A legújabb M*-antológia, a Vihar Ibara felett megjelenése alkalmából író-olvasó találkozó lesz a budapesti Sárkánytűzben, a Delta Vision boltjában. Bár nekem is van benne egy novellám, sajnos nem tudok ott lenni, mert azt a Sárkány és Unikornis bánná. Mindenkinek, aki ott lesz: jó szórakozást!
Sunday, August 30, 2009
Friday, August 28, 2009
A frissülésekről
Most van pár napra (néhány hétre) elegendő muníció, és amíg a világ végén leszek alkotói szabadságon, az időzítés funkciónak hála ez a blog frissülni fog, heti egy-két bejegyzéssel. Aztán visszatértem után meglátjuk, lesz-e valami rendszer, vagy továbbra is csak hébe-hóba.
Ez az alkotói szabadság egyébként egy érdekes dolog. A Sárkány és Unikornis immár véglegesnek mondható és eddig elkészült szövege lényegében tavaly március és szeptember, illetve idén június és augusztus között íródott (a korábbi verziókat ne számítsuk). A kimaradt hónapok rendes polgári munkával, családi élettel és egyébbel teltek, és sajnos nem mindig olyan felhőtlenül, mint szerettem volna... de még ha úgy is, igazán jól dolgozni (értsd: írni) csak a vidéki elvonulások alatt tudok (erről lásd a 2007. év nyári bejegyzéseit). Szóval ez a következő pár hét úgy kell nekem, mint egy korty levegő – és feltett szándékom, hogy addig maradok, amíg be nem fejezem a regényt.
Holnap tehát utazom: a telefont kikapcsolom, internet nuku, csak a laptop meg én. Amíg visszatérek, addig bye világ.
Ez az alkotói szabadság egyébként egy érdekes dolog. A Sárkány és Unikornis immár véglegesnek mondható és eddig elkészült szövege lényegében tavaly március és szeptember, illetve idén június és augusztus között íródott (a korábbi verziókat ne számítsuk). A kimaradt hónapok rendes polgári munkával, családi élettel és egyébbel teltek, és sajnos nem mindig olyan felhőtlenül, mint szerettem volna... de még ha úgy is, igazán jól dolgozni (értsd: írni) csak a vidéki elvonulások alatt tudok (erről lásd a 2007. év nyári bejegyzéseit). Szóval ez a következő pár hét úgy kell nekem, mint egy korty levegő – és feltett szándékom, hogy addig maradok, amíg be nem fejezem a regényt.
Holnap tehát utazom: a telefont kikapcsolom, internet nuku, csak a laptop meg én. Amíg visszatérek, addig bye világ.
Hőseposz (II.)
Ott tartottam tehát – itt: Hőseposz (I.) –, hogy a Hőseposz más szempontok miatt lehet népszerűbb, mint a második regényem. Az Abbitkirálynő szigorúan szerkesztett, erősen fókuszált regény, lassan építkező, hosszú kifutású történettel, míg a Hőseposz lazán összekapcsolt elbeszélésekből álló novellaregény. Széttartó történeteinek minden irányba (múlt, jelen, jövő) lehet folytatásuk, és a regény tele van erre való utalásokkal (amit a Sárkány és Unikornis bőséggel ki is használ); a helyszínek és a szereplők sokfélék és - legalábbis az előbbiek - sokszínűek; az egyes fejezetek pedig nagyon rövidek, egy-egy metrómegállóra valók. A feszített tempójú történet, az egyszerű stílus a fentiekkel együtt szinte magával rántja az olvasót, és nagyjából mindenki talál benne valamit, ami számára érdekes. Ha nem a történet fordulatait vagy a szereplők sorsát, akkor az ábrázolt világ sokszínűségét és történetiségét, vagy azt a mögöttes mondanivalót, amit egykor a történetek megszületéséről, áthagyományozódásáról és hatásáról közölni akartam.
Kicsit furcsa lehet, amikor ilyen akadémizáló stílusban írok a saját művemről, ezért szeretném leszögezni: nem feldicsérni akarom, hanem csak végrehajtani azt az önértékelést, ami a Sárkány és Unikornis befejezéséhez kell. És épp ezért teszem ezt nyilvánosan – az olvasók visszajelzéseinél nincs hasznosabb.
A fentiek alapján azt hiszem, hogy a Hőseposznál mindmáig még novellában-elbeszélésben sem írtam populárisabbat, és ezt a szót most a jobbik értelmében használom: mind szerkezete, mind tartalma olyan, hogy elérhesse a lehető legszélesebb olvasóközönséget, ezt pedig az ember nem hagyhatja figyelmen kívül, ha amúgy populáris irodalmat ír. Az Abbitkirálynő, a Herón könyve vagy a Zarándoklat című írásaim (mindről lesz még szó a későbbi posztokban) ehhez képest kitérők más műfajokhoz, a történelmi regényhez, az eredetmítoszhoz és sorolhatnám. Ez nem azt jelenti, hogy rosszabbak vagy jobbak a Hőseposznál – az nem ezen múlik –, hanem csak azt, hogy más módszerek szerint kell megvizsgálni őket.
Jó darabig tartott, amíg erre rájöttem, és nagyjából akkor kezdtem érdemben foglalkozni a Sárkány és Unikornissal, amikor ez tudatosult bennem. Előtte is megvoltak egyes szövegrészek, de előbb összhangba kellett hoznom a Hőseposz megírása (2003) óta megszerzett írói tapasztalatot magával a Hőseposszal. Annak szövegéhez, karaktereihez, cselekményéhez kellett (és kell mindmáig) visszanyúlnom négy, öt és hat éves távlatból úgy, hogy a mostani saját elvárásaimnak és az eredeti történetnek és karaktereknek is megfeleljek. Ez bizony melós.
Amit most – amikor már csak kb. 100.000 leütés hiányzik az 500.000-ből – már biztosan látok: a Sárkány és Unikornis a Hőseposz világának és történetének kibővítése, gazdagítása – de nem újraírás, és nem is vetekedni akarok az első regénnyel, mert a Hőseposz alapvetően egy hőstörténet, a Sárkány és Unikornis viszont... nos, maradjunk annyiban, hogy más szempontból közelíti meg azt a világot, amit korábban ábrázoltam.
Kicsit furcsa lehet, amikor ilyen akadémizáló stílusban írok a saját művemről, ezért szeretném leszögezni: nem feldicsérni akarom, hanem csak végrehajtani azt az önértékelést, ami a Sárkány és Unikornis befejezéséhez kell. És épp ezért teszem ezt nyilvánosan – az olvasók visszajelzéseinél nincs hasznosabb.
A fentiek alapján azt hiszem, hogy a Hőseposznál mindmáig még novellában-elbeszélésben sem írtam populárisabbat, és ezt a szót most a jobbik értelmében használom: mind szerkezete, mind tartalma olyan, hogy elérhesse a lehető legszélesebb olvasóközönséget, ezt pedig az ember nem hagyhatja figyelmen kívül, ha amúgy populáris irodalmat ír. Az Abbitkirálynő, a Herón könyve vagy a Zarándoklat című írásaim (mindről lesz még szó a későbbi posztokban) ehhez képest kitérők más műfajokhoz, a történelmi regényhez, az eredetmítoszhoz és sorolhatnám. Ez nem azt jelenti, hogy rosszabbak vagy jobbak a Hőseposznál – az nem ezen múlik –, hanem csak azt, hogy más módszerek szerint kell megvizsgálni őket.
Jó darabig tartott, amíg erre rájöttem, és nagyjából akkor kezdtem érdemben foglalkozni a Sárkány és Unikornissal, amikor ez tudatosult bennem. Előtte is megvoltak egyes szövegrészek, de előbb összhangba kellett hoznom a Hőseposz megírása (2003) óta megszerzett írói tapasztalatot magával a Hőseposszal. Annak szövegéhez, karaktereihez, cselekményéhez kellett (és kell mindmáig) visszanyúlnom négy, öt és hat éves távlatból úgy, hogy a mostani saját elvárásaimnak és az eredeti történetnek és karaktereknek is megfeleljek. Ez bizony melós.
Amit most – amikor már csak kb. 100.000 leütés hiányzik az 500.000-ből – már biztosan látok: a Sárkány és Unikornis a Hőseposz világának és történetének kibővítése, gazdagítása – de nem újraírás, és nem is vetekedni akarok az első regénnyel, mert a Hőseposz alapvetően egy hőstörténet, a Sárkány és Unikornis viszont... nos, maradjunk annyiban, hogy más szempontból közelíti meg azt a világot, amit korábban ábrázoltam.
Tuesday, November 18, 2008
Hőseposz (I.)
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Hőseposz a legkedvesebb regényem, de csak mert számomra mindig az első lesz a legkedvesebb. Igaz, a Hőseposz jelent meg tőlem először nyomtatásban, de fiókban jó néhány megelőzte azért: előbb csak keménykötésű füzetekbe írt Star Trek-utánzatok, aztán – ironikus módon – a fantasyre áttérve immár Norton-alapú szövegszerkesztőbe gépelt M*-modulregények. Megírásuk idején, tizenegy-két, tizenöt-hat évesen boldogan mutogattam is őket mindenkinek, aztán érettebb fejjel elsuvasztottam valamennyit egy szekrény mélyére; nem mondom, hogy eljött az ideje, hogy közzétegyem őket, de most már mulatni is tudok rajtuk, nem csak fogom miattuk a fejem.
Elég korán kezdtem tehát írással foglalkozni, de persze az olvasás volt előbb: az Egri csillagokat például elsőtől nyolcadikig nyolcszor olvastam végig, és minden elmond a közhelyek helyt nem állásáról, hogy az öcséim velem ellentetétben ketten együtt sem olvasták el legalább egyszer. Nem is tudom, ha ketten együtt végigolvastak összesen annyi regényt, amennyi tőlem eddig megjelent (kettő), akkor valószínűleg már túloztam. Nem rosszból mondom persze, csak érdekességként; különbözőek vagyunk.
Mindezek után viszont talán érthető, hogy nem nagyon tétováztam, amikor továbbtanulásról volt szó, és viszonylag simán landoltam a Debreceni Egyetem magyar szakán. Szép évek voltak, sokat tanultam (mármint az életről), és még arra is volt példa, hogy az oktatók is tudtak újat mondani ahhoz képest, amit gimnázium alatt magamra szedtem. Ha több érdemes filológus lett volna a szakon, valószínűleg el is végzem – mindemellett nagyon sokkal tartozom azoknak, akikre oda lehetett, és érdemes is volt odafigyelni –; így viszont maradt a másik szakom, a politológia, amiről a Hőseposzhoz nem kell többet mondanom, az Abbitkirálynő kapcsán azonban akár még érdekes is lehet.
No de a Hőseposzról. A hazai fantasy-írók mumusa, a kiváló tollú, éles bárdú Attila – akit nem győzök eléggé dicsérni, csak hogy áttételesen minél jobban fényezzem magam – a Hőseposzról írott ismertetőjében így fogalmazott: „egy elsőkönyves írógyerektől meglepően pofás a kissé ambiciózus projekt eredménye”. Egyet kell értenem vele, bár nem abban, hogy az eredmény meglepően pofás – sajnos korántsem –, hanem abban, hogy igencsak ambiciózus projekt volt. Így utólag lehet, hogy nem is vállalkoznék rá, vagy legalábbis egészen biztos, hogy máshogy fognék bele. Mint az a fentiekből kiderülhet, állt már mögöttem néhány év írástapasztalat, meg némi intézményes képzés is arról, hogyan is néz ki egy szöveg… vagyis: akkor ezt hittem. Most már látom, hogy akkoriban tizedannyit sem tudtam, mint most, és hogy most tizedannyit sem tudok, mint amennyit szerintem kellene ahhoz, hogy Írónak gondoljam magam. Így inkább maradok csak szerző.
Ennek fényében sokszor meglep, hogy a Hőseposz a mai napig referenciapont, s hogy amikor az újabb keletű írásaimat ahhoz hasonlítják, szerintem aránytalanul sokszor jön ki győztesen. Én magam meglehetősen objektív módszerekkel – egyetemi képzés magyar szakon, ott ezeket azért megtanulja az ember; ezért hozakodtam elő vele fönnebb – meg tudom mutatni, mennyivel jobban felépítettek, letisztultabbak, fókuszáltabbak az azóta megjelent szövegeim… és ilyenkor rá kell jönnöm, hogy a Hőseposzt talán nem ilyen szempontok alapján kellene vizsgálnom.
Hogy akkor mégis milyen szempontok alapján, és hogy ez a felismerés milyen hatással lett (van) a Hőseposz most készülő párjára, a Sárkány és Unikornisra nézve, arról a következő posztban lesz szó.
Elég korán kezdtem tehát írással foglalkozni, de persze az olvasás volt előbb: az Egri csillagokat például elsőtől nyolcadikig nyolcszor olvastam végig, és minden elmond a közhelyek helyt nem állásáról, hogy az öcséim velem ellentetétben ketten együtt sem olvasták el legalább egyszer. Nem is tudom, ha ketten együtt végigolvastak összesen annyi regényt, amennyi tőlem eddig megjelent (kettő), akkor valószínűleg már túloztam. Nem rosszból mondom persze, csak érdekességként; különbözőek vagyunk.
Mindezek után viszont talán érthető, hogy nem nagyon tétováztam, amikor továbbtanulásról volt szó, és viszonylag simán landoltam a Debreceni Egyetem magyar szakán. Szép évek voltak, sokat tanultam (mármint az életről), és még arra is volt példa, hogy az oktatók is tudtak újat mondani ahhoz képest, amit gimnázium alatt magamra szedtem. Ha több érdemes filológus lett volna a szakon, valószínűleg el is végzem – mindemellett nagyon sokkal tartozom azoknak, akikre oda lehetett, és érdemes is volt odafigyelni –; így viszont maradt a másik szakom, a politológia, amiről a Hőseposzhoz nem kell többet mondanom, az Abbitkirálynő kapcsán azonban akár még érdekes is lehet.
No de a Hőseposzról. A hazai fantasy-írók mumusa, a kiváló tollú, éles bárdú Attila – akit nem győzök eléggé dicsérni, csak hogy áttételesen minél jobban fényezzem magam – a Hőseposzról írott ismertetőjében így fogalmazott: „egy elsőkönyves írógyerektől meglepően pofás a kissé ambiciózus projekt eredménye”. Egyet kell értenem vele, bár nem abban, hogy az eredmény meglepően pofás – sajnos korántsem –, hanem abban, hogy igencsak ambiciózus projekt volt. Így utólag lehet, hogy nem is vállalkoznék rá, vagy legalábbis egészen biztos, hogy máshogy fognék bele. Mint az a fentiekből kiderülhet, állt már mögöttem néhány év írástapasztalat, meg némi intézményes képzés is arról, hogyan is néz ki egy szöveg… vagyis: akkor ezt hittem. Most már látom, hogy akkoriban tizedannyit sem tudtam, mint most, és hogy most tizedannyit sem tudok, mint amennyit szerintem kellene ahhoz, hogy Írónak gondoljam magam. Így inkább maradok csak szerző.
Ennek fényében sokszor meglep, hogy a Hőseposz a mai napig referenciapont, s hogy amikor az újabb keletű írásaimat ahhoz hasonlítják, szerintem aránytalanul sokszor jön ki győztesen. Én magam meglehetősen objektív módszerekkel – egyetemi képzés magyar szakon, ott ezeket azért megtanulja az ember; ezért hozakodtam elő vele fönnebb – meg tudom mutatni, mennyivel jobban felépítettek, letisztultabbak, fókuszáltabbak az azóta megjelent szövegeim… és ilyenkor rá kell jönnöm, hogy a Hőseposzt talán nem ilyen szempontok alapján kellene vizsgálnom.
Hogy akkor mégis milyen szempontok alapján, és hogy ez a felismerés milyen hatással lett (van) a Hőseposz most készülő párjára, a Sárkány és Unikornisra nézve, arról a következő posztban lesz szó.
Tiszteletem
Tiszteletem az Olvasónak, aki elég kíváncsi a gondolataimra írásról, M*-ról, vagy bármi másról – ami egy ilyen félszakmai blog keretében elfér – ahhoz, hogy elzarándokoljon ide, és beleolvasson. Annak is, aki új itt, és annak is, aki előző formájában már látogatta, ajánlatos ezzel a bejegyzéssel (újra)kezdenie, majd következhet mondjuk ez, a többit pedig majd meglátjuk. Van azért bőven poszt, amit lehet böngészgetni, amíg az újabbak megszületnek, én pedig minden észrevételt, kommentárt és gondolatot szívesen veszek. Annyira, hogy még csak regisztrálni sem kell a kommenteléshez, már legalábbis ha mindent jól állítottam be az adminfelületen.
Ami biztos: a következő poszt, most már hamarosan, a Hőseposzról lesz, aztán pótolok majd egy-két elmaradást például az Eric barátommal vívott kártyacsata, vagy a minapi jászfényszarui M*-verseny kapcsán; aztán haladhatok tovább.
Ami biztos: a következő poszt, most már hamarosan, a Hőseposzról lesz, aztán pótolok majd egy-két elmaradást például az Eric barátommal vívott kártyacsata, vagy a minapi jászfényszarui M*-verseny kapcsán; aztán haladhatok tovább.
Sunday, October 19, 2008
Back again
Kezdek regenerálódni, amiben sokat segített, hogy csütörtökre mindenképpen össze kellett szednem magam, egyrészt, mert volt egy fontos találkozóm, másrészt, mert ismét vendégül láttuk Eric barátomat, és semmiképp nem akartam kihagyni az alkalomra ígért kártyapartit. Még a múltkori versenyen bevásárolt a legújabb kiegészítőből (Krán Törvénye), és ki akartuk próbálni a paklit.
Mivel nem túl nagy a lakás, logisztikailag ez úgy nézett ki, hogy Eric helyet foglalt a vendégfotelben, én a zsámolyon, a felállított tábori asztalra pedig, hogy könnyebb legyen fölvenni a lapokat, egy többé-kevésbé fehér terítőt tettünk, ami nem is kicsit restihangulatot adott a dolognak, de hát így érdemes; játszottunk is valami hajnali egy óráig. (Magáról a játékról majd lesz egy külön poszt, amolyan novellaszerű.)
A regenerálódáshoz tartozik, hogy napokon belül lesz egy kis reklámkampány a blog körül. Persze semmi extra, de úgy döntöttem, ideje nyilvánosabbá tennem, most, hogy már a regény végéhez közeledek.
Mivel nem túl nagy a lakás, logisztikailag ez úgy nézett ki, hogy Eric helyet foglalt a vendégfotelben, én a zsámolyon, a felállított tábori asztalra pedig, hogy könnyebb legyen fölvenni a lapokat, egy többé-kevésbé fehér terítőt tettünk, ami nem is kicsit restihangulatot adott a dolognak, de hát így érdemes; játszottunk is valami hajnali egy óráig. (Magáról a játékról majd lesz egy külön poszt, amolyan novellaszerű.)
A regenerálódáshoz tartozik, hogy napokon belül lesz egy kis reklámkampány a blog körül. Persze semmi extra, de úgy döntöttem, ideje nyilvánosabbá tennem, most, hogy már a regény végéhez közeledek.
Thursday, October 16, 2008
Health issues
Semmi pánik, ezúttal nem tűntem el, csak pár hete összeszedtem valami nyavalyát, és most újra elővett a torokfájás meg a köhögés. Tehát semmi komoly – azt hiszem –, a közérzetem viszont olyan, mintha ráült volna egy rinocérosz, aki a múzsákat is távol tartja. A kreativitásom tehát szintén az orrszarvú segge alatt, azokban a lopott percekben pedig, amikor nem ráz a köhögés, nem blogot írok, hanem novellákat és szinopszisokat olvasok, regényvázlatot szedek szék, és segítek összerakni.
No meg próbálok újraírni egy novellát, aminek egyszer már eljutottam a feléig, de aztán úgy döntöttem, hogy bár újabb stíluskísérletnek jó lenne, az ötletet ezúttal szerencsésebb lesz olvasóbarátabb módon megvalósítani. Ha sikerül időre, előbb-utóbb tán ez is megjelenik, ha viszont nem, akkor majd kiteszem ide valahova.
No meg próbálok újraírni egy novellát, aminek egyszer már eljutottam a feléig, de aztán úgy döntöttem, hogy bár újabb stíluskísérletnek jó lenne, az ötletet ezúttal szerencsésebb lesz olvasóbarátabb módon megvalósítani. Ha sikerül időre, előbb-utóbb tán ez is megjelenik, ha viszont nem, akkor majd kiteszem ide valahova.
Thursday, October 09, 2008
Alias
Mint írtam, szeretnék kicsit számot vetni azzal, mit végeztem eddig, ha másért nem, hát rákészülésként a Sárkány és Unikornisra. Ez utóbbi ezer szálon kapcsolódik első regényemhez, írása közben pedig nem telik el úgy nap, hogy ne vegyem elő a Hőseposzt. Valószínűleg emiatt ébredt fel bennem az igény, hogy alaposan átgondoljam, mi minden is változott azóta, már ami az írói eszköztáramat, tapasztalatomat, hozzáállásomat illeti.
Ez a poszt azonban még nem magáról a regényről szól, hanem csak egy általános felvezetés arról, hogyan is kezdődött ez az egész. Az unalmas részeket – az általános iskolában és középiskolában írt, megérdemelten fiókban maradt novelláimat és regényeimet, szerepjátékos korszakom novellaszerű előtörténeteit, első két, immár örökre kiadatlanul maradó M*-regényemet – természetesen átugrom, egy talán érdekes, de minden bizonnyal vicces történetet viszont felvezetésként megosztanék: az írói álnevemről.
Nos, ehhez tudni kell, hogy a Hőseposz 2004 márciusában jelent meg az Inominál, a szöveg első változata azonban már 2003 szeptemberében készen volt. Egy hosszú augusztusi írásmaraton – amikor is a regény második fele készült – után adtam le celsiornak, az Inomi akkori főszerkesztőjének, és tűkön ülve vártam a visszajelzést, ami elég furcsán érkezett: december eleje-közepe táján kaptam egy telefont, hogy tetszik neki a szöveg, és ha nem bánom, már ki is ment sajtóhír, hogy meg fog jelenni. Hát, habogtam a buszról hirtelen leszállva, nem bánom, de izé… milyen név alatt? Hát John J. Sherwood, amit a szöveghez írtál.
Nos, megvallom, elég sokat gondolkoztam a szerzői álnevemen, a John J. Sherwood azonban nem feltétlenül a végső választásom volt. Mindenképpen angol aliast akartam, mert volt egy koncepcióm arról, hogy a földi kiadású Hőseposz – valhallás hagyományokhoz hűen – fiktív szerzője egy angol egyetemi oktató, ez pedig az elfekkel és az erdővel elvezetett Sherwoodig, a John a választott náció miatt adta magát, a J. pedig "olyan jól mutat", gondoltam. Az, hogy esetleg rákereshetnék neten, eszembe sem jutott (pedig akkor rátaláltam volna egy ezen a néven publikáló társadalomtudósra, és biztosan rögtön mást választottam volna), ugyanakkor megtetszett, hogy egy ilyen névvel kicsit megfricskázhatom a magyar álnévválasztó hagyományt. Szóval egyrészt – gondoltam –, amíg jobb ötletem nem lesz, másrészt, amíg el nem kell döntenem, mi legyen végül, ezt az átmenetit odaírtam a celsiornak küldendő változat címe fölé – és így lettem John J. Sherwood véglegesen, miután kisebb blama lett volna változtatni a hír közzététele után.
Szó se róla, nem bántam meg, hiszen a legfontosabb kritériumnak eleget tesz: legyen gyorsan és könnyen megjegyezhető. Mielőtt valaki rákérdezne, hogy miért kellett álnév egyáltalán, nos: a polgári nevem – nem titok, hisz minden könyvemben szerepel: Molnár Gábor – ugyancsak gyorsan és könnyen megjegyezhető, csak hát ezzel a névvel élt már író magyarhonban, és nem is rossz műveket írt (sőt!), tehát számomra ez rögtön kiesett. A másik verziót, hogy megpróbálom egyedibbé tenni – eredmény: Molnár B. Gábor, a második, Balázs keresztnevemből –, úgy gondoltam, és szerintem helyesen, hogy fenntartom a nem-M* szövegeimnek. A mai napig nem kizárt ugyanis, hogy idővel kezdek valamit a diplomámmal, ne adj' isten, magasirodalomra vetemedek – az ezen a néven publikált Árgyélus és Balga történeteim, ha nem is ütik meg a mércét, ebbe az irányba tett tapogatózásaim –, akkor pedig szerencsésebb, ha egy írói álnév segíti a különféle műveim megkülönböztetését.
Ez a poszt azonban még nem magáról a regényről szól, hanem csak egy általános felvezetés arról, hogyan is kezdődött ez az egész. Az unalmas részeket – az általános iskolában és középiskolában írt, megérdemelten fiókban maradt novelláimat és regényeimet, szerepjátékos korszakom novellaszerű előtörténeteit, első két, immár örökre kiadatlanul maradó M*-regényemet – természetesen átugrom, egy talán érdekes, de minden bizonnyal vicces történetet viszont felvezetésként megosztanék: az írói álnevemről.
Nos, ehhez tudni kell, hogy a Hőseposz 2004 márciusában jelent meg az Inominál, a szöveg első változata azonban már 2003 szeptemberében készen volt. Egy hosszú augusztusi írásmaraton – amikor is a regény második fele készült – után adtam le celsiornak, az Inomi akkori főszerkesztőjének, és tűkön ülve vártam a visszajelzést, ami elég furcsán érkezett: december eleje-közepe táján kaptam egy telefont, hogy tetszik neki a szöveg, és ha nem bánom, már ki is ment sajtóhír, hogy meg fog jelenni. Hát, habogtam a buszról hirtelen leszállva, nem bánom, de izé… milyen név alatt? Hát John J. Sherwood, amit a szöveghez írtál.
Nos, megvallom, elég sokat gondolkoztam a szerzői álnevemen, a John J. Sherwood azonban nem feltétlenül a végső választásom volt. Mindenképpen angol aliast akartam, mert volt egy koncepcióm arról, hogy a földi kiadású Hőseposz – valhallás hagyományokhoz hűen – fiktív szerzője egy angol egyetemi oktató, ez pedig az elfekkel és az erdővel elvezetett Sherwoodig, a John a választott náció miatt adta magát, a J. pedig "olyan jól mutat", gondoltam. Az, hogy esetleg rákereshetnék neten, eszembe sem jutott (pedig akkor rátaláltam volna egy ezen a néven publikáló társadalomtudósra, és biztosan rögtön mást választottam volna), ugyanakkor megtetszett, hogy egy ilyen névvel kicsit megfricskázhatom a magyar álnévválasztó hagyományt. Szóval egyrészt – gondoltam –, amíg jobb ötletem nem lesz, másrészt, amíg el nem kell döntenem, mi legyen végül, ezt az átmenetit odaírtam a celsiornak küldendő változat címe fölé – és így lettem John J. Sherwood véglegesen, miután kisebb blama lett volna változtatni a hír közzététele után.
Szó se róla, nem bántam meg, hiszen a legfontosabb kritériumnak eleget tesz: legyen gyorsan és könnyen megjegyezhető. Mielőtt valaki rákérdezne, hogy miért kellett álnév egyáltalán, nos: a polgári nevem – nem titok, hisz minden könyvemben szerepel: Molnár Gábor – ugyancsak gyorsan és könnyen megjegyezhető, csak hát ezzel a névvel élt már író magyarhonban, és nem is rossz műveket írt (sőt!), tehát számomra ez rögtön kiesett. A másik verziót, hogy megpróbálom egyedibbé tenni – eredmény: Molnár B. Gábor, a második, Balázs keresztnevemből –, úgy gondoltam, és szerintem helyesen, hogy fenntartom a nem-M* szövegeimnek. A mai napig nem kizárt ugyanis, hogy idővel kezdek valamit a diplomámmal, ne adj' isten, magasirodalomra vetemedek – az ezen a néven publikált Árgyélus és Balga történeteim, ha nem is ütik meg a mércét, ebbe az irányba tett tapogatózásaim –, akkor pedig szerencsésebb, ha egy írói álnév segíti a különféle műveim megkülönböztetését.
Monday, October 06, 2008
Rajongók közt
Azt ígértem, a M*K-versenyről beszámoló később, úgyhogy legyen, végül is eléggé késő van, hajnali háromnegyed négy, ami nekem olyan, mintha mondjuk este fél tizenegy lenne.
Ezt azért is fontos tudni, mert a találkozó napján, szombaton, a macskák engem délelőtt tizenegykor ébresztettek, remek érzékkel, mivel így egyrészt kipihenhettem magam, aludtam uszkve öt órát, másrészt rácsöröghettem Eric van Dien barátomra, aki ennek hála elérte a 14:30-as vonatot. Merthogy amúgy elaludt, és én ébresztettem.
A versenyt a Fanyüvő étterem alsó részében rendezték, a kinti nyirkos hideghez képest párás melegben, mivel 120+ ember nyüzsgött az asztalok körül, amire még a szervezők sem számítottak. Ettől még mindenki talált helyet, és minket is leültettek két grafikus kollégánkkal, akik pontosan ugyanannyit tettek hozzá a M*K-hoz, mint mi ketten Erickel: három kártyát ők rajzoltak, másik három kártyához pedig a mi regényeinkből merítették az ihletet a tervezők. Nem tudom, összesen hány lap van a Kiválasztottakban, de gyanús, hogy mi négyen ezzel az összesen hat lappal olyan 0,01-0,05 százalékot képviseltünk a hozzáadott kreatív tartalomból.
Ennek megfelelően nem mutatkozott túl nagy érdeklődés, a grafikusokat talán többen keresték, minket írókat talán kevesebben, de egyrészt soha nem irigykedtünk egymásra, másrészt az ember annak is örül, ha csak egyetlen olvasó odajön hozzá – márpedig hozzám rögtön ketten is jöttek. Erichez meg vagy négyen, de hát neki most jelent meg az új regénye. Ami egyébként nagyon jó.
A M*K-stábja különben kitett magáért, a rendezvényt gördülékenyen vezették, a játékosok száma bőven több volt, mint a más hasonló kártyajátékoknál szokott, minket pedig istenesen vendégül láttak, és remek beszélgetéseket folytattunk késő estébe nyúlóan; végül éjfél előtt bontottunk asztalt. Élményekkel és tapasztalatokkal gazdagabban, ahogy mondani szokták, Eric pedig tíz csomag kártyát is hozzácsapott az egészhez, mert régen ő is játszott, én meg rábeszéltem, hogy nosza, hajrá, nekem is van otthon pakli, legközelebb majd együtt verjük a blattot az írótalálkozón.
Vidéki lévén Eric nálam húzta meg magát, már amennyire a macskáktól elfért, és amennyire hagytak minket, kipihentük az este fáradalmait, másnap pedig meglátogattuk Boomen mestert, aki békaugrásnyira lakik innen. Éppen lábadozik, de legalább ezerrel dolgozhat a különféle kötetekbe ígért szövegein, mi meg ugye gyógysört vittünk neki, hogy a munkához jó kedve is legyen, szóval remélhetőleg azon a fronton is lesz némi haladás.
Ezt azért is fontos tudni, mert a találkozó napján, szombaton, a macskák engem délelőtt tizenegykor ébresztettek, remek érzékkel, mivel így egyrészt kipihenhettem magam, aludtam uszkve öt órát, másrészt rácsöröghettem Eric van Dien barátomra, aki ennek hála elérte a 14:30-as vonatot. Merthogy amúgy elaludt, és én ébresztettem.
A versenyt a Fanyüvő étterem alsó részében rendezték, a kinti nyirkos hideghez képest párás melegben, mivel 120+ ember nyüzsgött az asztalok körül, amire még a szervezők sem számítottak. Ettől még mindenki talált helyet, és minket is leültettek két grafikus kollégánkkal, akik pontosan ugyanannyit tettek hozzá a M*K-hoz, mint mi ketten Erickel: három kártyát ők rajzoltak, másik három kártyához pedig a mi regényeinkből merítették az ihletet a tervezők. Nem tudom, összesen hány lap van a Kiválasztottakban, de gyanús, hogy mi négyen ezzel az összesen hat lappal olyan 0,01-0,05 százalékot képviseltünk a hozzáadott kreatív tartalomból.
Ennek megfelelően nem mutatkozott túl nagy érdeklődés, a grafikusokat talán többen keresték, minket írókat talán kevesebben, de egyrészt soha nem irigykedtünk egymásra, másrészt az ember annak is örül, ha csak egyetlen olvasó odajön hozzá – márpedig hozzám rögtön ketten is jöttek. Erichez meg vagy négyen, de hát neki most jelent meg az új regénye. Ami egyébként nagyon jó.
A M*K-stábja különben kitett magáért, a rendezvényt gördülékenyen vezették, a játékosok száma bőven több volt, mint a más hasonló kártyajátékoknál szokott, minket pedig istenesen vendégül láttak, és remek beszélgetéseket folytattunk késő estébe nyúlóan; végül éjfél előtt bontottunk asztalt. Élményekkel és tapasztalatokkal gazdagabban, ahogy mondani szokták, Eric pedig tíz csomag kártyát is hozzácsapott az egészhez, mert régen ő is játszott, én meg rábeszéltem, hogy nosza, hajrá, nekem is van otthon pakli, legközelebb majd együtt verjük a blattot az írótalálkozón.
Vidéki lévén Eric nálam húzta meg magát, már amennyire a macskáktól elfért, és amennyire hagytak minket, kipihentük az este fáradalmait, másnap pedig meglátogattuk Boomen mestert, aki békaugrásnyira lakik innen. Éppen lábadozik, de legalább ezerrel dolgozhat a különféle kötetekbe ígért szövegein, mi meg ugye gyógysört vittünk neki, hogy a munkához jó kedve is legyen, szóval remélhetőleg azon a fronton is lesz némi haladás.
Friday, October 03, 2008
Rövidhír
Tanulom az ipart: frissítettem a blog sablonját, és magyarítottam a modulcímeken. Az egész értelme az volt, hogy a bejegyzéscímkéket ki tudjam pakolni oldalra, ha már egyszer szórakoztam velük, de sablonfrissítés nélkül erre nem nyílt lehetőség.
Akit pedig érdekel, lesz egy nagyon ígéretes rendezvény a holnapi nap folyamán, ahová néhány írótársammal együtt én is hivatalos vagyok. Részletek itt, beszámoló később.
Akit pedig érdekel, lesz egy nagyon ígéretes rendezvény a holnapi nap folyamán, ahová néhány írótársammal együtt én is hivatalos vagyok. Részletek itt, beszámoló később.
Thursday, October 02, 2008
Navigare necesse est
Mármint navigálni szükséges, némi félrefordítással: ennek jegyében telebiggyesztgettem bejegyzéscímkékkel a posztokat, mert egyrészt olvasóbarátság mindenek előtt, másrészt nekem is könnyebb így áttekintenem, mi mindenről esett már szó. Vicces, de kiderült, hogy a Sárkány és Unikornis lényegét érintő dolgokról majdhogynem ugyanannyiszor írtam, mint ahányszor arról, hogy na, akkor csapjunk a lovak közé, meg hogy újra dolgozom, és így tovább. Ez nem feltétlenül szerencsés, de az, hogy azóta azért egy valóban tisztes, gyakorlatilag egy teljes regényre való szöveg már elkészült, mindenképpen megnyugtató.
Ami a jövőt illeti, a következő néhány posztban, a Sárkány és Unikornist mintegy előkészítve, az eddig megjelent szövegeimről írok majd, a Hőseposztól a Zarándoklatig, mert elég sok olvasói vélemény / észrevétel gyűlt mostanra össze ahhoz, hogy legyen mit átgondolnom, és levonjak bizonyos következtetéseket, és értelemszerűen szeretnék némi visszajelzést is kapni, hogy jól látok-e bizonyos dolgokat. Mindenki bátran kommenteljen majd, ha kedvet érez hozzá!
Ami a jövőt illeti, a következő néhány posztban, a Sárkány és Unikornist mintegy előkészítve, az eddig megjelent szövegeimről írok majd, a Hőseposztól a Zarándoklatig, mert elég sok olvasói vélemény / észrevétel gyűlt mostanra össze ahhoz, hogy legyen mit átgondolnom, és levonjak bizonyos következtetéseket, és értelemszerűen szeretnék némi visszajelzést is kapni, hogy jól látok-e bizonyos dolgokat. Mindenki bátran kommenteljen majd, ha kedvet érez hozzá!
Tuesday, September 30, 2008
Reboot
A cím nem tökéletes, újraindítás helyett az újraélesztés talán helyénvalóbb lenne, de képzeljük azt, hogy Explorer helyett Firefoxot használunk, ami fagyás és újraindítás után is emlékszik, melyik oldalt stíröltük éppen; ezért nem kell törölnöm semmit, amit itt korábban írtam. Egyszerűen csak megnyitom a régi lapokat, azután indítok egy új munkamenetet. Ez történik most.
A legutóbbi bejegyzés bő kilenc hónappal ezelőtti, ennyi idő alatt minden rendes gyerek kibújik az anyaméhből: nos, a Sárkány és Unikornis egyrészt nem gyerek, vagy ha bizonyos szempontból az is, akkor sem rendes, hanem tipikusan lázongó fajta, aki / ami beszól, verekszik és orrba vág akkor, amikor rászólok, hogy márpedig most elkészülsz, bameg, mert egyrészt határidő van, másrészt akar húzni a fene, mint a rétestésztát.
Ilyenkor ránéz az apjára, és vagy csak simán megkérdezi, hogy Eszednél vagy, fater?, vagy jóindulatú mosollyal közli, hogy Új idők járnak, jellemfejlődés és hasonlók, egyes karakterek a semmiből főszereplővé nőtték ki magukat, több teret és hosszabb játékidőt követelnek, szóval hiába érted el a szerinted üdvözítő leütésszámot, ha másfélszer annyira van szükség.
Tetszett volna ezt a gyereket jobban megtervezni az elején, és nem félredobni egy már félkész történetet, elkezdve egy újat, néha nekiiramodva, néha megállva. Akkor most hátradőlhetnél, és süttethetnéd a hasadat a monitorral, apafej.
Tehát rövidre fogván: készen van egy tisztességes, és reményeim szerint jól megírt szövegmennyiség, amely már kellemesen fölötte van a megszokott magyar fantasy-hosszúságnak, de még javában dagad, és a kész regény vélhetően hosszabb lesz ikertestvérénél, a Hőseposznál, még ha az Abbitkirálynő terjedelmét nem is éri el. Ez legjobb esetben egy hónap, rosszabb esetben két-három csúszást jelent, pedig kreatív erőimet mozgósítva dolgoztam rajta kora tavasztól késő őszig, amennyit csak lehetett. Többek között azon a világtól eldugott helyen, ahonnan tavalyi posztjaim jelentős részét írtam.
Ez a poszt pedig azért lehet egyfajta reboot, mert végre visszatértem a civilizáltnak mondott, gépesített világba, és lassan visszaállok az éjszakaibagoly-életmódra, amely a kődzsungelben számomra a legmegfelelőbb; és mert látom a munka végét, ideje elővennem ezt a blogot is, ha másért nem, hát mintegy rákészülésként a megjelenésre.
A legutóbbi bejegyzés bő kilenc hónappal ezelőtti, ennyi idő alatt minden rendes gyerek kibújik az anyaméhből: nos, a Sárkány és Unikornis egyrészt nem gyerek, vagy ha bizonyos szempontból az is, akkor sem rendes, hanem tipikusan lázongó fajta, aki / ami beszól, verekszik és orrba vág akkor, amikor rászólok, hogy márpedig most elkészülsz, bameg, mert egyrészt határidő van, másrészt akar húzni a fene, mint a rétestésztát.
Ilyenkor ránéz az apjára, és vagy csak simán megkérdezi, hogy Eszednél vagy, fater?, vagy jóindulatú mosollyal közli, hogy Új idők járnak, jellemfejlődés és hasonlók, egyes karakterek a semmiből főszereplővé nőtték ki magukat, több teret és hosszabb játékidőt követelnek, szóval hiába érted el a szerinted üdvözítő leütésszámot, ha másfélszer annyira van szükség.
Tetszett volna ezt a gyereket jobban megtervezni az elején, és nem félredobni egy már félkész történetet, elkezdve egy újat, néha nekiiramodva, néha megállva. Akkor most hátradőlhetnél, és süttethetnéd a hasadat a monitorral, apafej.
Tehát rövidre fogván: készen van egy tisztességes, és reményeim szerint jól megírt szövegmennyiség, amely már kellemesen fölötte van a megszokott magyar fantasy-hosszúságnak, de még javában dagad, és a kész regény vélhetően hosszabb lesz ikertestvérénél, a Hőseposznál, még ha az Abbitkirálynő terjedelmét nem is éri el. Ez legjobb esetben egy hónap, rosszabb esetben két-három csúszást jelent, pedig kreatív erőimet mozgósítva dolgoztam rajta kora tavasztól késő őszig, amennyit csak lehetett. Többek között azon a világtól eldugott helyen, ahonnan tavalyi posztjaim jelentős részét írtam.
Ez a poszt pedig azért lehet egyfajta reboot, mert végre visszatértem a civilizáltnak mondott, gépesített világba, és lassan visszaállok az éjszakaibagoly-életmódra, amely a kődzsungelben számomra a legmegfelelőbb; és mert látom a munka végét, ideje elővennem ezt a blogot is, ha másért nem, hát mintegy rákészülésként a megjelenésre.
Wednesday, December 26, 2007
Adaptations
Mostanában nagy divat újraforgatni régi filmeket, vagy újra feldolgozni a régi témákat, én pedig hobbiból rendre megnézem a korábbi verziókat is. Ma néztem meg a The Omega Mant és az I Am Legendet, mindkettő az I Am Legend című Richard Matheson-regény feldolgozása (az 1964-es verzió, a The Last Man on Earth még csak most csorog lefelé), és persze nem lennék hű önmagamhoz, ha a regényt nem venném elő.
Namost mind Charlton Heston, mind Will Smith alakításában egy nagyon erős, férfias karaktert kapunk, de mindkettőnél feltűnt az a nagyfokú rendezettség: sehol egy otthagyott mosatlan lábas, sehol egy eldobott ruhadarab. Ugyanakkor olvasom a könyvet, abban ez áll a második oldalon:
"Later he forced himself into the kitchen to grind up the five-day accumulation of garbage in the sink. He knew he should burn up the paper plates and utensils too, and dust the furniture and wash out the sinks and the bathtub and toilet, and change the sheets and pillowcase on his bed; but he didn’t feel like it.
For he was a man and he was alone and these things had no importance to him."
A real man, yeah!
Sunday, November 11, 2007
One Month Later
Ez a blog ugyan nem frissült, a Dexter-posztoknak viszont sikerrel a végére értem: az utolsó még hátravan, de most kivételesen ihatok előre a medvebőrre. Így nézve többet posztoltam ebben az egy hónapban, mint a megelőző hatban, csak helyileg egy kattintással odébb.
Jólesett ez a kis kiruccanás egy másik műfajba, sokat tanultam a tömörítés művészetéről, ráadásul újranéztem a sorozatot, amit máskülönben legfeljebb csak évek múlva tettem volna meg. Így, hogy még frissen élt bennem a történet, ügyelhettem a képi és dramaturgiai megformálásra is. Hamarosan pedig elolvasom a könyvet, és majd posztolok róla. (Vagy ide, vagy máshova, holnap kiderül: majd írok arról is.)
Ami a Sárkány és Unikornist illeti, csupa jó hírrel szolgálhatok, legalább annyi új szöveggel bővült az elmúlt pár hétben, mint amennyit a Hogyvoltra írtam Dexterről. Szépséghiba csak annyi, hogy az új szöveg fele lecserélte a régit, de ez nálam mindig a munkafolyamat része, úgyhogy nem kell aggódni – és mert többen is, több felől noszogatnak, no meg azért, mert érdekemben áll, november 30-ig mégennyi teljesen újat írok hozzá. Akkor pedig már kész lesz a tervezett kötet fele. Nagy szó!
Thursday, October 11, 2007
Saturday, October 06, 2007
Ráklépésben
Vannak napok, amikor a fontolva haladás híve vagyok, és úgy tűnik, a mai is ilyen. Ilyenkor azt is hajlamos vagyok elfogadni, hogy a fejvesztett menekülés tulajdonképpen stratégiai visszavonulást jelent. Ebben a speciális esetben mindez úgy értendő, hogy kihúztam cirka tíz százalékot a szövegből (általában nincs olyan első draft, amelyből ne lehetne húzni ennyit; ez tudott), és majdnem ugyanennyit alaposan átdolgoztam – és ez most jó.
Elégedett vagyok.
Ez veszélyes.
Friday, October 05, 2007
Earl Grey. Hot.
Eddig azt hittem, írás kapcsán csak a szerkesztőktől kell tartanom, de most már tudom, hogy a blogot olvasó barátok is legalább annyira veszélyesek. Úgyhogy megadom magam. Megint. Írok egy bejegyzést. (És köszönöm a nógatást.)
(Itt pedig egy hosszú szünet következne, mert a zárójel bezárásakor megcsörrent a telefonom, és villámtalálkozóra siettem belterjes kis közösségünk legnagyobb portáljának urához – aki itt lakik tőlem kétszáz méterre –, ahol leghírhedtebb kritikusunkkal is összefutottam. Mondom: belterj.
Még szerencse, hogy ez az okos kis program lementette a piszkozatot magától, meg is lepődtem a dolgon.
A tea pedig ismét meleg.)
Amiért pedig írok, az rövidvelősen a következő: nem tűntem el, vagyok, csak ezért-azért kizökkentem kicsit, feltorlódott a rengeteg program (ismerősök, haverok, barátok, mi mással ütné el egy magamfajta az időt?), és kevés időm akadt írni – regényt, posztot, levelet egyaránt. Ami akadt, azt csiszolásra fordítottam, és most már le merem írni, hogy tényleg van eredménye: három különböző kötetbe szánt novellám is célegyenesbe ért, kettő remélhetőleg még idén, a harmadik jövő év első negyedében meg is fog jelenni. Ha az égiek és a köztünk mozgó egyéb erők is úgy akarják.
A dolog azért fontos, mert kedvet és erőt ad a folytatáshoz, amit különben az elmúlt hetekben egyre szívesebben írnék, csak hát csiszolni kellett.
Ja, és aki felé levelezési elmaradásom van, annak üzenem, hogy belátható időn belül pótolom.
Monday, September 03, 2007
Back again
Kétségkívül az év utolsó hazai nyári fesztiválján jártam a hétvégén: nulladik alkalom, másfél sörsátort megtöltő nézősereg – ha épp mindenki ott volt, és nem a színpadoknál (két darab), akkor még el is hittük, hogy tulajdonképpen sokan vagyunk –, és olyan megveszekedett téli hideg, hogy a sátor helyett (három főnek is szűkös, de végül négyen imbolyogtunk bele) csak reggel felé, a kocsiban tudtam elaludni, mikor már rásütött a nap.
A kollega másfél órával később ébresztett az ablakon kopogva, hogy nincs-e melegem odabent. Elnyomtam egy b+et, na – tán érthető.
Mindezt csak azért írom, mert innen szép nyerni, avagy: napok óta alig vagy egyáltalán nem tudtam hozzányúlni a szövegekhez, és érzem is, hogy rendesen kiestem a ritmusból. Jó esetben is újabb napokba, rosszabb esetben hetekbe telhet, hogy visszarázódjak. De végül is öcsémék is most kezdik megint az iskolát, ha nekik megy, nekem is menni fog.
Talán.
Wednesday, August 29, 2007
Community
Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, elhatároztam, hogy nem teszem be oldalra az ismerősök blogjait, hiszen az enyém nem személyes, hanem szakmai blog (vagy valami afféle), ráadásul kényes vagyok a magánéletemre, és interneten nem szívesen osztom meg bárkivel.
Revideálnom kell az álláspontomat. Nem csak azért, mert ha valaki kitesz egy ide mutató linket a blogjára, akkor az olyan, mint egy kézfogás, amelyet nem illik visszautasítani, hanem azért is, mert – figyelem, közhely! – az iwiw és egyebek korában úgyis minden lekövethető, és ha már egyszer blogot írok, akkor értelmetlen lenne szélmalomharcot vívnom ez ellen.
Harmadrészt pedig: az utóbbi időben amúgy is személyesebbé vált ez a blog, mint terveztem volt. Tisztán szakmainak szerettem volna, ahol a magam szintjén osztom az észt, de esett már szó könyvekről és filmekről is… szóval kapitulálok magam előtt. (Nem mintha szakmai szempontból nem lenne fontos, hogy egy szöveg szerzője milyen előismeretekkel bír, milyen más művek befolyásolják, de hát… minek magyarázzam?)
Szóval üdvözlöm a régi ismerősöket ott a jobb oldalon, és remélem, hogy közösen gyarapszunk a jövőben!
Subscribe to:
Comments (Atom)