozom, ennek a vizuális kultúra újbóli előretörése lehet az oka: a sorozatok és filmek világa alaposan átgondolt és szépen berendezett, minden a helyén van, és mindent meg is mutatnak, hogy a néző minél valószerűbbnek érezze – az írott szöveg viszont nem ilyen. A filmnek sem kell ilyennek lennie – mint pl. a Dogville, amiről itt írtam anno – , egy szöveg pedig nem is engedheti meg magának, hogy így tegyen. Balzacnak az átlagemberek között régen sem sok olvasója akadt, ma pedig már senki nem veszi kézbe, akinek nem kötelező, vagy legalábbis ildomos (írópalántáknak az előző, természetesen), pedig ő sem filmrendezői részletességgel mutatott azért be egy-egy helyszínt. Egy szöveg sokkal többet – nagyon sokat, igazából a nagyobbik feladatot – bíz az olvasóra: azt, hogy amire nem tér ki, amiről nem beszél, azt legyen szíves hozzátenni a saját kútfejéből. Ezért megy nehezen az olvasás annak, aki filmeken nő fel: hozzászokik ahhoz, hogy befogadás közben ne használja a képzeletét, és így képtelen értelmezni egy kihagyásokra épülő szöveget.
A kihagyás mint írói eszköz vagy alakzat itt kulcsszó: ne mondjunk el mindent, mert ez nem az a műfaj. Amit viszont elmondunk, az segítsen az olvasónak megalkotni a teljes képet. Ez sohasem lesz az, amit egy író elképzel, de ugye nem ez a cél – ahhoz rendezőnek, díszlettervezőnek vagy lakberendezőnek kellett volna mennie –, hanem a szórakoztatás (még az úgynevezett posztmodern műveknél is). Avagy, ha a szereplő belép egy zárt térbe (Sárga tapétája volt, a falak mellett néhány szekrény, azokon irodaszerek, a csillár pedig furcsán csálén állt, mintha most ugrott volna le róla egy majom, és épp visszalendülne a gravitáció hatására. – Kezitcsókolom, miben segíthetek? – lépett hozzá az eladó. – Másolópapírt tartanak?), akkor az olvasó olyan információkat kapjon, amelyekből egyértelmű, hogy nem egy irodába vagy dolgozószobába lépett be, hanem egy papírkereskedésbe (Sárga tapétája volt, a falak mellett néhány áruval feltöltött szekrény, azokon irodaszerek, a csillár pedig furcsán csálén állt, mintha a boltocska fölött állandóan ugrálnának az első emeleten lakók, és a mennyezet már nem bírná a terhelést. – Kezitcsókolom, miben segíthetek? – lépett hozzá az eladó. – Másolópapírt tartanak?). Ugye, rögtön mennyivel más?
És bizony sokat segít, ha a helyszínleírás nem csak egy statikus valami: ha nem hosszú blokkokban ömlesztjük az olvasóra néhány oldalanként (Jack bement a szobába, ahol egy íróasztal, mögötte egy karosszék, mellette pedig egy filodendron állt.), hanem a helyszínt mondjuk a cselekménnyel együtt fedezzük fel (Jack bement a szobába, és leült a karosszékbe az íróasztal mögé. Aztán felállt, és meglocsolta a filodendront.). És ez is fokozható, ha nem felejtjük el, hogy a helyszínleírás ugyan csak egy helyszínt mutat be az olvasónak, a szereplőnek azonban ez történetesen az érzelmi kapcsolatokkal, emlékekekkel, más szereplőkkel feltöltött otthona (Jack bement a szobába, és leült kedvenc helyére, a recsegő karosszékbe az íróasztal mögé, amelyet kétoldalt kis családjának fényképei díszítettek. Aztán eszébe jutott, hogy Jane dühös lesz, ha megint nem locsolja meg a filodendront, úgyhogy felállt, hogy ezt is elintézze.).
Hát nagyjából így. Aztán hogy nagyjából még hogyan, arról majd legközelebb.
Balzackal szemben vegyük Philip K. Dicket vagy James M. Caint. Dick történetei elsősorban a szereplők fejében zajlanak, a helyszíneknek kevés szerepük van, így nem is pazarol rájuk sok szót: egy lepattant szobát két mondattal, egy díszesebbet hárommal ábrázol, utóbbit úgy, hogy az egyik mondatban szerepel valami idegenszerű, jövőbeli vagy alternatív valóságban létező szerkezet / eszköz / bútordarab, csak hogy megadja a hangulatot. Hogy az antikizáló íróasztal, a cserepes filodendron és a holoablak mellett mi van még a szobában, a cselekmény és a szereplők szempontjából lényegtelen. Ennél is plasztikusabb Cain híres regénye (amit legtöbben csak filmként ismernek), az A postás mindig kétszer csenget. A leghosszabb helyszínleírás benne lényegében annyi, hogy 'a kórházi szobában két ágy volt, és az elbeszélő feküdt az egyiken'. Mégis regény, és mégis jó.
Ami a sok agyonrészletező, túlpontosító szöveget illeti, amivel kéziratokban gyakran találkozom, ennek a vizuális kultúra újbóli előretörése lehet az oka: a sorozatok és filmek világa alaposan átgondolt és szépen berendezett, minden a helyén van, és mindent meg is mutatnak, hogy a néző minél valószerűbbnek érezze – az írott szöveg viszont nem ilyen. A filmnek sem kell ilyennek lennie – mint pl. a Dogville, amiről itt írtam anno – , egy szöveg pedig nem is engedheti meg magának, hogy így tegyen. Balzacnak az átlagemberek között régen sem sok olvasója akadt, ma pedig már senki nem veszi kézbe, akinek nem kötelező, vagy legalábbis ildomos (írópalántáknak az előző, természetesen), pedig ő sem filmrendezői részletességgel mutatott azért be egy-egy helyszínt. Egy szöveg sokkal többet – nagyon sokat, igazából a nagyobbik feladatot – bíz az olvasóra: azt, hogy amire nem tér ki, amiről nem beszél, azt legyen szíves hozzátenni a saját kútfejéből. Ezért megy nehezen az olvasás annak, aki filmeken nő fel: hozzászokik ahhoz, hogy befogadás közben ne használja a képzeletét, és így képtelen értelmezni egy kihagyásokra épülő szöveget.
A kihagyás mint írói eszköz vagy alakzat itt kulcsszó: ne mondjunk el mindent, mert ez nem az a műfaj. Amit viszont elmondunk, az segítsen az olvasónak megalkotni a teljes képet. Ez sohasem lesz az, amit egy író elképzel, de ugye nem ez a cél – ahhoz rendezőnek, díszlettervezőnek vagy lakberendezőnek kellett volna mennie –, hanem a szórakoztatás (még az úgynevezett posztmodern műveknél is). Avagy, ha a szereplő belép egy zárt térbe (Sárga tapétája volt, a falak mellett néhány szekrény, azokon irodaszerek, a csillár pedig furcsán csálén állt, mintha most ugrott volna le róla egy majom, és épp visszalendülne a gravitáció hatására. – Kezitcsókolom, miben segíthetek? – lépett hozzá az eladó. – Másolópapírt tartanak?), akkor az olvasó olyan információkat kapjon, amelyekből egyértelmű, hogy nem egy irodába vagy dolgozószobába lépett be, hanem egy papírkereskedésbe (Sárga tapétája volt, a falak mellett néhány áruval feltöltött szekrény, azokon irodaszerek, a csillár pedig furcsán csálén állt, mintha a boltocska fölött állandóan ugrálnának az első emeleten lakók, és a mennyezet már nem bírná a terhelést. – Kezitcsókolom, miben segíthetek? – lépett hozzá az eladó. – Másolópapírt tartanak?). Ugye, rögtön mennyivel más?
És bizony sokat segít, ha a helyszínleírás nem csak egy statikus valami: ha nem hosszú blokkokban ömlesztjük az olvasóra néhány oldalanként (Jack bement a szobába, ahol egy íróasztal, mögötte egy karosszék, mellette pedig egy filodendron állt.), hanem a helyszínt mondjuk a cselekménnyel együtt fedezzük fel (Jack bement a szobába, és leült a karosszékbe az íróasztal mögé. Aztán felállt, és meglocsolta a filodendront.). És ez is fokozható, ha nem felejtjük el, hogy a helyszínleírás ugyan csak egy helyszínt mutat be az olvasónak, a szereplőnek azonban ez történetesen az érzelmi kapcsolatokkal, emlékekekkel, más szereplőkkel feltöltött otthona (Jack bement a szobába, és leült kedvenc helyére, a recsegő karosszékbe az íróasztal mögé, amelyet kétoldalt kis családjának fényképei díszítettek. Aztán eszébe jutott, hogy Jane dühös lesz, ha megint nem locsolja meg a filodendront, úgyhogy felállt, hogy ezt is elintézze.).
Hát nagyjából így. Aztán hogy nagyjából még hogyan, arról majd legközelebb.
No comments:
Post a Comment