Új szomszéd

A blogok közé felkerült Eric barátomé is: szerintem biztassuk együtt, hogy mielőbb frissítse, vagy még inkább, hogy fejezze be az új regényét, amiből nekem már volt szerencsém hallani néhány felolvasott részletet.

Kártya és grafika

Többször emlegettem már a M* kártyát, például a legutóbbi bejegyzésben is, és eszembe jutott, hogy akartam írni egy posztot azokról a kártyákról, amelyeket az én írásaimra alapoztak. Úgyhogy akkor itt most ezekről.

1. Kahs'Dakh (ötödkori alakváltó aquir)
Helyesen kahs-dakh, és az ötödkor nem kizárólagos, mert a másodkortól jelen van Yneven, de kicsire nem adunk, mert a kártyajáték szabályrendszere felől nagyon jól leképezték a figura lényegét, maga a kép pedig szuper. Amióta megláttam, ilyennek képzelek egy kahs-dakhot, ha írok róluk, mindig eszembe ötlik ez az ábrázolás. A festő, Rene, a legapróbb részletekig a Hőseposz szövegére épített, és ez így telitalálat. Kis színes: van itthon egy szakállas agámánk, kedvesemtől ő kapta a Kahs-dakh (Kasi) nevet a keresztségben.

2. Velias (elf, Veh'Lar hercege, a Sárkányszövetség hadura)
Ezt a laptervet láttam előkészítéskor, de még én sem fedeztem fel a hibát, hogy a Veh'Lar az valójában Queuron (Völgyvidék) kellene legyen. Üsse kő, a lónak is öt lába van, mégis megbotlik. Izé, négy... A kép viszont itt is nagyon jó (ez is Renétől), azzal a kiegészítéssel, hogy szerintem a fiatal Veliast ábrázolja: mondjuk azt, aki még az Ófa tövében vadászott, nem pedig az érett herceget a Hőseposzból, a Sárkányszövetség hadurát. Ő egy kicsit komolyabb és komorabb ennél a verziónál, mert túl sokat látott már ahhoz, hogy ilyen ifjú és sima arca, délceg magabízása legyen.

3. Alvunosi rőtsárkány (sárkány, a lávatavak őre)
Yneven a sárkányoknak nincs olyan értelemben vett színe, mint a Dragonlance-ben vagy más hírhedt fantasy világokban. Én többnyire zöld pikkelyű sárkányokban gondolkodom (mint mindenki, aki a Süsün nőtt fel), gyakoriak lehetnek még mondjuk a kékpikkelyesek, elvétve egy-egy barna és fekete. De a szín hangsúlyozottan nem rangot vagy hatalmat jelent, hanem csak olyan változatosság, mint a macskáknál a tarka meg az egyszínű. A kártyások viszont kaptak egy vörös sárkányt ábrázoló képet, és Ewil megkeresett, hogy rakjunk mögé koncepciót. Alvunos a másodkorban a Völgyvidék közepén terpeszkedő tűzhányó-hegy neve volt, a sárkányok otthona: a rőtsárkány pikkelye ennek megfelelően attól vörös, hogy a lávatavakban pihengetve felhevült a teste. Vagy bármi hasonló. A mögötte lévő város ehhez képest nagyon hetedkori, amikorra az alvunosi rőtsárkányok lényegében kivesztek – bár az Alvunos maradványai, a mai Szindvilek alatt mutatóba még akadhat közülük egy pár...

És a ráadás, mert ennek nem volt írásos előzménye:

4. Dan Jeir kerengője
Kérdésként felmerült, hogy Doranban minden varázsformának ugyanúgy megvan-e a maga tornya, ahol oktatják, mint a nekromanciának. Mivel van egy fiókban heverő koncepcióm Doranról, az írói körben nálam kötött ki a kérdés, és azt mondtam, hogy ez kizárt: egyrészt nem kellene "tornyok városát" csinálni Doranból, másrészt a varázslótorony jórészt elcsépelt ötlet, érdemesebb valami eredetit kitalálni. Az időmágus Quirin Dan Jeir így kapott egy kerengőt, a következő koncepcióval (idézet az illetékeseknek írt válaszlevelemből): "A kerengő mint bölcselkedő hely klasszikus motívum, és világilag így nézne ki: Quirin Dan Jeir létrehozott valamilyen időhurkot, amelybe ha valaki belép, eljut az Idő Kútjához, és ha elég bölcs, akkor az visszaküldi a hurok elejére (az időben is), így pl. találkozhat önmagával. A kerengőből, avagy az időhurokból azonban nem léphet ki, illetve a kerengő csak és kizárólag így kerengő, hiszen aki nem bölcs, az nem juthat vissza a kiinduláspontba a kúton át, csak visszafelé a már megtett úton. Aki egyszer már visszament a múltba, az többet nem szabadul az időhurokból." Persze ez azóta sem jelent meg sehol nyomtatásban, és nyilván csiszolható; az pedig nem kérdés, hogy a múltba utazáshoz nagyon jó indok kell, hiszen nincs visszaút.

Délibáb

Megjelent egy rövid novellám a Kiválasztottak (a M* kártyajáték) honlapján, az új Dúlás kiegészítő beharangozójaként. Ewil barátom kérésére írtam – akit nagyon nagyra tartok az irodalmi M* és a kártya világának összehangolásáért kifejtett on- és offline erőfeszítései miatt –, és ha igaz, lesz még több is, mások tollából.

Amikor Ewil először kérdezte, nem írnék-e valamit, kicsit ráztam a fejem, mert a Délvidéken nem nagyon vagyok otthon, de aztán eszembe jutott, hogy még aktív szerepjátékos korszakomban, majd' tizenöt éve írtam egy novellát pyarroni, yllinori és shadoni ügynökökről, akik a nomádok körül sündörögnek a 3670-es években – az a szöveg persze teljesen használhatatlan, de sikerült kimentenem belőle a nasti ügynököt, egy másik, A hit városába szánt, de végül be nem fejezett elbeszélésemből pedig Bernar testvér karakterét.

Ezt a másik elbeszélést mindenképpen be szeretném fejezni, mert nem a kedvem ment el tőle, hanem úgy láttam, hogy egy másik kötetben talán jobb helye lenne, úgyhogy Bernar testvér – érettebben és bölcsebben, mint a Délibábban – remélhetőleg jövőre nyomtatásban is visszatér.

Ember tervez...

Az alkotói szabadságnak sajnos jóval előbb vége szakadt, mint terveztem. Az itt írtakhoz képest azért előbbre tartok: a kötet második fele egy-két egyeztetendő apróságot leszámítva elkészült, a VÉGE szócskát csak azért nem pötyögtem le, mert azt majd akkor, ha már a könyv közepe is meglesz (és akkor jön majd a Breaking News bejegyzés). Szóval jól haladok, csak az ideális alkotás feltételei hiányoznak kb. ugyanúgy, mint eddig is az év nagy részében.

Egyéb hivatalos közlemény: mostantól gyakrabban frissül a blog, és pótlok majd egy-két elmaradást, például Jászfényszaruról, mert az ottaniak megérdemlik.

SU - mit, hogyan, és mi is van most?

Azt hiszem, érdemes most kicsit megállni, és összegezni az eddigi bejegyzésekben a Sárkány és Unikornisra vonatkozó információkat, mert eléggé szét lettek szórva, ami az álmoskönyv szerint sosem szerencsés. Tehát.

A Sárkány és Unikornis felépítésében a Hőseposz szerkezetét követi, azaz novellaregény, és a jelenlegi – véglegesnek tűnő – állapotában hat történetet tartalmaz. Ezek időben a másodkortól a hetedkorig nyúlnak, nagyrészt a Hőseposzban megismert vagy ott említett szereplőkkel. A nyitó történet kisregény terjedelmű, és ez teszi ki a kötet nagyjából felét, a többi már elbeszélés vagy novella hosszúságú. Ez azt is jelenti, hogy ilyen szempontból a Sárkány és Unikornis – szándékosan – tükörképe a Hőseposznak, mivel abban a záró történet volt a leghosszabb.

Most (augusztus végén) 417.959 leütés van kész a szövegből, ami a végleges terjedelemnek kb. a négyötöde. Már csak a kisregény-rész egyharmada és a záró novella nagy része hiányzik, ami összesen kb. 21 fejezet, egyenként cirka 6.000 leütés. Ha nagyon jó napom van, akár 30.000 leütést is összehozok, ha rossz, akkor kitörlök harmadennyit – ha semmi nem szól közbe, akkor három hét alatt (azaz szeptember utolsó hetéig) befejezem. Ha bármi közbeszól – mint 2008-ban –, akkor 2010-ben is ezt írom még, szóval lehet szurkolni, mint a Lokinak, és meglátjuk. A végső terjedelem valahol a Hőseposz és az Abbitkirálynő között lesz, normális betűmérettel úgy 400 oldallal számolhatunk. Plusz függelék.

Az Abbitkirálynő hosszú, 10-15.000 leütés hosszú fejezeteivel szemben a Sárkány és Unikornis rövidebb fejezetekből áll, azokon belül általában három jelenet van – ez is a Hőseposzból lehet ismerős. Igyekeztem elkerülni azt a mozis fogást, hogy a második részben minden nagyobb, mindenből több van, és egyáltalán – inkább a karakterek, jellemek elmélyítésére koncentráltam, legalábbis a már ismert szereplőknél, különösen a kisregényben. Az elbeszélések, novellák terjedelme erre nem mindig adott lehetőséget. Ez egyben azt is jelenti, hogy a Hőseposz nyitónovellájához képest a Sárkány és Unikornis lassabban indul: kíváncsi vagyok, milyen hatást kelt majd így.

Ami nagyon fontos, és nem győzöm hangsúlyozni: a Sárkány és Unikornis nem folytatás. Kiegészítés, ami színesíti, egy-két ponton magyarázza, de leginkább elmélyíti és tágítja a Hőseposz történetét. Időben egy lépéssel talán továbbviszi, de ennél többre nem vállalkozik, mert azt a történetet talán még korai lenne elmesélni... viszont bármennyire is kiegészítés, ha valaki előbb találkozik vele, mint a Hőseposszal, anélkül is megáll a lábán, világos és érthető. Csak aki másodikként olvassa, az egy nagyobb – epikus – történetbe tudja belehelyezni a Sárkány és Unikornis jóval emberközelibb hőseit és törekvéseiket.

Végül pedig arról, hogy miért húzódik már évek óta. A Hőseposz egy nagyra törő történet, ami mellé nem könnyű bármit is odaállítani, és először ki kellett találnom, mi legyen az. Többször nekifutottam, többször átdolgoztam az egész történetet, és sokáig tartott, amíg megtaláltam a helyes nézőpontokat, a megfelelő ritmust ahhoz, hogy egy – remélhetőleg – ilyen regény összeálljon. Ez önmagában is egy nagyon hosszú folyamat volt, és közben ötvöznöm kellett a Hőseposz stílusát azokkal az új stílusjegyekkel, amelyeket a Herón könyve, a Farkas a ködben vagy a Rúfiász c. elbeszéléseim mutatnak.

Sokáig tartott, amíg megtaláltam az egyensúlyt, és ezalatt nagyon sok verzió született egy-egy jelenetre, sőt, egész fejezetekre – és mivel mindegyikben voltak új és jónak tűnő ötletek, végül mindet ki kellett hajítanom, hogy egy koherens újat alkossak belőlük. Ez a folyamat kezdődött tavaly márciusban, és azóta több-kevesebb megszakítással, de már ezen a vonalon haladtam.

Remélem, hogy most már hamarosan egészen a célig.

Olvasó író

Kivált az Abbitkirálynőről írottak kapcsán lehet érdemes ismét foglalkozni ezzel, hogy tudniillik mit is olvasok amúgy, két írás között, szóval lássuk a legutóbbi pár hét listáját!

Mario Vargas Llosa: Ki ölte meg Palomino Molerót? – Szépirodalmi krimi, avagy a krimi műfajának újraírása. Az egyetlen nézőpontkarakter Lituma közcsendőr, Silva hadnagy beosztottja: ketten keresik a választ a címben feltett kérdésre, de nincs olyan nehéz dolguk, mint egy Agatha Christie-regényben lenne. A gyilkos kiléte a kisregény közepére gyakorlatilag kiderül: Llosa nem a rejtélyt, vagy annak megoldásának módját állítja középpontba, hanem a még tapasztalatlan Lituma hadnagyot és erőfeszítéseit, hogy megértse hadnagyának észjárását. Nem annyira izgalmas, mint inkább elgondolkodtató, egyben pedig nagyon szórakoztató ember- és társadalomábrázolás, amihez Llosa kiválóan ért.

Szilágyi István: Bolygó tüzek – Szilágyi egy nyelvzseni. Persze erdélyi magyarként könnyű dolga van elbűvölni egy pesti olvasót, de ettől eltekintve is olyan stiláris bravúrral ír, hogy kalapot le azonnal. A Bolygó tüzek egy antológia, amiben azt kaptam, amiért megvettem: nyelvi leleményt, mély lélek-, és alapos társadalomábrázolást. Mintha egy tragédia ordítása rekedt volna a két borító közé, ahogy a hősök (antihősök) megfogalmazni sem tudják, mi fáj. A Hollóidő című regénye (vagy akár a Kő hull apadó kútba) pedig önmagában is megérne egy misét. Lehet, hogy külön poszt lesz majd róla később.

Philip K. Dick: Ubik – Dick más szempontból zseni, mint Szilágyi István. A nyelvezete egyszerű (a fordítói viszont sajnos gyakran hibáznak), ám épp ezért könnyen gördül a szöveg, és a lényegre figyelhetünk, ami nála is a lélek, és kevésbé a történet. Talán ezért nem képes normális befejezéseket írni... Az Ubikról nehéz bármit mondani anélkül, hogy az ember lelőné a poént, így inkább csak annyit jegyeznék meg halkan: ahogy Dick egy-egy kifejezéssel és néhány soros leírással (alternatív) világot épít, azt tanítani kéne, lektűrszerzőtől pedig kevés olyan alapos lélekábrázolást láttam, mint tőle minden alkalommal. Ha be kéne sorolnom valahová, azt mondanám, ő egy tipródó szerző, aki a bizonytalanságait önti regénybe.

Henry Chadwick: A korai egyház – Tanulmánykötet a keresztény katolikus egyház kezdeteiről. Elgondolkodtató, de másképp, mint azt Llosánál értettem: egyrészt látszik, hogy Chadwick mindent tud az adott korszakról, amit csak lehet, ám itt kicsit túlvállalta magát, és a mű ezért nagyon széttartó, bele-belekap mindenbe, egyes dolgokat túl részletesen, másokat túl tömören mutat be (ebből a hibából pedig sokat lehet okulni); másrészt megkapó, hogy százévenként újra meg újra visszatérnek ugyanazok a hitviták, csak mindig egy másik irányzat neve alatt. A maga módján ez utóbbi persze szórakoztató, és ha valakit érdekelnek az ilyen kultúrtörténeti kérdések, akkor a kötetet is ajánlani tudom, mert fenti hibái ellenére is értékes szöveg, no meg Chadwick ugye megkerülhetetlen az adott területen.

José Saramago: Jézus Krisztus evangéliuma – Ezt épp olvasom. Leszögezném, hogy nem vagyok hívő (sőt, még csak vallásos sem, aki előbbivel ellentétben tessék-lássék elmegy templomba fontosabb ünnepekkor), ezért én nem botránkozom meg azon, amikor József lefekszik Máriával, és ebből születik a kis Jézus, ugyanakkor megdöbbentően korhű, és épp ezért megrázó az, ahogy Saramago például magát az aktust ábrázolja. Valamikor már egy kivillanó boka is szeméremsértésnek számított, Saramago pedig épp ebből indul ki: Jézus emberi körülmények közé született – milyen világ is volt az, amikor mindez történt? És innen indulva eltávolítja erről a múltról az évezredek alatt lerakódott egyházi patinát, úgy ábrázolja Jézus korát, amilyen valóban lehetett – ez pedig hatás- és botránykeltéshez már bőven elég. Egyelőre csak gyanítom, hogy az egyik (ha nem a) legjelentősebb mű, amit az elmúlt években olvastam. De előbb érjek a végére, ugye.

Joss Whedon: Astonishing X-Men volume 3 – Hogy egy igazán könnyed is legyen. Képregény a javából a Buffy és (ami számomra fontosabb) a Firefly alkotójától. Amikor megtudtam, hogy X-Men történeteket is írt, rögtön arra gondoltam: végre, szereztek maguknak egy írót! És tényleg. Whedon megtette azt, ami évtizedek alatt senkinek nem sikerült, élő, lélegző hősöket faragott a mutánsokból. Az általa írt huszonegynéhány rész az X-Men-képregények csúcsa, és bátran oda lehet tenni őket Alan Moore vagy Neil Gaiman hasonló tárgyú (pl. a Top Ten, vagy az 1602) művei mellé. Kíváncsi vagyok, Warren Ellis tudja-e majd űberelni ezt, merthogy ő vette át a sorozatot Whedontól.

Abbitkirálynő (II.)

A Hőseposzt az utolsó simításokat és a szerkesztést leszámítva egyedül, a M*-íróközösségtől távol írtam, kizárólag saját ötletek és korábbi olvasmányok alapján. Az Abbitkirálynő, második regényként, sokkal több támogatást kapott, amiért mindmáig nagyon hálás vagyok, az írók közül legfőképp Raoul Reniernek. Vele a Hőseposz megjelenése előtt pár nappal ismerkedtem meg személyesen, és mert közel laktunk egymáshoz – ő született debreceniként, én ottani egyetemistaként –, egy idő után szokássá vált, hogy havonta fölkeressem, és átbeszélgessünk egy estét-éjszakát. (Több-kevesebb rendszerességgel, de ezt a szokást a mai napig tartjuk.) Az ő borai és személyisége – miként azt az Abbitkirálynő végén is írtam – maradandó nyomot hagytak a regényen: Malfeo Amalli karakterét róla mintáztam, hajnalba nyúló beszélgetéseink pedig szép lassan megformálták azt az Abasziszt, amelyről az előző bejegyzésben is írtam. Mindezt pedig úgy, hogy megjelenés előtt soha egy sort nem olvasott a szövegből, csak együtt agyaltunk általam fölvetett kérdéseken.

Nagyjából ekkor jöttem rá, milyen fontos, hogy minél több szerzőtárs tudjon egy-egy készülő projektről, mert csak így építhetünk egységes Ynevet, no és mert minden meglátás segít jobbá tenni egy regényt. Ezért is máig sajnálom, hogy Wayne Chapmannel nem tudtunk leülni és beszélni akkor: az Inomi bedőlése és a Tuan felbukkanása között elég zavaros viszonyok uralkodtak, őt pedig akkor még nem ismertem személyesen, az e-mailes és telefonos kapcsolat pedig nem jött össze. De azóta zökkenőmentes az együttműködés, amit a Vihar Ibara felett is bizonyít. (A maga idejében az abba írt novellámról is lesz majd bejegyzés.)

Most aztán még sorolhatnám, ki mindenki segített a regény születésénél, de legtöbbjük, már csak a színfalak mögötti munka megismerésének érdekében is, külön bejegyzést érdemel a későbbiekben, úgyhogy most inkább arról, ami a megjelenés után a legfontosabb: a visszajelzésekről. Az Abbitkirálynő hangvétele és jellege miatt (lényegében történelmi regény) elég sok vihart kavart, az olvasók vagy szeretik, vagy nem, többnyire attól függően, kinek mennyire jön be ez a műfaj. Ez a kettős fogadtatás nem baj, sőt: azt jelzi, hogy elértem a kitűzött célt – viszont egyben azt is, hogy a M*-olvasók nem feltétlenül ezt várják tőlem a Hőseposz után. Mint erről itt már írtam, meglátjuk, ennek fényében mi lesz majd a Sárkány és Unikornissal.

Az Abbitkirálynőről egy érdemi kritika született, Varga Illés (kivált az Aurin és a Roham révén lehet ismerős) tollából, az azóta megszűnt fantasya.hu oldalán. Igaz, inkább volt műelemzés és értelmezés, mint kritika, de talán épp ezért alaposabban szólt a regényről, és jó érzékkel tapintott rá az érdemeire és a gyengéire is. Mivel az eredeti oldal már nem elérhető, lehet, hogy megkérem majd Illést, adjon engedélyt egy itteni másodközlésre, mert igen tanulságos lenne. Ugyanekkor pedig nem akarom elhallgatni, hogy a Hőseposzról kritikát író Attilának is adtam egy példányt az Abbitkirálynőről, számítva a véleményére. Neki aztán kimondottan nem tetszett a könyv: letette az első pár oldal után, mert az eleje alapján nehézkesnek és érdektelennek találta. Egy szavam sem lehet, mert az olvasónak a tárgyi tévedéseket leszámítva mindig igaza van: megköszöntem, és söröztünk tovább. (Azóta is volt rá példa, részben közös a baráti társaság.) Azt viszont már többször elmondtam, hogy igen a regény eleje nehéz, szándékosan nagyon sok név, nagyon sok utalás van az első fejezetben – azon az olvasónak át kell vergődnie magát. Ez szándékos, hogy az olvasó felkészüljön arra: ennél a regénynél figyelnie kell, mert nem feltétlenül könnyed délutáni szórakozás.

A magam esze szerint talán ennyit az Abbitkirálynőről, legalábbis egyelőre: van néhány kivágott, vagy éppen másképp megírt jelenet valahol a gépen, amit talán érdemes lenne felrakni ide, összehasonlításul a végül megjelentekkel, mint egy kétlemezes DVD-nél, de ezt majd egyszer, később. Illetve esetleg: vélemény? Kérdés? Amint visszajöttem a világ végéről, szívesen válaszolok.

Abbitkirálynő (I.)

Az úgy volt, hogy ültem a vonaton, és egyszer csak megszületett a regény. Szerintem azelőtt sem, de azóta biztosan nem történt még velem, hogy egyik pillanatról a másikra lássam magam előtt az egész történetet, és elejétől a végéig tudjam, miről fogok írni. Valami kitérő, bizonytalanság, számomra is meglepő fordulat mindig akadt. az Abbitkirálynőnél azonban minden egyszerre jött, egy este alatt. Aztán pár nap múlva, hétvégén, megírtam a sarokjeleneteket (kezdés, zárás, főbb fordulópontok), azaz kicsit több, mint a regény egytizedét, és attól kezdve csak köré kellett írni a többit. A Hőseposz kb. három éven át íródott, a Sárkány és Unikornis szintén – az Abbitkirálynőhöz bő egy év is elég volt (2004-2005).

Mielőtt írni kezdtem, épp Móricz Zsigmond Tündérkertjét olvastam újra, és ez adta az utolsó löketet: az elején van benne egy jelenet az ifjú fejedelem feleségével, aki utána nem sok szerepet kap, engem viszont az érdekelt volna, hogyan éli meg ő az eseményeket. És akkor hirtelen beugrott Abaszisz meg a Ragg-foki ütközet, egy idegen királyné, egy őrült nagykirály, egy mélabús-szerelmes, szomorúhős Karnelian, és máris pörögtek a dolgok maguktól. Móricz felé azért leróttam a tiszteletemet, a regény Tündérkert című részének 24. fejezete – amikor merényletre készülnek a nagykirály ellen – többször szó szerint egyezik az ő merényletre készülő szereplőinek szövegével. Illőnek éreztem, és szórakoztatónak is, ynevesíteni ezeket a sorokat.

Ha visszagondolok, az egész munkában ezt éreztem a legszórakoztatóbbnak, összegyúrni és átalakítani műfajokat, történeteket és stílusokat. Az Abbitkirálynő királydráma hangulatú és történetvezetésű történelmi regény – pontosabban áltörténelmi, hiszen egy nem létező világban játszódik. Ám hogy ez a világ minél ismerősebb legyen, Chapman angolos aszisz arisztokráciáját és Alan O'Connor mexikói beütésű aszisz középrétegeit (akiknek Bram Boreillo a legjellegzetesebb képviselője) Erdély aranykorából származó körülményekkel vegyítettem. A mindenki által szorongatott, államiságáért küzdő Erdély, az öntudatos örök egyensúlyozó számomra egyértelműen Abaszisz IRL párhuzamának tűnt, a Tündérkert hatásától függetlenül. Kifejezéseket, viselkedéseket, viszonyulásokat kölcsönöztem történelmi, politikai és jogi tanulmányaimból, azokat gyúrtam bele a regénybe (elég szép jogrendet is kidolgoztam például Abaszisznak a régi magyar jog alapján) – azt remélem, többnyire sikerrel.

Amire eközben kevesebb figyelmet fordítottam, legalábbis így visszatekintve, az a szereplők érzelmi ábrázolása. Mert a regény beszédstílusa kimunkált és veretes – ha valaki elkapja a ritmusát, akkor könnyű olvasni, de amúgy egyáltalán nem, mert nem ez volt a cél –, a politikai harcok, a személyes viszonyok pedig éppen olyan kuszák és folyton összekuszálódóak, mint maga a szöveg (Sankhó idézőjelbe tett, mások szájába adott mondatai az első fejezetből például kivétel nélkül elhangzanak később, de egészen más körülmények között, így egészen más jelentéstartalommal), és a történet dramaturgiailag is a helyén van – de a szereplők szenvedhetnének jobban is. A királydrámák minden kelléke megidéződik, csak a vér és a könny lehetne élethűbb, mint pl. George R. R. Martinnál, vagy épp Móricz Zsigmondnál. Szóval ebből a szempontból nem olyan jól sikerült, és lehetne még dolgozni rajta. Vagyis lehetett volna, mert nem vagyok híve a toldozás-foldozásnak, és ez már így marad, épp csak tanulok belőle.

Ennek ellenére – vagy épp azért, mert ez utólag kissé bosszant – többször és szívesebben veszem kézbe, mint a Hőseposzt. A kimunkáltsága miatt közelebb áll hozzám, és sok ötletem van arról, mi történt Abasziszban azután, hogy Tiruna hatalomra jutott – ha valaki fizet egy sört, majd elmesélem.

(Folyt. köv. írótársakról, kritikákról, sörről és borról, még mindig az Abbitkirálynő kapcsán, a következő bejegyzésben.)

Író-olvasó találkozó

A legújabb M*-antológia, a Vihar Ibara felett megjelenése alkalmából író-olvasó találkozó lesz a budapesti Sárkánytűzben, a Delta Vision boltjában. Bár nekem is van benne egy novellám, sajnos nem tudok ott lenni, mert azt a Sárkány és Unikornis bánná. Mindenkinek, aki ott lesz: jó szórakozást!

A frissülésekről

Most van pár napra (néhány hétre) elegendő muníció, és amíg a világ végén leszek alkotói szabadságon, az időzítés funkciónak hála ez a blog frissülni fog, heti egy-két bejegyzéssel. Aztán visszatértem után meglátjuk, lesz-e valami rendszer, vagy továbbra is csak hébe-hóba.

Ez az alkotói szabadság egyébként egy érdekes dolog. A Sárkány és Unikornis immár véglegesnek mondható és eddig elkészült szövege lényegében tavaly március és szeptember, illetve idén június és augusztus között íródott (a korábbi verziókat ne számítsuk). A kimaradt hónapok rendes polgári munkával, családi élettel és egyébbel teltek, és sajnos nem mindig olyan felhőtlenül, mint szerettem volna... de még ha úgy is, igazán jól dolgozni (értsd: írni) csak a vidéki elvonulások alatt tudok (erről lásd a 2007. év nyári bejegyzéseit). Szóval ez a következő pár hét úgy kell nekem, mint egy korty levegő – és feltett szándékom, hogy addig maradok, amíg be nem fejezem a regényt.

Holnap tehát utazom: a telefont kikapcsolom, internet nuku, csak a laptop meg én. Amíg visszatérek, addig bye világ.

Hőseposz (II.)

Ott tartottam tehát – itt: Hőseposz (I.) –, hogy a Hőseposz más szempontok miatt lehet népszerűbb, mint a második regényem. Az Abbitkirálynő szigorúan szerkesztett, erősen fókuszált regény, lassan építkező, hosszú kifutású történettel, míg a Hőseposz lazán összekapcsolt elbeszélésekből álló novellaregény. Széttartó történeteinek minden irányba (múlt, jelen, jövő) lehet folytatásuk, és a regény tele van erre való utalásokkal (amit a Sárkány és Unikornis bőséggel ki is használ); a helyszínek és a szereplők sokfélék és - legalábbis az előbbiek - sokszínűek; az egyes fejezetek pedig nagyon rövidek, egy-egy metrómegállóra valók. A feszített tempójú történet, az egyszerű stílus a fentiekkel együtt szinte magával rántja az olvasót, és nagyjából mindenki talál benne valamit, ami számára érdekes. Ha nem a történet fordulatait vagy a szereplők sorsát, akkor az ábrázolt világ sokszínűségét és történetiségét, vagy azt a mögöttes mondanivalót, amit egykor a történetek megszületéséről, áthagyományozódásáról és hatásáról közölni akartam.

Kicsit furcsa lehet, amikor ilyen akadémizáló stílusban írok a saját művemről, ezért szeretném leszögezni: nem feldicsérni akarom, hanem csak végrehajtani azt az önértékelést, ami a Sárkány és Unikornis befejezéséhez kell. És épp ezért teszem ezt nyilvánosan – az olvasók visszajelzéseinél nincs hasznosabb.

A fentiek alapján azt hiszem, hogy a Hőseposznál mindmáig még novellában-elbeszélésben sem írtam populárisabbat, és ezt a szót most a jobbik értelmében használom: mind szerkezete, mind tartalma olyan, hogy elérhesse a lehető legszélesebb olvasóközönséget, ezt pedig az ember nem hagyhatja figyelmen kívül, ha amúgy populáris irodalmat ír. Az Abbitkirálynő, a Herón könyve vagy a Zarándoklat című írásaim (mindről lesz még szó a későbbi posztokban) ehhez képest kitérők más műfajokhoz, a történelmi regényhez, az eredetmítoszhoz és sorolhatnám. Ez nem azt jelenti, hogy rosszabbak vagy jobbak a Hőseposznál – az nem ezen múlik –, hanem csak azt, hogy más módszerek szerint kell megvizsgálni őket.

Jó darabig tartott, amíg erre rájöttem, és nagyjából akkor kezdtem érdemben foglalkozni a Sárkány és Unikornissal, amikor ez tudatosult bennem. Előtte is megvoltak egyes szövegrészek, de előbb összhangba kellett hoznom a Hőseposz megírása (2003) óta megszerzett írói tapasztalatot magával a Hőseposszal. Annak szövegéhez, karaktereihez, cselekményéhez kellett (és kell mindmáig) visszanyúlnom négy, öt és hat éves távlatból úgy, hogy a mostani saját elvárásaimnak és az eredeti történetnek és karaktereknek is megfeleljek. Ez bizony melós.

Amit most – amikor már csak kb. 100.000 leütés hiányzik az 500.000-ből – már biztosan látok: a Sárkány és Unikornis a Hőseposz világának és történetének kibővítése, gazdagítása – de nem újraírás, és nem is vetekedni akarok az első regénnyel, mert a Hőseposz alapvetően egy hőstörténet, a Sárkány és Unikornis viszont... nos, maradjunk annyiban, hogy más szempontból közelíti meg azt a világot, amit korábban ábrázoltam.

Hőseposz (I.)

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Hőseposz a legkedvesebb regényem, de csak mert számomra mindig az első lesz a legkedvesebb. Igaz, a Hőseposz jelent meg tőlem először nyomtatásban, de fiókban jó néhány megelőzte azért: előbb csak keménykötésű füzetekbe írt Star Trek-utánzatok, aztán – ironikus módon – a fantasyre áttérve immár Norton-alapú szövegszerkesztőbe gépelt M*-modulregények. Megírásuk idején, tizenegy-két, tizenöt-hat évesen boldogan mutogattam is őket mindenkinek, aztán érettebb fejjel elsuvasztottam valamennyit egy szekrény mélyére; nem mondom, hogy eljött az ideje, hogy közzétegyem őket, de most már mulatni is tudok rajtuk, nem csak fogom miattuk a fejem.

Elég korán kezdtem tehát írással foglalkozni, de persze az olvasás volt előbb: az Egri csillagokat például elsőtől nyolcadikig nyolcszor olvastam végig, és minden elmond a közhelyek helyt nem állásáról, hogy az öcséim velem ellentetétben ketten együtt sem olvasták el legalább egyszer. Nem is tudom, ha ketten együtt végigolvastak összesen annyi regényt, amennyi tőlem eddig megjelent (kettő), akkor valószínűleg már túloztam. Nem rosszból mondom persze, csak érdekességként; különbözőek vagyunk.

Mindezek után viszont talán érthető, hogy nem nagyon tétováztam, amikor továbbtanulásról volt szó, és viszonylag simán landoltam a Debreceni Egyetem magyar szakán. Szép évek voltak, sokat tanultam (mármint az életről), és még arra is volt példa, hogy az oktatók is tudtak újat mondani ahhoz képest, amit gimnázium alatt magamra szedtem. Ha több érdemes filológus lett volna a szakon, valószínűleg el is végzem – mindemellett nagyon sokkal tartozom azoknak, akikre oda lehetett, és érdemes is volt odafigyelni –; így viszont maradt a másik szakom, a politológia, amiről a Hőseposzhoz nem kell többet mondanom, az Abbitkirálynő kapcsán azonban akár még érdekes is lehet.

No de a Hőseposzról. A hazai fantasy-írók mumusa, a kiváló tollú, éles bárdú Attila – akit nem győzök eléggé dicsérni, csak hogy áttételesen minél jobban fényezzem magam – a Hőseposzról írott ismertetőjében így fogalmazott: „egy elsőkönyves írógyerektől meglepően pofás a kissé ambiciózus projekt eredménye”. Egyet kell értenem vele, bár nem abban, hogy az eredmény meglepően pofás – sajnos korántsem –, hanem abban, hogy igencsak ambiciózus projekt volt. Így utólag lehet, hogy nem is vállalkoznék rá, vagy legalábbis egészen biztos, hogy máshogy fognék bele. Mint az a fentiekből kiderülhet, állt már mögöttem néhány év írástapasztalat, meg némi intézményes képzés is arról, hogyan is néz ki egy szöveg… vagyis: akkor ezt hittem. Most már látom, hogy akkoriban tizedannyit sem tudtam, mint most, és hogy most tizedannyit sem tudok, mint amennyit szerintem kellene ahhoz, hogy Írónak gondoljam magam. Így inkább maradok csak szerző.

Ennek fényében sokszor meglep, hogy a Hőseposz a mai napig referenciapont, s hogy amikor az újabb keletű írásaimat ahhoz hasonlítják, szerintem aránytalanul sokszor jön ki győztesen. Én magam meglehetősen objektív módszerekkel – egyetemi képzés magyar szakon, ott ezeket azért megtanulja az ember; ezért hozakodtam elő vele fönnebb – meg tudom mutatni, mennyivel jobban felépítettek, letisztultabbak, fókuszáltabbak az azóta megjelent szövegeim… és ilyenkor rá kell jönnöm, hogy a Hőseposzt talán nem ilyen szempontok alapján kellene vizsgálnom.

Hogy akkor mégis milyen szempontok alapján, és hogy ez a felismerés milyen hatással lett (van) a Hőseposz most készülő párjára, a Sárkány és Unikornisra nézve, arról a következő posztban lesz szó.

Tiszteletem

Tiszteletem az Olvasónak, aki elég kíváncsi a gondolataimra írásról, M*-ról, vagy bármi másról – ami egy ilyen félszakmai blog keretében elfér – ahhoz, hogy elzarándokoljon ide, és beleolvasson. Annak is, aki új itt, és annak is, aki előző formájában már látogatta, ajánlatos ezzel a bejegyzéssel (újra)kezdenie, majd következhet mondjuk ez, a többit pedig majd meglátjuk. Van azért bőven poszt, amit lehet böngészgetni, amíg az újabbak megszületnek, én pedig minden észrevételt, kommentárt és gondolatot szívesen veszek. Annyira, hogy még csak regisztrálni sem kell a kommenteléshez, már legalábbis ha mindent jól állítottam be az adminfelületen.

Ami biztos: a következő poszt, most már hamarosan, a Hőseposzról lesz, aztán pótolok majd egy-két elmaradást például az Eric barátommal vívott kártyacsata, vagy a minapi jászfényszarui M*-verseny kapcsán; aztán haladhatok tovább.

Back again

Kezdek regenerálódni, amiben sokat segített, hogy csütörtökre mindenképpen össze kellett szednem magam, egyrészt, mert volt egy fontos találkozóm, másrészt, mert ismét vendégül láttuk Eric barátomat, és semmiképp nem akartam kihagyni az alkalomra ígért kártyapartit. Még a múltkori versenyen bevásárolt a legújabb kiegészítőből (Krán Törvénye), és ki akartuk próbálni a paklit.

Mivel nem túl nagy a lakás, logisztikailag ez úgy nézett ki, hogy Eric helyet foglalt a vendégfotelben, én a zsámolyon, a felállított tábori asztalra pedig, hogy könnyebb legyen fölvenni a lapokat, egy többé-kevésbé fehér terítőt tettünk, ami nem is kicsit restihangulatot adott a dolognak, de hát így érdemes; játszottunk is valami hajnali egy óráig. (Magáról a játékról majd lesz egy külön poszt, amolyan novellaszerű.)

A regenerálódáshoz tartozik, hogy napokon belül lesz egy kis reklámkampány a blog körül. Persze semmi extra, de úgy döntöttem, ideje nyilvánosabbá tennem, most, hogy már a regény végéhez közeledek.

Health issues

Semmi pánik, ezúttal nem tűntem el, csak pár hete összeszedtem valami nyavalyát, és most újra elővett a torokfájás meg a köhögés. Tehát semmi komoly – azt hiszem –, a közérzetem viszont olyan, mintha ráült volna egy rinocérosz, aki a múzsákat is távol tartja. A kreativitásom tehát szintén az orrszarvú segge alatt, azokban a lopott percekben pedig, amikor nem ráz a köhögés, nem blogot írok, hanem novellákat és szinopszisokat olvasok, regényvázlatot szedek szék, és segítek összerakni.

No meg próbálok újraírni egy novellát, aminek egyszer már eljutottam a feléig, de aztán úgy döntöttem, hogy bár újabb stíluskísérletnek jó lenne, az ötletet ezúttal szerencsésebb lesz olvasóbarátabb módon megvalósítani. Ha sikerül időre, előbb-utóbb tán ez is megjelenik, ha viszont nem, akkor majd kiteszem ide valahova.

Alias

Mint írtam, szeretnék kicsit számot vetni azzal, mit végeztem eddig, ha másért nem, hát rákészülésként a Sárkány és Unikornisra. Ez utóbbi ezer szálon kapcsolódik első regényemhez, írása közben pedig nem telik el úgy nap, hogy ne vegyem elő a Hőseposzt. Valószínűleg emiatt ébredt fel bennem az igény, hogy alaposan átgondoljam, mi minden is változott azóta, már ami az írói eszköztáramat, tapasztalatomat, hozzáállásomat illeti.

Ez a poszt azonban még nem magáról a regényről szól, hanem csak egy általános felvezetés arról, hogyan is kezdődött ez az egész. Az unalmas részeket – az általános iskolában és középiskolában írt, megérdemelten fiókban maradt novelláimat és regényeimet, szerepjátékos korszakom novellaszerű előtörténeteit, első két, immár örökre kiadatlanul maradó M*-regényemet – természetesen átugrom, egy talán érdekes, de minden bizonnyal vicces történetet viszont felvezetésként megosztanék: az írói álnevemről.

Nos, ehhez tudni kell, hogy a Hőseposz 2004 márciusában jelent meg az Inominál, a szöveg első változata azonban már 2003 szeptemberében készen volt. Egy hosszú augusztusi írásmaraton – amikor is a regény második fele készült – után adtam le celsiornak, az Inomi akkori főszerkesztőjének, és tűkön ülve vártam a visszajelzést, ami elég furcsán érkezett: december eleje-közepe táján kaptam egy telefont, hogy tetszik neki a szöveg, és ha nem bánom, már ki is ment sajtóhír, hogy meg fog jelenni. Hát, habogtam a buszról hirtelen leszállva, nem bánom, de izé… milyen név alatt? Hát John J. Sherwood, amit a szöveghez írtál.

Nos, megvallom, elég sokat gondolkoztam a szerzői álnevemen, a John J. Sherwood azonban nem feltétlenül a végső választásom volt. Mindenképpen angol aliast akartam, mert volt egy koncepcióm arról, hogy a földi kiadású Hőseposz – valhallás hagyományokhoz hűen – fiktív szerzője egy angol egyetemi oktató, ez pedig az elfekkel és az erdővel elvezetett Sherwoodig, a John a választott náció miatt adta magát, a J. pedig "olyan jól mutat", gondoltam. Az, hogy esetleg rákereshetnék neten, eszembe sem jutott (pedig akkor rátaláltam volna egy ezen a néven publikáló társadalomtudósra, és biztosan rögtön mást választottam volna), ugyanakkor megtetszett, hogy egy ilyen névvel kicsit megfricskázhatom a magyar álnévválasztó hagyományt. Szóval egyrészt – gondoltam –, amíg jobb ötletem nem lesz, másrészt, amíg el nem kell döntenem, mi legyen végül, ezt az átmenetit odaírtam a celsiornak küldendő változat címe fölé – és így lettem John J. Sherwood véglegesen, miután kisebb blama lett volna változtatni a hír közzététele után.

Szó se róla, nem bántam meg, hiszen a legfontosabb kritériumnak eleget tesz: legyen gyorsan és könnyen megjegyezhető. Mielőtt valaki rákérdezne, hogy miért kellett álnév egyáltalán, nos: a polgári nevem – nem titok, hisz minden könyvemben szerepel: Molnár Gábor – ugyancsak gyorsan és könnyen megjegyezhető, csak hát ezzel a névvel élt már író magyarhonban, és nem is rossz műveket írt (sőt!), tehát számomra ez rögtön kiesett. A másik verziót, hogy megpróbálom egyedibbé tenni – eredmény: Molnár B. Gábor, a második, Balázs keresztnevemből –, úgy gondoltam, és szerintem helyesen, hogy fenntartom a nem-M* szövegeimnek. A mai napig nem kizárt ugyanis, hogy idővel kezdek valamit a diplomámmal, ne adj' isten, magasirodalomra vetemedek – az ezen a néven publikált Árgyélus és Balga történeteim, ha nem is ütik meg a mércét, ebbe az irányba tett tapogatózásaim –, akkor pedig szerencsésebb, ha egy írói álnév segíti a különféle műveim megkülönböztetését.

Rajongók közt

Azt ígértem, a M*K-versenyről beszámoló később, úgyhogy legyen, végül is eléggé késő van, hajnali háromnegyed négy, ami nekem olyan, mintha mondjuk este fél tizenegy lenne.

Ezt azért is fontos tudni, mert a találkozó napján, szombaton, a macskák engem délelőtt tizenegykor ébresztettek, remek érzékkel, mivel így egyrészt kipihenhettem magam, aludtam uszkve öt órát, másrészt rácsöröghettem Eric van Dien barátomra, aki ennek hála elérte a 14:30-as vonatot. Merthogy amúgy elaludt, és én ébresztettem.

A versenyt a Fanyüvő étterem alsó részében rendezték, a kinti nyirkos hideghez képest párás melegben, mivel 120+ ember nyüzsgött az asztalok körül, amire még a szervezők sem számítottak. Ettől még mindenki talált helyet, és minket is leültettek két grafikus kollégánkkal, akik pontosan ugyanannyit tettek hozzá a M*K-hoz, mint mi ketten Erickel: három kártyát ők rajzoltak, másik három kártyához pedig a mi regényeinkből merítették az ihletet a tervezők. Nem tudom, összesen hány lap van a Kiválasztottakban, de gyanús, hogy mi négyen ezzel az összesen hat lappal olyan 0,01-0,05 százalékot képviseltünk a hozzáadott kreatív tartalomból.

Ennek megfelelően nem mutatkozott túl nagy érdeklődés, a grafikusokat talán többen keresték, minket írókat talán kevesebben, de egyrészt soha nem irigykedtünk egymásra, másrészt az ember annak is örül, ha csak egyetlen olvasó odajön hozzá – márpedig hozzám rögtön ketten is jöttek. Erichez meg vagy négyen, de hát neki most jelent meg az új regénye. Ami egyébként nagyon jó.

A M*K-stábja különben kitett magáért, a rendezvényt gördülékenyen vezették, a játékosok száma bőven több volt, mint a más hasonló kártyajátékoknál szokott, minket pedig istenesen vendégül láttak, és remek beszélgetéseket folytattunk késő estébe nyúlóan; végül éjfél előtt bontottunk asztalt. Élményekkel és tapasztalatokkal gazdagabban, ahogy mondani szokták, Eric pedig tíz csomag kártyát is hozzácsapott az egészhez, mert régen ő is játszott, én meg rábeszéltem, hogy nosza, hajrá, nekem is van otthon pakli, legközelebb majd együtt verjük a blattot az írótalálkozón.

Vidéki lévén Eric nálam húzta meg magát, már amennyire a macskáktól elfért, és amennyire hagytak minket, kipihentük az este fáradalmait, másnap pedig meglátogattuk Boomen mestert, aki békaugrásnyira lakik innen. Éppen lábadozik, de legalább ezerrel dolgozhat a különféle kötetekbe ígért szövegein, mi meg ugye gyógysört vittünk neki, hogy a munkához jó kedve is legyen, szóval remélhetőleg azon a fronton is lesz némi haladás.

Rövidhír

Tanulom az ipart: frissítettem a blog sablonját, és magyarítottam a modulcímeken. Az egész értelme az volt, hogy a bejegyzéscímkéket ki tudjam pakolni oldalra, ha már egyszer szórakoztam velük, de sablonfrissítés nélkül erre nem nyílt lehetőség.

Akit pedig érdekel, lesz egy nagyon ígéretes rendezvény a holnapi nap folyamán, ahová néhány írótársammal együtt én is hivatalos vagyok. Részletek itt, beszámoló később.

Navigare necesse est

Mármint navigálni szükséges, némi félrefordítással: ennek jegyében telebiggyesztgettem bejegyzéscímkékkel a posztokat, mert egyrészt olvasóbarátság mindenek előtt, másrészt nekem is könnyebb így áttekintenem, mi mindenről esett már szó. Vicces, de kiderült, hogy a Sárkány és Unikornis lényegét érintő dolgokról majdhogynem ugyanannyiszor írtam, mint ahányszor arról, hogy na, akkor csapjunk a lovak közé, meg hogy újra dolgozom, és így tovább. Ez nem feltétlenül szerencsés, de az, hogy azóta azért egy valóban tisztes, gyakorlatilag egy teljes regényre való szöveg már elkészült, mindenképpen megnyugtató.

Ami a jövőt illeti, a következő néhány posztban, a Sárkány és Unikornist mintegy előkészítve, az eddig megjelent szövegeimről írok majd, a Hőseposztól a Zarándoklatig, mert elég sok olvasói vélemény / észrevétel gyűlt mostanra össze ahhoz, hogy legyen mit átgondolnom, és levonjak bizonyos következtetéseket, és értelemszerűen szeretnék némi visszajelzést is kapni, hogy jól látok-e bizonyos dolgokat. Mindenki bátran kommenteljen majd, ha kedvet érez hozzá!

Reboot

A cím nem tökéletes, újraindítás helyett az újraélesztés talán helyénvalóbb lenne, de képzeljük azt, hogy Explorer helyett Firefoxot használunk, ami fagyás és újraindítás után is emlékszik, melyik oldalt stíröltük éppen; ezért nem kell törölnöm semmit, amit itt korábban írtam. Egyszerűen csak megnyitom a régi lapokat, azután indítok egy új munkamenetet. Ez történik most.

A legutóbbi bejegyzés bő kilenc hónappal ezelőtti, ennyi idő alatt minden rendes gyerek kibújik az anyaméhből: nos, a Sárkány és Unikornis egyrészt nem gyerek, vagy ha bizonyos szempontból az is, akkor sem rendes, hanem tipikusan lázongó fajta, aki / ami beszól, verekszik és orrba vág akkor, amikor rászólok, hogy márpedig most elkészülsz, bameg, mert egyrészt határidő van, másrészt akar húzni a fene, mint a rétestésztát.

Ilyenkor ránéz az apjára, és vagy csak simán megkérdezi, hogy Eszednél vagy, fater?, vagy jóindulatú mosollyal közli, hogy Új idők járnak, jellemfejlődés és hasonlók, egyes karakterek a semmiből főszereplővé nőtték ki magukat, több teret és hosszabb játékidőt követelnek, szóval hiába érted el a szerinted üdvözítő leütésszámot, ha másfélszer annyira van szükség.

Tetszett volna ezt a gyereket jobban megtervezni az elején, és nem félredobni egy már félkész történetet, elkezdve egy újat, néha nekiiramodva, néha megállva. Akkor most hátradőlhetnél, és süttethetnéd a hasadat a monitorral, apafej.

Tehát rövidre fogván: készen van egy tisztességes, és reményeim szerint jól megírt szövegmennyiség, amely már kellemesen fölötte van a megszokott magyar fantasy-hosszúságnak, de még javában dagad, és a kész regény vélhetően hosszabb lesz ikertestvérénél, a Hőseposznál, még ha az Abbitkirálynő terjedelmét nem is éri el. Ez legjobb esetben egy hónap, rosszabb esetben két-három csúszást jelent, pedig kreatív erőimet mozgósítva dolgoztam rajta kora tavasztól késő őszig, amennyit csak lehetett. Többek között azon a világtól eldugott helyen, ahonnan tavalyi posztjaim jelentős részét írtam.

Ez a poszt pedig azért lehet egyfajta reboot, mert végre visszatértem a civilizáltnak mondott, gépesített világba, és lassan visszaállok az éjszakaibagoly-életmódra, amely a kődzsungelben számomra a legmegfelelőbb; és mert látom a munka végét, ideje elővennem ezt a blogot is, ha másért nem, hát mintegy rákészülésként a megjelenésre.