Megint hétfő

Ez a hétfőnkénti általános beszámoló jó ötletnek tűnik, szóval lehet, hogy rendszer lesz belőle. Ha másnak nem, afféle teljesítményigazolásnak megteszi magam felé, hogy akkor ezt végeztem egy hét alatt. Most például gépre vittem, aztán első és második olvasatban tisztáztam a múltkor emlegetett nem M* novellámat. Valószínűleg Fantasztikus történet lesz a címe, ahol a fantasztikus valószerűtlen értelemben szerepel. Így önmagában nem valami fantáziadús, de a novella egészével összeolvasva szerintem működni fog. Wyquin már olvasta, és jelezte azokat az apróságokat, amiket egy harmadik olvasás során időközben magam is kiszúrtam, de nagyon jól jött tőle a megerősítés, hogy bizonyos pontokon bővebb kifejtésre lesz szükség. Nos, a héten majd sor kerül rá.

A Sárkány és Unikornissal nem igazán tudtam foglalkozni, mert a legkülönbözőbb ügyek elvonták a figyelmemet, mától viszont új rend szerint remélem jobban haladok majd: napi hat órában, egyszeri hosszabb szünettel írás, nem kedv-, hanem munkaszerűen. Meglátjuk, mi lesz az eredménye, mert az eddigi évek tapasztalata szerint én az a típusú alkotó vagyok, aki akkor tud leülni írni, amikor kedve van hozzá, és nem akkor lesz kedve, amikor leül – nagy különbség. Ezen a blogon is látszik, mekkora különbségek vannak jól és rosszul sikerült bejegyzések között. Nos, a rosszul sikerültek azok, amelyeket kényszerből – írjunk már! alapon – fogalmaztam. Nem lenne szerencsés kényszerből írni a regényt, valamilyen változtatásra viszont szükség lesz, hogy belátható időn belül befejezzem.

Legyen aztán néhány szó a hétvégéről is: szombaton Shadowrun versenyen voltam, résztvevőként, a tavaly elhozott kupa után azonban nem sikerült a címvédés: tizenkét csapatból tizenegyedikek lettünk. Életemben ez volt a második szerepjáték-verseny, amelyen indultam, szóval mondhatni végletes tapasztalataim vannak, de ez egyáltalán nem baj. Most láttam igazán, mennyire sokat számít egy modul stílusa abban, hogy egy csapat hogyan teljesít. Feszesebb, pörgősebb volt, mint ami nekünk bejön, de ezzel nem szeretném hárítani a felelősséget: nagyon jól szórakoztunk közben, versenyszempontból viszont most valóban ezt érdemeltük. A szervezőknek pedig elismerés, mert a verseny, a modul és a kalandmester is nagyszerű volt!

A válasz-felelet Wyquinnel egyelőre szerintem véget ért: nem azért, mert a bejegyzésében nekem adott igazat – figyelmes olvasó láthatja, hogy a látszat ellenére nem ezt tette; de hát nem is volt vita köztünk –, hanem mert nem jut eszembe, mit mondhatnék még a felmerült kérdésekről. Persze nem azért, mert minden elhangzott, hanem mert egy bizonyos szempontból kb. elmondtunk mindent, amit lehetett, más szempont pedig most nem él bennem annyira, hogy beszéljek róla. Talán majd legközelebb. Ahogy például OSC Végjátékáról, amit többen ajánlottak nekem – a kommentek közt is például –, és időközben kiolvastam. Részletes vélemény valamikor két héten belül.

Apokrif iratok II. – Az Abbitkirálynő alternatív befejezése

Ha már a kommentek közt szóba került az Abbitkirálynő, ideje teljesítenem egy régi ígéretet: alább következik a regény először megírt, ily módon eredetinek mondható (egyben szerkesztetlen) zárójelenete. Előtte érdemes lehet fellapozni a regényt, beleolvasni az első és az utolsó fejezetbe (az epilógusba), és csak utáni továbbolvasni itt. Amit pedig még tudni kell: ez eredetileg a 48. fejezet lett volna a regényben, amely végül 50 fejezet hosszú lett, tehát látható, hogy miután ezt megírtam – majd nem megfelelőnek ítéltem –, jócskán dolgoztam még a szöveggel.

48.

Az esős évszak úgy búcsúzott, ahogy érkezett: egyik napról a másikra, váratlanul, hirtelen. Az északi szél délire fordult, a nagyszemű esőt napsütés váltotta fel. A felhőhadak elvonultak, és a tavasz néhány hét és futó zivatar alatt megfutamította utóvédjeiket is, amelyek néha még megjelentek Ifin egén. A város fellélegezhetett: bár szerte az országban folyók léptek ki a medrükből, tavak öntöttek el halászfalvakat, a koronaváros ismét győztesen került ki a partvidéki téllel vívott háborúból. Utcáiról eltakarították a csatornák előhordott mocskát, a vezetékek vize visszahúzódott a kanálisokba, és a kikötő is épen maradt – s a roppant hangyaboly ismét ünnepelt. Királynőt koronáztak.
Az utcák megteltek bámész hadakkal, ezrek nyüzsögtek Tharr roppant katedrálisa körül, tízezrek tolongtak a környező utcákban a magasra törő cizellált tornyok árnyéka alatt. A menet, beszélték, az erődpalotából indul majd, és körbemegy a városon az Aranyművesek utcájától a Féregkapun át egészen a Polgárnegyed és az Alsóváros legkülső széléig, az Abbitkardú Hiere Otlokir tizenöt láb magas abbitacél szobráig; onnan visszább kanyarodván a Három Pápa teréig a katedrálishoz; onnan pedig végig a Kőművesek utcáján, el az Építész Szobra mellett, át a Toronykapun vissza az erődpalotába. Néhányan viszont úgy tudták, hogy rövidebb utat választanak, és tesznek egy kerülőt azon az immár üres telken át, ahol néhány hete még a Deriol-bérház és gazzal felvert udvara állt. Királyi rendelet intézkedett a lerombolása felől, ki tudja, miért.
– Ármány miatt – bizonygatták egyesek. – Ott szőttek terveket a szegény Otlokir ellen…
– Szegény fejedelem! Olyan fiatal volt! – sápítozott egy utcai kofa. – És milyen jóképű…!
– Anyámasszonykatonája! – rikoltotta egy vénasszony. – Eszelős tökfilkó!
– Hagyja mán ezt, anyó! Ha itt lenne a fia, jól lehordaná ezért!
– Eszelőstökfilkó! – rikácsolt tovább a vénasszony, de aztán hangja elveszett a tömegben. Zenészek érkeztek, gólyalábas mutatványosok imbolyogtak a tengerként hullámzó tömeg fölött. Tűznyelők kis csapata nyitott utat nekik. Harsona szólt, cimbalmok zöngtek, zászlók csattogtak a magasban.
– Én láttam ám a flottát! – tódította egy sovány, nagyorrú alak néhány ingyenfalat reményében a Féregkapu oldalában sátort ütött sülthalárus fülébe. – Vízhordó vagyok, megfordulok ám sokfelé. Láttam az összes hajót, ott álltak libasorban, amikor Baaradnál jártam. Nagy, hasas hajók voltak, jó sok katonával!
– Tán azokat is láttad?
– Hát még jó hogy láttam, a saját két szememmel! Annyian voltak, hogy feketéllett tőlük a tenger.
– Voltak-e annyian, mint a toroniak?
– Még többen is – vágta rá a kocsis, de aztán hirtelen elkomorult. – Mégis odaveszett az összes… – Undorodó pillantást vetett a kaput vigyázó toroni katonákra, és kiköpött. – Ezt sosem felejtjük el! – fenyegette meg őket, de csak szavakkal, mert még az ujját sem emelte fel.
Mégis kapott egy fél halat, amit aztán jóízűen, vigyorogva csipegethetett, amíg megérkezett a koronázási menet.
– Nézzétek! Nézzétek, ott jön már az eleje!
– Harsonások mind, de mennyien! Legalább száz van belőlük!
– Milyen sárga a ruhájuk!
– Mint azé a főúré volt, emlékeztek, ugye? – kérdezte valaki. – Akiről az a legény beszélt a kikötőben!
– Milyen jó volna – sóhajtott fel egy cserzővarga, aki most is csak vonakodva hagyta ott a műhelyt, de hát ma úgysem akadt volna vevője –, ha itt lenne most, és mesélne róluk!
Pedig Sankhó bizony mesélt, épp csak nem ott a kapu tövében vagy az első Otlokir szobra alatt, hanem Tharr katedrálisában, az egyik erkélyen támaszkodva. Kisebb rangban lévő udvaroncok torlódtak fel mellette, a bátyjával együtt odaszorították a korláthoz. Néha nem kaptak levegőt, de legalább mindent láttak odalent.
Fülsiketítő volt a zsivaj, és a vastag terméskő-falak ellenére is nagyon meleg volt. Az úrhölgyek izgatottan és izzadozva legyezték magukat a padsorokban.
– Nézd, milyen szorgalmasan ájuldoznak! – nevetett rajtuk Sankhó bátyja, és öccsét oldalba bökve egy vékony asszonyságra mutatott. Igen magas rangú nemes hölgy lehetett, mert hárman is érte nyúltak, csak az ura nem mozdult. – Nédd-a, már viszik!
– Az Arinn Forgran grófné, a tyn-tanuriai régens felesége – hajolt a füléhez Sankhó, és megpróbált úgy mondani, hogy hallható legyen, de a bátyján kívül ne figyeljen fel rá senki. – A szegény fejedelemnek volt a szeretője… Nem hiszem, hogy olyan rosszul lenne, inkább csak kelleti magát. Azt mondják, igen unatkozik a férje oldalán. No meg az is lehet, hogy nem kívánja végignézni a ceremóniát. Nem állhatja az új királynőt.
– Akkor meg miért nem maradt otthon?
Sankhó megvonta a vállát.
– Te is elmégy, ha esküvő van a szomszédságban – felelte, és éppen jókor, mert utána felharsantak a kürtök, és a sokhajós épületben mindenki felállt, majd térdet-fejet hajtott az érkezők előtt.
Színpompás egy társaság volt, annyi szent, és Sankhó, akit alkancellári tisztsége feljogosított rá, hogy páholyban állva nézze végig a szertartást, végig suttogott a bátyja fülébe.
– Az a férfi, aki ott elsőnek érkezik, a főudvarmester: lárvaarcú, selypegő alak, aki csak azért maradt meg a helyén a Nagykirály halála után, mert olyan jelentéktelen, hogy senki sem törődik vele. Mögötte láthatod az udvaroncok hadát, díszes, tarka népség… Sok közöttük a szemrevaló lány… Most, most figyelj! Az új nagykancellár érkezik! Nem túl magas, barna hajú ember a délvidékről, Shadonból, korábban ő volt a tárnokkapitány: Laurel Arkhodronnak hívják. Látod, milyen félszegen lépdel? Három főkancellár meg tucatnyi kancellár követi, de nem érzi magát biztonságban. Fogadni mernék, hogy mindjárt eltüsszenti magát, és előveszi azt a drága selyemkendőjét, hogy abba trombitáljon.
– Ez került a vénember helyébe? Miért nem valaki más?
– Azt tartják felőle, hogy jóravaló ember, és távol áll tőle az ármánykodás. Tiruna királynő bizonyosan ilyet akart maga mellé, hiszen a nagykancellár méltósága nagy hatalmat jelent… De nézd, most érkeznek már a többiek is, a főlovászmester, az új tárnokkapitány, az a magas, kopasz toraniki nemes, és az új hadkapitány, aki szintúgy kopasz, és Veriz Zaddar a neve. Állítólag túlélte az ütközetet, és ő hozta meg a hírt… Nagyon jóban vannak a Kegyelmes Asszonnyal, mindenben kikéri a tanácsát.
– Ahogy a tiédet is! – nevetett fel a bátyja, de Sankhó megszorította a könyökét.
– Mondtam, hogy erről ne jártasd a szádat! – dörrent a fülébe, hogy az elkapta a fejét. – Különben sem olyan fontos dolog az.
– Akkor meg mit dicsekszel vele?
– Hát csak mégis… na de nézd, ott a vén dul Mordak is, aki még mindig országbíró. És az a sebhelyes arcú Draaren, a testőrség új kapitánya. Nagyon feszít a ruhában, csak fejébe ne szálljon ez a tisztség!
– Gondolod, hogy úgy lesz?
– Hát – tétovázott Sankhó –, nem is tudom…
– Mi jár a fejében? – nógatta a bátyja.
– Valami ballada – vágta rá a fiú, és érezte, hogy bizonyosság tölti el. – Északföldi költemény… Lúren és Arnia.
– Sohase’ hallottam. Biztosan valami lakodalmas ének sok sörrel Gianagból. Azok csak olyat tudnak.
– Nem olyan biztos… de nézd! A nyktalosi régens!
– Hát az meg ki a búbánat? – csodálkozott a bátyja, és kihajolt a korláton, hogy jobban szemügyre vegye. Alacsony, ezüsttel szegett kámzsát viselő kopasz férfi haladt az Amalli-ház […]-os zászlóvivője mögött, bőrvértes vizitorok gyűrűjében. Tetovált kosfej vöröslött a homloka közepén. Amerre ment, elhallgatott a pusmogás, és ijedt tekintetek fordultak félre. – Nem úgy néz ki, mint egy Amalli… csak nem egy barnaképű?
– De igen, gorviki… A vén Amallival együtt odaveszett a három fia is, és csak egy karon ülő pólyás maradt utánuk, a kicsi Werton Amalli. Addig ez a gorviki viseli az uradalom gondját, legalábbis ezt beszélik. Nézd, milyen távol ül le a nagykancellártól! Azt mondják, Arkhodronnak borsódzik a háta, ha csak arra gondol, hogy a Kosfejes egy papja van a közelében. Úgy irtózik tőle, mint a tűztől, de hát nem tehet ellene… Nézd csak! Az meg a toraniki követ, Teron dyl Maravell tengernagy, a Gyáva; de Árulónak is mondhatod.
– Ő vezette a dul Hossadok hajóit, igaz?
– Úgy biza’. Visszafordultak még a csata előtt, és ezt kapták cserébe: a Karnelianok tengerbárói címét rátestálták erre a nyúlszájú kapitányra. Még Odren úrfi is jobb lett volna ennél, csak hát az meg kitörte a nyakát. Na, az is egy furcsa dolog egyébként, most már összehordanak mindent, hogy talán nem véletlenül esett le a lóról.
– Hát az ott? – szakította félbe a bátyja, mert a halott Odren úrfinál sokkal jobban érdekelte egy mézszőke asszony, akit épp megpillantott. Kagylómintás lobogó alatt érkezett, és egész seregnyi fekete ruhás testőr védte még a fürkész tekintetektől is. – Ki ez a törékeny kicsi szépség?
– Az…? – Sankhó megrázta a fejét, kiszáradt a szája. Csak lassan válaszolt. – Láthatod, az új Karnelian-lobogó alatt jön… Aarian a neve, és nemrég tűnt fel Ifinben… Az új tengermelléki hercegkapitány ágyasa.
– Új hercegkapitány van a Szigetbirtokon? – kérdezte a bátyja csodálkozva. – Nem is mondtad, hogy meghalt az az öreg.
– Aldor Karnelian, igen… Azt mondják, meghasadt a szíve, amikor megtudta, hogy a toroniak elpusztították a flottát. Mások meg azt, hogy a másodszülöttje, Beris végzett vele, és a levágott jobbját küldte az udvarba hűsége zálogául. Feloszlatta a Szigetbirtok tanácsát, és lerombolta Antoh szentélyeit. Tharr papjait hívta tanácsadónak.
A bátyja megborzongott.
– Ronda, büdös ember lehet, én úgy képzelem. Mit keres nála ez a szép hölgy?
– Nem ronda ember – felelte Sankhó. – Igen jó arca van, mindig szerették az asszonyok. Csak a nézése kegyetlen. Összefut az ember hátán a hideg… Nézd csak, jönnek ám még! Az ott a lampryssai hercegkapitány fia, aki a halott fejedelem valamilyen fokú unokaöccse, és így az egész család jogot formál a trónra. Látod a fiatal képit, milyen dühös? A királynő lecsapta a kezükről a koronát… Az meg a fiatal dul Mordak. Ő ott volt a Ragg-foknál, és a déli parton vetette partra a víz, úgy menekült meg. Bátor férfi, nagyon egyenes ember…
– Na jó – intett a bátyja –, most már annyi cifra ruhát láttam, hogy egy szabó is betelne vele. Jön már az a nőszemély?
– Vigyázz, mit mondasz! – figyelmeztette Sankhó. – Tudod, hogy mindenki fülel! Mindenki helyezkedik…
– Tudom én: nyalják a toroni cafka seggét – morogta a bátyja, de lefelé bökött, mielőtt Sankhó mondhatott volna bármit is: – Ejnye… csak emlegetni kell őket, már jönnek is! Őket is ismered?
Sankhó hunyorogva, beharapott ajakkal bólintott.
– Az ott, aki elől jön, az a nagyon magas, dreggisbe öltözött kyr, az …, az új bányakapitány… Császári követ volt III. Obed idején Ifinben: az ő palotáját gyújtották fel Antoh kvartjában. Nagyon dühös érte, mert igen szerette. Őt viszont ki nem állhatja senki, azért is van ennyi testőre. Látod a zászlaját? Krákot ábrázol, és azt mondják, hasonlít is rá: a saját fiát is képes volt vízbe fojtani valami ballépése miatt.
– Az pedig, aki most jön – mondta a következő csoportra mutatva –, az Khymmer Trodar-on Ecyhín, a távol-nyugati concitator. Az a délceg, sudár alak a vörös vértben, fehér palásttal.
– Akinek […] az arca…
– Az – bólintott rá Sankhó. – Azt mondják, a csatában szerezte, és az a pókhasú magitor mentette meg az életét, aki mögötte lépdel.

Hát eddig a részlet: befejezetlen. Sajnos már nem tudom, miért vetettem el ezt a verziót. Nyilvánvaló stiláris botlásait lehetett volna javítani; koncepcionális oka lehetett. Leginkább azt hiszem, hogy hosszú és meglehetősen unalmas, Sankhó elbeszélése itt-ott megkapó, de kevéssé érdekes – nélkülözi azt a személyes bevonódást, amit a megjelent verzió tartalmaz, ahol Tiruna a nézőpontkarakter. Alighanem ezért változtattam.

Szellembejegyzések

Néha van egy-egy bejegyzés, ami feltűnik itt a blogon, aztán eltűnik. Furcsa bejegyzések ezek, többnyire formázatlanok, vázlatosak, félbeszakadók – befejezetlenek, amelyek egy ideig piszkozatban léteznek, aztán egyszer rossz gombot nyomok, és észre sem veszem, máris publikusak. Szóval elnézést kérek mindenkitől, aki belefut ezekbe, aztán értetlenül néz, később pedig – amikor korrigálom a hibát – észrevétlenül keresi őket. Vegye úgy, bepillantást nyert a jövőbe, legközelebb pedig jobban figyelek. Vagy legalábbis igyekszem.

Az ugye senkinek nem kerülte el a figyelmét, hogy időközben elnökünk lett?

Jászfényszaru 2009

Azt gondolom, jó év volt. Mindkét asztali torna jól sikerült, a szervezők kitettek magukért, úgy a játékosokért, mint a vendégekért, szívüket-lelküket beladták. A tavaszi versenyen tizenhat csapat vett részt – nagyságrendben kb. 80-100 ember –, a múlt szombatin hat csapat, egy szűkebb társaság. Mint azt a honlapjukon is hírül adták, az egyesület döntően anyagi okokból nem tud két nagy rendezvényt szervezni, ezért 2010-től kétfordulós rendszerrel lesznek a játékok, egy nyílt részvételű tavasszal, és egy továbbjutós ősszel: ennek a főpróbája volt most. Igaz, két-három csapattal több jelentkezett, de végül nem mindenki jött el (ahogy az lenni szokott).

M* oldalról Eric van Dien, Wyquin és én voltunk jelen, a délelőtt beszélgetéssel és sok sztorizással, a délután bíráskodással és értékeléssel, az este megint csak beszélgetéssel telt. Úgy láttam, Wyquint is – aki először volt lent – megnyerte a banda, nagyobb összeget tennék rá, hogy legközelebb is jön. A fórumok alapján az embernek nagyon gyakran támad az az érzése, hogy egy minden értelemben beszűkült olvasótábornak ír: jó látni, hogy az élet mindig igazolja, az internetes hangadók csak hangadók, de nem mérvadók, s talán éppen ők azok, akik miatt a józan többség az interneten csak olvas, de nem ír. Tóta W. írt egy meglepően önkritikus glosszát erről, érdemes beleolvasni.

Ami még a rendezvényt illeti, két tanulság kapcsolódik hozzá. Vagy inkább három. Az egyik, hogy mielőbb fejezzem be a Sárkány és Unikornist, mert várják. A fontosabb kettő, hogy a játékosoknak oda kell figyelniük: azért, mert csak hat csapat van, nem szabad lazítani – a családiasabb hangulat kicsit a versenyteljesítmény ellen hatott, amitől a csapatok még nyilván nagyon jól érezték magukat, bíróként viszont szembetűnő volt, főleg a tavaszi rendezvény játékszínvonalához képest –, illetve hogy nekünk, íróknak is van lehetőségünk tenni azért, hogy ez a torna még többet érjen. Hogy miként és hogyan, az még kiderül, hiszen egyeztetni kell a szervezőkkel, de már az eddigiek alapján is látszik, hogy tavasszal nagy dobás készül.

A magam részéről ismét (és itt is) nagyon köszönöm a meghívást, a vendéglátást és a szervezést, továbbá gratulálok a nyerteseknek és minden résztvevőnek. Csak így – és még jobban – tovább!

(Képes beszámoló a honlapon a hírek között.)

Örökség

Ez a novellám a Tuan Gro-Ugon orkjai c. antológiájában jelent meg – elég viharos körülmények között –, és a munkacíme Oothr szelleme volt, ami a kiadó kérésére változott Örökségre. Említettem már, hogy rossz címadó vagyok, ami kb. egy külön mesterség, nagyjából mint a fülszövegírás: születni kell rá. Azt viszont – különösen az Eratóban megjelent írásom után – meg tudom ítélni, ha egy cím nagyon rossz vagy nagyon jó. Azt kell mondjam, az Oothr szelleme és az Örökség egyaránt semmitmondóak voltak, úgyhogy elkelt volna egy szerkesztői segítség (de ez volt a legkisebb gond a kiadónál).

Ehhez képest a novella többet érdemelt volna, mert – hangsúlyozottan szerintem – nem sikerült rosszul. És itt engedtessék meg egy kitérő: az önreflex-bejegyzések arról szólnak, hogy én hogyan látom a saját írásaimat. Általában igyekszem visszafogottan nyilatkozni, mert visszatetszést szülhet, ha egy alkotó saját magát dicséri, de az alkotói léthez a külső visszajelzéseken túl az önvizsgálat is hozzátartozik – ez kap teret az önreflex-bejegyzésekben. Avagy ha azt írom, hogy egy írásom szerintem jó vagy rossz, akkor azt nem büszkélkedésnek vagy önostorozásnak szánom (bár kétségkívül büszkévé tesz vagy elkeserít), hanem az írói fejlődéshez szükséges diskurzus részének a blog olvasóival ÉS önmagammal. Mert nem csupán a hibákat kell tisztán látni, hanem azt is, hogy mit csinál jól az ember, annak alapján találhatja meg a saját témáit, stílusát és hangját. A blog pedig egyrészt jó eszköz a nyilvános diskurusra, másrészt az amúgy elég rendszertelen életvitelemben is rákényszerít, hogy foglalkozzak ilyen kérdésekkel, hiszen le kell ülni, és írni kell, ha már egyszer elkezdtem.

No és akkor a novelláról... 2007 elején írtam, amikor láttam a Tuan orkos pályázatának kiírását. Egy kicsit járt rajta az agyam – mármint nem a pályázaton, lévén azt amatőr íróknak írták ki, tehát semmiképp nem indulhattam volna rajta –, majd két nap alatt megírtam a novellát. Ebből is látszódhat, hogy volt ihlet, és az ilyen írásaim általában jól sikerülnek, bár utólag (vagy talán épp ezért) ezek váltják ki a legtöbb vitát (történetesen ez, a Zarándoklat meg a Rúfiász).

Amiért jónak tartom, az a jól összefogott, kompakt tartalom: egyetlen fókuszban tartott téma – egy paranoiás, viszonyítási rendszerét elveszítő elme ábrázolása –, és a nagyon egységes stílus, amelyek szépen összefonódva erősítik egymást. Úgy érzem, ez volt az első olyan írásom, amelyben maradéktalanul sikerült elérnem a kitűzött célt, így leginkább ezért szeretem. De persze nem tökéletes, sőt: a minap például azt hiányolták belőle, hogy nem volt mélyebb, megragadóbb, átélhetőbb a főszereplő – egyben elbeszélő – őrülete. Színe-szaga volt, csak a zamata hiányzott... Az ilyen kritikákkal az a baj, hogy bár értem a véleményalkotó érzését, hogy valami hiányzott számára a szövegből (történetből, karakterből), ez így még kevés ahhoz, hogy értsem és ki tudjam javítani a hibát. Szóval, ha bárkinek hasonló tapasztalata volt, és el tudja mondani kevésbé homályosan, akkor bátran kommenteljen!

Aminek még nagyon örültem a novella kapcsán, az Kornya Zsolt (Raoul Renier) véleménye volt. Egyik szokásos baráti borozásunkra vittem magammal a szöveget, és kértem, hogy amíg belehallgatok az általa számomra válogatott orosz metál zenébe, olvassa el, mert nagyon érdekelne, mit mond. Hát igen, elég széles volt utána a mosolyom, de jellemző, hogy Zsoltnak egészen más miatt tetszett, mint nekem: ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy nem csak úgy lehet értelmezni a novellát, ahogyan én gondolom – miszerint Oothr megszállja a sámán testét –, hanem úgy is, hogy a sámán végleg széthullik, és Oothrnak képzeli magát. Jé, mondom: valóban! Hát ezért is fontos az olvasói visszajelzés.

Azok a fránya poroszok

Szóval Wyquin azt írja, poroszos szigorom van. Nem így és nem is egészen ezt, de ennyi csúsztatás még belefér, mert a szerkesztői felelősségről és a szerzői kötelességről írt bejegyzésemet könnyen félre lehet olvasni így: hogy ez a Sherwood – barátoknak mg-b – egy kíméletlen állat, ennek én szöveget soha és semmikor, még a vesszőben is hibát talál, ha le merem írni, hogy sáska, még abba is beleköt. Hát... ami azt illeti, igen, ha az a vessző rossz helyen van, vagy fölösleges vagy éppen szükség lenne rá, és hát a sáskával is lehetnek bajok, mert mondjuk egy tücsök jobb lenne, vagy éppen egy ogár.

Hanem azért óvatosan, mert ez nem azt jelenti, hogy gonosz kacajjal nyitok meg minden egyes írást, ami elém kerül. Még csak nem is a többségét. Egyet-kettőt, olykor, igen, de általában azokat, amelyeket évekkel korábban szerkesztettem, és valamiért előkerülnek belenézésre. Van például egy szöveg, amely lassan hat éve futott be az akkor fénykorát élő Inomihoz, sok kéz után hozzám került szerkesztésre, majd mielőtt érdemi kommunikációra került volna sor a szerzővel, ő megjelentette magánkiadásban. Megmondom őszintén, azzal a szöveggel keményen elbántam, és féltem is, hogy mit szól majd a szerző, mert nincs benne gúny, azt ugyanis szegény aligha értené, de a hibák szimpla felsorolása is felér egy karóba húzással. Mondjuk a szerkesztése sem volt egy nagy élmény, és végül nem javasoltam megjelenésre.

Végül azonban mindketten megmenekültünk ettől a rossz élménytől. Én apránként jeleztem az észrevételeimet, első olvasás alapján, hogy figyelj, ez nem lesz jó, de mert nem sokkal később kiadta magánkiadásban – igen, merénylet volt a jóízlés ellen, és a mai napig sírnak miatta a fák –, megtehettem, hogy csak annyit mondok, sok szerencsét, és hát nekem nem jött be a regény, de másoknak talán tetszeni fog. Holott egészen addig én lelkiismeretesen szerkesztettem, pedig tölthettem volna valami hasznosabbal is az időmet, de hát így jártunk. Ő érezte, hogy ez a regény még az Inominál sem bejövős, szóval a könnyebb utat választotta. A részletes észrevételeimet sohasem kapta meg, pedig talán mégis okult volna belőle. Több kötete azóta sem jelent meg, elbeszélésekkel sem szerepelt sehol, az egyetlen kritika pedig eléggé lehúzta a könyvet. Ettől függetlenül lehet, hogy a nagy dobására készül, de azért ez jó példa arra, amikor valaki tűzön-vízen keresztül is el akarja érni a célját, és még csak nem is kíváncsi mások véleményére. Szerkesztő legyen a talpán, aki eltántoríthatja.

Aztán ott van a másik példa, egy kedves kolléga, aki remélhetőleg hamarosan önálló kötettel jelentkezik. (Igazából két ilyen kedves kolléga is van, szóval mindketten nyugodtan értsék magukra, bár most csak egyikük lesz a konkrét példa.) Vele is akkortájt találkoztam, mint a fent említett konok szerzővel, csak az volt a különbség, hogy odafigyelt a véleményemre és a tanácsaimra, és – amellett, hogy egész embert kívánó melója és családja van (utóbbi önmagában még plusz egy embert kíván) – nagyon sokat fejlődött az évek alatt. Oké, ő azért elsőre is értékelhető szöveget tett le az asztalra, de vele sem bántam kesztyűs kézzel. Csak hát itt jön képbe a szerzői kötelesség és profi hozzáállás, ugyebár.

Mindennek azonban valóban feltétele a kölcsönös bizalom. Kölcsönös azért, mert nekem is hinnem kell abban, hogy a szerző fejlődőképes – és elvégzi a házifeladatait –, a szerzőnek pedig abban, hogy szerkesztőként értem a dolgomat, és a javát akarom. Ha ez hiányzik, a legjobb munkafeltételek mellett sem jönnek majd az eredmények, és kétségtelen, hogy nehezen alakul ki, ha az ember már az elején kap egy nagy pofont, hogy figyelj, te nem tudsz írni. De hát legtöbb esetben azért nem erről van szó. Inkább arról, hogy mielőtt az ember elkezdhetné az űrhajóskiképzést, jól megpörgetik, hogy a legrázósabb szakaszt bírja-e majd vajon... és hogy el tudja dönteni, tényleg ezt akarja-e.

Szóval a poroszos szigor nem a szerkesztésem stílusát, vagy akár csak az emberi hozzáállásomat jellemzi, hanem a vállalt feladattal jár. Nagyon megmaradt bennem például, amikor egy oktatóm az egyetemen kiakadt: hogyan lehet panaszkodni amiatt, hogy el kell sajátítani egy tudományos szaknyelvet ahhoz, hogy valamiről tudományosan beszéljünk? (Történetesen döntően német terminus technikusokról és paradigmákról volt szó.) Én csak ugyanezt kérdezhetem: hogyan lehet azt gondolni, hogy valaki kitanulhatja az írást, mint szakmát, ha ehhez nem hajlandó elsajátítani a szakmai fogásokat és a profi hozzáállást?

Ám azt azért leszögezném, hogy Wyquinnek igaza van, minden szerkesztőnél máshol húzódik az a határ, ahonnan úgy gondolja, érdemes foglalkoznia egy szerzővel. Ilyen szempontból Wyquin inkább középiskolai tanár, én pedig inkább egyetemi oktató, avagy ő nagyon szívesen tanítja a fogásokat valahonnan az alapoktól, míg én jobban örülök, ha már van mire építeni. Nem minőségi különbség ez, hanem szemléletbeli, de azok közül az egyik legfontosabb: ezért jó szerkesztő például mellém, mert mindig visszahúz, hogy figyelj, ezt, ezt és ezt erősítsd már meg, mert a felépítmény szép, csak olyan bonyolultan – bikkfanyelven – fogalmaztad meg a hülye egyetemi túlképzettséged miatt, hogy jó lenne, ha az alapok is érthetőek lennének. És akkor jön a kötelesség...

Jászfényszaru

Jászfényszaru egy kis település Hatvan közelében, legtöbbünk valószínűleg keveset hallott róla, a M* játékosok térképén azonban mindenképpen helye van – és ideje, hogy végre én is érdemben írjak róla, hisz nem egyszer emlegettem már. Jászfényszarun működik ugyanis a Lumina Cornu Ifjúsági, Szerepjáték és Történelmi Klub, amely évről évre egyre több csapatot vonzó, színvonalas M* versenyeket szervez, én pedig olyan szerencsés vagyok, hogy – lassan már számolni sem tudom – immár az ötödik rendezvényükön vehetek részt hamarosan meghívott vendégként és (alighanem) pontozóbíróként.

Mielőtt azonban többet írnék, beillesztek ide egy videót az egyik tavalyi versenyükről, mert sok szempontból önmagáért beszél:

A videón tavaly kicsit szellősen betöltött helyszín idén tavasszal már majdnem zsúfoltnak tűnt, annyi csapat és játékos vett részt a rendezvényen; akkor már bizony komoly kihívást jelentett időre végezni a pontozással. Még nem tudom, hogy a közelgő – szombati – versenyen hogyan és mint lesz, mit terveznek Agnusék, de nyilván megírom utólag, addig pedig kíváncsian várom. Egy nagyon fontos dologban különbözik ugyanis ez a versenysorozat azoktól, amelyekre M* íróként meghívást kapunk: itt nem csupán annyi a szerepünk, hogy elbeszélgetünk az olvasókkal, akiket ilyenkor azért inkább a játék érdekel, s nem annyira mi – a Lumina Cornu rendezvényein a rendezőkkel folytatott tartalmas délelőtti beszélgetések után külső, független bírákként lényegében mi értékeljük és pontozzuk a csapatokat.

Így íróként is résztvevőnek érezhetjük magunkat, még ha nem is játszunk – bár legutóbb például Indira Myles és Raoul Renier is beszálltak egy-egy partiba (a teljesítményüket persze nem pontoztuk) –, az asztali torna után pedig mód van részt venni az ún. asztal alatti tornában, amiből én eddig rendre kimaradtam, de Eric barátom biztatására idén alighanem csatlakozom, ha lesz rá mód és idő.

Ja igen, és hogy mindezt miért: egyrészt, hogy megköszönjem a Lumina Cornu egész csapatának, amiért ilyen sokan tesznek a szerepjátékért és a M*-ért, másrészt azért, hogy minél többen jöjjetek szombaton!

Példa egy átlagos munkanapra

Elütögettem itt az időt M* kártyalapoknak a tervezői tanácsadásával (igen, én már tudom, hogy mi lesz a következő kiegészítő, és még az is lehet, hogy pár lapban benne lesz a kezem) meg minden egyébbel, mígnem aztán pár perce végre rávettem magam, hogy megnyissam a Sárkány és Unikornist. Tegnap be akartam gépelni egy papíron lévő jelenetet, de közben úgy éreztem, mégsem olyan jó, mint hittem, amitől kicsit fölment bennem a pumpa és egyben el is keseredtem, és ilyenkor jobb pihentetni a szöveget, mielőbb hosszabb időre elveszem tőle a saját kedvem. Aztán eltelt egy nap, és gondoltam, most nekiülök gépen.

Egy már meglévő jelenet átdolgozásáról van szó különben, az elmúlt napokban sokat bütyköltem a szöveget körülötte, ideje volt már átírni ezt is. Hát most megnyitottam, aztán egyszer csak fogtam és kitöröltem a mondott részletet. És láss csodát: így tökéletes. Az előtte lévő jelenetnek nagyon csattanós-sejtelmes zárómondata van, ami szinte ordít, hogy egy fejezetnyinél hosszabb szakasz zárása legyen, utána meg közjáték következik, ami egy nagyobb szakasz előtt áll, szóval egyszer csak kiderült, hogy a törölt részre semmi szükség. Sem a történethez, sem a karakterábrázoláshoz nem tesz úgy hozzá, hogy fájjon érte a szívem, illetve pont ezért semmi más, mint ballaszt, úgyhogy repüljön. Határozottan jót tett a dramaturgiának. Ilyenkor szeretném azt hinné, hogy azért küszködtem vele napok óta, mert tudat alatt éreztem, hogy nem kell.

7.551 leütéssel könnyebb lett így a szöveg, és szerintem most be is zárom, mert ez most akkor egy nap jó munka volt.

Hétfői rendszeres

No, hát akkor hogyan is állok a Sárkány és Unikornissal? Dolgos hét van mögöttem: öt napon át vendégül láttuk Eric van Dien barátomat, többször is sörözgettünk M* szerzőtársakkal, elkezdtem olvasni A nyomorultakat, mert eddig kimaradt, belefogtam egy újabb nem M* novella megírásába, mert az előzőt befejezve támadt egy kapcsolódó ötletem, olvasom Kleinheincz Csilla novelláskötetét és egy Csáth Géza antológiát... de azért a regénnyel is foglalkoztam.

E pillanatban 518.343 leütés a teljes szöveg, tehát nem mondhatni, hogy hatalmas lépést tettem előre, hiszen a legutóbbi adathoz képest alig 18.000 a növekedés (írtam, ugye, hogy hiányoznak az alkotás ideális feltételei?). Ez azonban csak a mennyiség. Az utóbbi három hétben ugyanis elsősorban csiszoltam a szöveget, a csiszolás pedig általában rövidítést jelent, és többször megesett, hogy két-három óra munka után úgy álltam fel a géptől, hogy 600, 800 vagy 1200 leütéssel kevesebb volt a képernyőn, mint amikor leültem. Hogy akkor mivel telt a három óra? Stiláris áramvonalasítással (= a fölösleges ismétlések, jelzők stb. kihúzása), logikai gyomirtással (pl. a tölgyerdőből ne legyen hársfaerdő egyik oldalról a másikra) és a karakterábrázolás helyretételével.

Minél többet foglalkozom ugyanis a szöveggel – és így a szereplőkkel –, annál határozottabb képem van egy-egy karakterről: ez a kép fokról fokra élesedik, kissé mindig változik is, mígnem a harmincadik fejezetben a hős már nagyon eltér attól, amilyennek eredetileg szántam illetve ábrázoltam (és nem jellemfejlődés miatt). Úgyhogy ilyenkor vissza kell másznom a regény elejére, hogy átírjak akár komplett fejezeteket. Szerencsére annyira azért nem változik a karakter, hogy mindent ki kelljen hajítanom, de a beszédstílusa, egyes reakciói ilyenkor bizony módosításra szorulnak.

Aztán azt is írtam korábban, hogy sikerült megoldanom egy problémát. Valóban: az elmúlt években néhány szereplő ki-be járkált a történetbe, hol kihajítottam őket, hogy nem lesz rájuk szükség, hol beépítettem őket, hogy de igenis, kellenek ide. Csakhogy nem huszadrangú szereplőkről van szó, hanem főszereplőkről, gyakran nézőpontkarakterekről, akiknek saját élettörténete, sőt, saját történetszáluk van. Ezért is sakkozhattam velük: vagy egy egyszerűbb történetet mesélek el, de nélkülük, vagy egy bonyolultabbat velük. Nyár elején arra a döntésre jutottam, hogy a szóban forgó trióból egy karakter viszonylag korán, a másik kettő viszonylag későn lép majd a sztoriba, hogy legyen időm kibontani az első (fő) szálat... de szeptember környékén beláttam, hogy ez félmegoldás, ami egyszerűen nem működik. Úgyhogy mostanra eldőlt, hogy az összetettebb történetet írom meg, sok szereplővel.

Furcsa lehet, hogy még mindig ilyen alapvető kérdések körül forgok, hiszen ezeket a döntéseket illik még írás előtt meghozni, de a Sárkány és Unikornis – nem véletlenül van két nagybetűs szó a címben – két összefonódó, mégis két önálló részből álló mű: a második fele, az Unikornis már elkészült, így aztán mostanáig halogathattam a döntést, hogy a Sárkány pontosan milyen legyen. Technikailag ez úgy nézett ki, hogy mivel a Sárkány lezárását pontosan tudom, szálaktól függetlenül, nyugodtan írhattam az Unikornist, amikor a Sárkányba belegabalyodtam.

Viszont. Korábban úgy éreztem, hogy az Unikornis története erősebb, ütősebb lesz, most viszont az első rész tűnik jobbank, és úgy látom, hogy amikor befejezem, újra elő kell majd vennem a második sztorit, és több ponton erősíteni, leginkább talán bővíteni. Ez nem baj, hiszen a kötetnek ez a második fele egy novellafüzér, tehát csak egy-két elbeszéléssel kell majd megerősítenem, de ez további késedelmet okozhat. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de azért csöndben megjegyzem, hogy tudjuk.

És akkor a címről, ha már említettem, hogy két szó is nagybetűs benne. A Sárkány és az Unikornis csillagképekről van szó, amelyek egymást üldözik az égbolton – de hogy miért, az derüljön ki a regényből.

Finomhangolás, avagy a párbeszédek csinosítása (IV.)

– Szóval példákon keresztül?
– Igen.
– És jó vagy rossz példák?
– Mindkettő. Néhánynál megmutatom, hogyan nem kéne.
– Hánynál?
– Később. Még nem ittam eleget.

Oké, olcsó poén, de a lényeg benne van, és elsőre nem rugaszkodik messze a korábbiakban taglaltaktól: egy párbeszéd legyen rövid, és legyen benne valami váratlan (drámai vagy humoros). Ilyen szempontból ez egy jó példa. Rossz – pontosabban ellenpélda – pedig abból a szempontból, hogy az érzelmi hatást egy szóviccre alapozza, ami a hatáskeltés egyik legalacsonyabb rendű eszköze. Ennél alacsonyabban már csak a testnedvekkel való poénkodás áll, mint például... ja igen, fent. Szóval kétszeresen is jó példa, ilyenképpen pedig arra is példa, hogy egy adott szöveg többcélú is lehet: egy párbeszéd például amellett, hogy rövid információcsomagokat adhatunk át benne az olvasónak érdekes módon, alkalmas a beszélők stílusának s egyben a beszélőknek a bemutatására, továbbá például dramaturgiai szempontból használhatjuk például feszültségkeltés céljából (megakasztván és késleltetvén a cselekmény kibontakozását, mint mondjuk a barokkos körmondatokkal). Továbbá mivel szóismétlés is van a fenti dialógusban – például –, négyszeresen is jó példa, mármint rossz: hat soron (és nyolc mondaton) belül az ilyesmit lehetőleg kerüljük.

Érdemes ugyanakkor megnézni, hogy különbség van szóismétlés és szóismétlés között. A párbeszédben kétszer szerepel a például, ráadásul három soron belül kétszer, mégsem olyan zavaró, mint az előző bekezdésben, holott abban sem rosszabb ez az arány. Pontosabban kezdetben nem: utána már egyre többször használtam, hogy felhívjam rá a figyelmet. Miért tettem ezt? Illetve először miért kevésbé zavaró? Nos, azért kevésbé zavaró a párbeszédben, mert elképzelhető, hogy van retorikai funkciója: a második előfordulás megerősíti az elsőt, avagy emlékezteti az olvasót, miről is van szó. Csakhogy ez becsapós, mert három soron belül senkit sem kell emlékeztetni, a retorikai funkció tehát itt fölösleges. És akkor miért is tettem? (Na itt ugye nem fölösleges újrafogalmazva megismételni a kérdést.) Hát ezért.

– Szóval példákon keresztül? – kérdezte ismét a diák.
– Igen – felelte.
– És jók vagy rosszak? – fűzte tovább a hallgató.
– Mindkettő. Néhánynál megmutatom, hogyan nem kéne – válaszolta.
– Hánynál? – firtatta az ifjú.
– Ja.

Tudom, ez fájt. De így emlékezetesebb. De első körben azért felejtsük el a párbeszéd végét, és koncentráljunk az értelmező részekre: kérdezte, felelte, fűzte tovább, válaszolta, firtatta. Szép sor, gazdag a magyar nyelv, és fiktív szerzőnk nagyon ügyelt rá, hogy egyetlen szóismétlés se legyen a szövegben, ám ettől még tele van funkciótlan ismétlésből fakadóan redundáns elemekkel.* A kérdőjel például jelzi, hogy valami kérdésként hangzik el: fölösleges tehát megismételni, hogy kérdés. Ugyanígy fölösleges újra meg újra jelölni, hogy kihez tartozik az adott szövegrész: a gondolatjelek tagolják a dialógust, az olvasó pedig – megszokásból – hagyományosan így értelmezi: '1.-2.-1.-2. (beszélő)' és így tovább. Tehát csak azt kell jelölnünk, ha egy új szereplő kapcsolódik a beszélgetésbe.

Továbbá nem árt, ha a másik beszélőről is megtudunk valamit, ha már az egyiket nevesítettük (diák). Példaszövegünkből nem derül ki, hogy tanár, bolond, elsős vagy csak egy agymenését mindenkivel megosztó író, aki a saját tapasztalatait próbálja összegezni éppen. És mindjárt elereszti a rókát.

– Szóval példákon keresztül? – kérdezte harmadszor is a diák.
– Igen – felelte a mester.
– És jók vagy rosszak?
– Mindkettő. – Az öreg rövid szünetet tartott. Kecskeszakállát simogatta. – De a legtöbbnél neked kell eldöntened, hogy melyikük milyen.
– Hánynál?
A mester eltöprengett.
– Később – mondta. – Később kiderül.

Ez a példa már megfelel a fentebb írt követelményeknek. Az nem volt célom, hogy pszichológiai mélységükben ábrázoljam a beszélőket, de a diák-mester, diák-öreg ellentétpárok (a narrációban), illetve a diák türelmetlensége (harmadszor teszi fel az első kérdést, és még utána is faggatózik) és a mester nyugalomra intő szavai (a dialógusban) már elég támpontot adnak ahhoz, hogy szereplőkként képzeljük el őket, sőt, akár archetipikus karakterekként. A kecskeszakáll említése ezt hivatott elősegíteni – bár van egy másik funkciója is. Ez a párbeszéd lassabb, mint a korábbiak, méghozzá a három közbevetés miatt. A beszúrt szövegek jelentése is az elidőzést segíti (szünetet tart, jellegzetesen töprengő mozdulatokat végez, végül töpreng), de bármilyen semleges jelentéstartalmú közbeszúrás is késleltető funkcióval bír. Lásd az utolsó sort: az immár klasszikus Hánynál? kérdésre a mester válasza: Később – ami még nem ad választ az olvasónak arra a ki nem mondott kérdésére, hogy vajon most is valami rossz szóvicc jön-e, vagy valami más? És akkor jön egy közbevetett közlés (mondta), ami tovább késlelteti a csattanót. Rövid szó ugyan, ám pszichológiailag így is hatásos: növeli a feszültséget, hiszen még mindig lehet vicc a válasz vége. De aztán persze nem, hiszen a szöveg előzőleg egy komoly, töprengő mester képét festette elénk, amit ordító írói hiba lenne szóviccel lerombolnunk.

Hát valahogy így. Nem azt mondom, hogy aki erre odafigyel, az már tud párbeszédet írni, de a magam számára nagyon hasznos, hogy összefoglalom ezeket a trükköket, és talán mások is okulhatnak belőle.

*Lábjegyzet: Szép megfogalmazás, de ennek is célja van. Aki érti, annak nem okoz gondot egy kis szaknyelv, aki meg nem érti, de veszi a fáradságot, hogy értelmezze, az rögtön meg is jegyzi, hogy van ilyen, és kerülni kell. Egyben mindenkit emlékeztet arra, hogy fölöslegesen ne használjon szaknyelvet.

Feleletlenség

A mai megint a párbeszédírásról lett volna, de egy blog álljon ki magáért, mutassa meg, hogy napi hírekre is reagál, úgyhogy most inkább a szerkesztői felelősségről. Ha már Wyquin belevont a játékba, legyen szabad ez is.

Nem is olyan rég azt mondta nekem az egyik régi motoros szerző kolléga, hogy nekünk ifjabbaknak az a bajunk, hogy túlságosan kedveljük egymást, ezért nem mondjuk meg az őszinte véleményünket egymás írásairól. Azóta néha elsütöm a gyenge poént, hogy figyelj, most nem tudom, hogy kedveljelek-e, vagy hazudjak. Mert nálam ez fordítva működik, tudniillik minél jobban kedvelek valakit, annál inkább szívemen viselem a sorsát, itt és most az írói fejlődését. Cserébe pedig el is várom ugyanezt.

Na jó, igazából csak baromira élvezem, ha valakit porba alázhatok és kitaposhatom belőle a szuszt úgy, hogy egy héten át napi két-három órán át véleményezem, korrektúrázom és szerkesztem a harminc oldalas gépiratát, majd átnyújtom neki üdvözült mosollyal, hogy ez szar. Hé, ehhez képest egy maflás bonyolult!

Szóval talán látszik, hogy nem a nem-kedvelés áll a dolog mögött, az őszinteség pedig ebben a szakmában nemcsak elvárás, hanem kötelesség. Maradjunk egy egyszerű példánál: ha valakinek szeretetből nem mondom meg, hogy a nem csakot mikor írja külön, és mikor egybe, akkor sosem tanulja meg, én pedig legközelebb is anyázhatok, amikor elolvasom a szövegét. Akkor már inkább ne kedveljem az embert. (A nemcsak + hanem élő példa egyébként, tudniillik nekem mindig erősen gondolkodnom kell rajta, hiába tanulom meg újra meg újra. Van egy kis diszgráfiával súlyosbított diszlexiám, tényleg csak minimális, ami fáradtságtól függően jön elő, de ez éppen az egyik állandó vakfolt.)

Visszakanyarodva Wyquin jegyzetéhez: valóban van abban felelősség, hogy az ember szerkesztő. Az ráadásul egy dolog, amiről fentebb írtam, hogy baráti kérésre elolvasok egy írást, és elmondom a véleményem – az egyszerű. Ha olyankor megkérdezik, hogy oké, de akkor hogyan kell ezt megírni, mitől lehetne jó, biztonsági hálónak ott van a válasz – és erről szól a cím –, hogy nézd, ez olyasmi, amit már a szerkesztőddel kell megbeszélnetek, mert ő jobban ismeri nálam a szöveget, és végtére is ez is a feladata. Mármint nem az, hogy megtanítson írni, de a csiszolás igenis az ő felelőssége.

Kulcsszavak: ne megtanítson írni és csiszolás. Aki nem tud írni, vagy azért, mert nincs hozzá érzéke, vagy azért, mert még az alapokat sem sajátította el (az írói fogások között írok alapokról, de azért ennél jóval többről van szó, amit tudni kell), az ne menjen szerkesztőhöz. Ne menjen. Úgyis csak elutasításra talál. Egy ideális világban – folytatván Wyquin gondolatmenetét – az ilyenek el sem jutnak szerkesztőhöz, hiszen már egy kiadó postáján visszafordítják a levelüket azzal a szelíd tanáccsal, hogy kérjük, gyakoroljon még pár évig. És tényleg: gyakoroljon. Ha van egy szerkesztéshez értő barátja, akkor akár az ő segítségével, de profi keretek közötti szerkesztést ne várjon el. Olyan ez, mint a foci: senki nem akarja elvenni a negyvenes családapa (egyébként műszerész) Béla kedvét a focitól, de ne akarjon már a Liverpoollal játszani. Tétmeccsen.

A szerkesztő dolga a csiszolás. Csiszolni sok szintről lehet, csapnivalóról közepesre, közepesről jóra, jóról kiválóra viszont sosem sikerül (az már a tehetség kategóriája), de ami a lényeg: csiszolni csak akkor lehet, ha a szerző egyébként bírja a szövegalkotáshoz, a karakterábrázoláshoz és a cselekményformáláshoz szükséges ismereteket. És itt lép a képbe a felelősség – de ekkor már a kötelességgel együtt. Mert mondok egy példát. A Farkas a ködben című elbeszélésemre többen mondták, hogy figyelj, ez tőled nem elég jó. Ez furán hangzott, mi az, hogy tőlem?, kérdeztem, és ágaskodott bennem a kiskakas, hogy tudom, hogy ez másmilyen, mint az eddigi írásaim, de szerintem igenis jó. És módosítok rajta, persze, de az Ötleten (sic!) nem változtatok.

Azóta nem is egyszer újraolvastam, és ma már tudom, hogy a Farkas a ködben elsősorban karakterközpontúsága miatt különbözik a korábbi írásaimtól, épp csak az erős karakterek szétszakították a történetet, mert akkor még nem birtokoltam azt az eszközrendszert, amivel benn tudtam volna tartani őket egy egységes, jó dramaturgiában. Más szóval az írás pocsék. Stiláris szempontból ötös, karakterábrázolásból négyes, történetvezetésből karó. Így pedig az egész bukó.

Na most hol van itt a kötelesség? Ott, hogy ha az embernek van egy szerkesztője, sőt, még a kolllégái és barátai is veszik a fáradságot, hogy elolvassák és véleményezzék a szövegét, akkor kutyakötelessége odaülni a szöveg fölé, és gondolkodni, tépelődni, mérlegelni, kihajítani az egészet akár többször is, hogyha kell, és addig gyűrni, amíg a lehető legjobb nem lesz. És nem bömbölve elszaladni, hogy milyen egy kritika, milyen egy szerkesztő, milyen egy akármicsoda. Kicsoda, micsoda? "Profi vagy, bammmeg, ezt vállaltad. Kész." Ebben rejlik a feleletlenség. Ez szakma, ahol igen kevés helye van érzelgősségnek.

Két dolgot még. Egyrészt mindez persze nem azt jelenti, hogy szerkesztőként ne lenne kötelességünk olyan érthetően és segítőkészen kommunikálni, amennyire csak lehet. Ez a kettő azonban együtt jár, és a segítőkészség nem mehet az érthetőség rovására; a segítőkészség pedig azt jelenti, hogy a minél jobb szöveg megszületését kell segítenünk, nem pedig az író gyerekeinek nemi problémáit megoldanunk. Ha azt látjuk, hogy a szerző lelkileg rossz passzban van, jobb pihentetni kicsit a rossz kritikát – de végleg nem hallgathatjuk el. Ha a szerző rossz passzban olvassa, meg kell kérnünk, hogy tegye félre, és vegye elő újra később, hátha jobban megértjük majd egymást. Neki pedig később elő kell vennie.

A másik, hogy mindentől függetlenül valóban van olyan, hogy két ember, történetesen egy szerkesztő és egy író, nem férnek össze. Rengeteg oka lehet, szövegalkotásról alkotott ellentétes – de önmagukban helyes – vélemények, eltérő habitus vagy bármi egyéb: a futballban sem minden játékos illik össze még a pályán sem. Ettől még mindketten profik, csak a stílusuk üti egymást. Ám épp azért, mert profik, és jó estben – ideális világban – az edző is profi, meg a kapitány, nem játszatják őket együtt a pályán. Ettől még lehetnek jó haverok, és játszhatnak ugyanabban a csapatban.

Így a végén azt érzem, hogy valamit kihagytam. Elvitt a lendület, mert őszintén hiszem, hogy az írás kemény meló, és ennek persze nem mond ellen, hogy én magam is elkeseredek, ha egy szöveg nem sikerül, át kell írni egy bekezdést, egy jelenetet vagy egy egész regényt, de a meló erről szól. És persze panaszkodok és sajnálom a dolgot és néha megpróbálok kibújni a kötelesség alól, de minél többet írok, annál inkább tudom, hogy csakis ez a helyes út: újra meg újra meg újra. Ha egy adott szöveg éppen nem megy, akkor félretenni, írni valami mást, aztán visszatérni hozzá. Kidobni, ha végleg nem megy, de mindent összevetve: csinálni. Ez a profizmus.

Igen, talán ezt hagytam ki.

(Értelmező lábjegyzet: nem, Wyquin nem a Sárkány és Unikornisról írt, és többnyire talán nem is az én szövegeimről. Íróként-szerkesztőként hál istennek jól kiegészítjük egymást.)

Unalmas cím: párbeszédírás harmadszor

– Azt hittem, párbeszédírásról lesz szó.
– Igen.
– De akkor miért sorozatokról írsz?
– Mert drámát már senki sem olvas.
– Én olvasok.
– Igen? Mit?
– Hát... például a Hamletet.
– Belenézhetnék?
– Mi? Nem, nincs nálam... izé, hát nem most olvasom, hanem még a suliban.
– Aha. És mire emlékszel belőle?
– Hát... hogy Rómeó, miért vagy te... nem, az a másik.
– Na látod. De a House-ból tudnál idézni, mi?

A fenti párbeszédnek nagyjából bármelyik mai huszonéves vagy harmincas a szereplője lehet, de megkockáztatom, hogy már negyven fölött sincs másként. Tegye föl a kezét, akinek a táskájában mindig ott lapul egy könyv a metrón! Oké, és ebből mennyi a dráma? Pedig párbeszédírást azokból lehet tanulni. Igen, Shakespeare drámáiból is, de azokat csak azért ajánlanám, mert témaválasztást, szerkesztést és dramaturgiát is lehet tanulni a Mestertől, ráadásul rögtön az alapokat, de ha párbeszéd, akkor inkább Brecht (Kurázsi mama és gyermekei) vagy Dürrenmatt (személyes kedvenceim az Az öreg hölgy látogatása és az Angyal szállt le Babilonba).

De megvallom őszintén, ezen a területen én sem mozgok olyan otthonosan, mint az epikus művek között. A klasszikusokat ismerem és szeretem – de modern párbeszédíráshoz már csak kevéssé ajánlhatók –, a 19-20. századiak közül már csak a tényleg jelentős alkotókét (Madáchnak az Az ember tragédiája ilyen, és verses formája ellenére Lucifer dialógusformálása remek példa arra, amiről az előző bejegyzésben írtam), a kortárs drámákkal szemben viszont erős fenntartásaim vannak: általában úgy érzem, hogy megöli őket az izzadságszagú újat mondani akarás.

Ami az epikát illeti: Rejtő Jenő. Magyar szerzőként is messze megelőzte Hollywoodot, és pontosan tudta, miből és hogyan lehet humort csinálni egy dialógusban. A párbeszédeit pontosan úgy építi fel, ahogy azt a Dr. House, az Eli Stone vagy a SG: Atlantis jobban sikerült részeiben láthatjuk, és ilyenkor megint elmondhatjuk, nagy kár, hogy nem Nyugat-Európába született, másfelől viszont szerencse, hogy magyarul alkotott.

Végül pedig egy kis párbeszéd Wyquinnel. Eltekintve a karakterábrázolásról, a történet továbbgördítéséről stb. írt tanácsait, ő arról írt, hogy 1. a párbeszéd legyen a helyén (vigye előre a történetet, vagy épp engedjen egy kis pihenőt stb.), ami valóban az egyik legfontosabb követelmény (akárcsak a helyszínleírásnál); aztán 2. a párbeszéd legyen érthető (amivel megint csak egyet kell értenem); végül pedig 3. legyen rövid és tömör (ez is milyen igaz). Nagyon fontos azonban, hogy egy szöveg nem úgy épül fel, hogy vannak leíró-elbeszélő részek, amelyekben információt közlünk, és vannak párbeszédes részek, amelyek segítik az érzelmi bevonódást.

Wyquin sem mondott persze mást, de azért nem árt ezt hangsúlyozni, nehogy félreértés essen. Hiszen ha így lenne, a dráma nem is létezne (hiszen abban a dialógusok közvetítenek minden információt), vagy nem olvashatnánk olyan műveket, mint pl. az A postás mindig kétszer csenget, amiről itt már értekeztem. És amit párbeszédíráshoz csak ajánlani tudok.

Legközelebb pedig lezárás gyakorlati példákkal.

Ez + az megint

Mindenkinek köszönöm, aki szavazott: hat embertől nyolc szavazat semmilyen szempontból nem számít reprezentatív eredménynek, de azért nem lepett meg, hogy a Farkas a ködben és a Zarándoklat nem kapott jelölést. Legyen itt a végeredmény, hogy ne tűnjön el a süllyesztőben:

Al-Ajur veszedelme	3 (50%)
Farkas a ködben	0 (0%)
Herón könyve	1 (16%)
Istenek árvái	1 (16%)
Örökség	2 (33%)
Rúfiász	1 (16%)
Zarándoklat	0 (0%)

Másfelől a hat szavazat nem rossz, hiszen a számláló alapján napi 5-10 olvasó jár a blogra, és összesen úgy 15-20 visszatérő olvasóm lehet. Érdekes különben, hogy milyen linkekről vagy milyen keresőszavak alapján tévednek ide emberek, ha Britney Spears és Paris Hilton is szerepelne a címkék között, talán még többen lennének (na kíváncsi leszek, ez az egy bejegyzés most hoz-e valakit).

Új szavazás indult, a még ki nem vesézett novellákról pedig majd lesz bejegyzés előbb-utóbb, de mert bőven van még miről írnom, azért nem sietem el.

Az megvan, hogy George R. R. Martin kéziratban az 1100. oldalnál tart, de még mindig nem látja a végét?

Day off

Terv szerint a mai bejegyzés megint a párbeszédírásról szólt volna, de úgy döntöttem, kiveszek egy szabadnapot. Éjjeli bagoly lévén mostanáig dolgoztam: befejeztem egy novellát (nem M*), amit már csak meg kell csiszolni majd, aztán felteszem online, mert szeretnék minél több véleményt látni róla. Továbbá az elmúlt napokban újraolvastam a Sandman prelűdjét (ezúttal az újdonsült magyar kiadást), és megnéztem olyan klasszikusokat, mint például a When Worlds Collide. És ezeknek is hála – mert a kreatív feltöltődés fontos – végleg megoldottam egy dramaturgiai problémát a Sárkány és Unikornis kapcsán. Szóval most jön egy kis pihenés (először alvás), aztán meg néhány írótárs dolgainak véleményezgetése.

Addig is itt van Wyquin kolléga szösszenete a párbeszédről mint olyanról. Hétfőn majd én is reflektálok rá.

A Hőseposz kései erratája

Egy korábbi bejegyzésben írtam arról, hogy a Hőseposz megjelent szövegéből kimaradt egy bekezdés, ami a tördelésre küldött szövegben még benne volt. A Rőtszakáll imprimatúrájáról jutott eszembe – hétfőn másodszor is átnéztem, aztán bementem a kiadóba, és javítottunk pár apróságot, pl. racklalovasok helyett racklalovasok, orkbárka helyett ork bárka; szóval tényleg csak elütésszintű javítások kellettek szerencsére –, a Hőseposzba ugyanis tördeléskor került a hiba. Hogy pontosan miként, azt senki nem tudta megmondani: valószínűleg az okozta a bajt, hogy a tördelőprogram rosszul emelte át a betűstílusokat, amit aztán "Mindent cserél" módszerrel próbáltak orvosolni a kollégák: valahol valaki valamit elütött, és egy egész bekezdés helyére az adott szövegkörnyezetben semmihez sem illő nagator szó került.

A megjelent szöveg így a következő:

Az elfek szûkebbnek, levegôtlenebbnek hitték a Szakértôk járatait; meglepetten tapasztalták, hogy alig kellett meggörnyedniük, hogy elférhessenek. A négy-öt lépés széles járatok kényelmesen emelkedtek vagy süllyedtek, sok helyütt felvonók, lépcsôk is könnyítették a mozgást, a herceg asszonya és harcosai gyorsan haladhattak elôre. A Szakértôktôl kapott térkép másolatai alapján ereszkedtek egyre mélyebbre, s a fontosabb elágazásoknál Lyell több csapatba osztotta vadászait.
nagator
Az elfek, de még az oly kevéssé érzékeny dariess-chyennek is döbbenten gyönyörködtek, s egy függôhíd kôkorlátjának dôlve igyekeztek mindörökre emlékezetükbe vésni a látványt. Érezték, hogy mindezt nem pusztíthatják el. Most értették meg, hogyan voltak képesek ellátni magukat a Szakértôk élelemmel. Átérezték azt is, mennyire nehéz lehetett elhagyniuk mindezt.

Ennek alapján jogos kérdés, mit is csodáltak annyira az elfek? Nos, lássuk az eredeti bekezdéssel:

[...] A Szakértőktől kapott térkép másolatai alapján ereszkedtek egyre mélyebbre, s a fontosabb elágazásoknál Lyell több csapatba osztotta vadászait.
A Földmélyi Város valamennyiükre lenyűgöző hatással volt. Hatalmas, több mérföld széles, több száz ölnyi mély – vagy magas? – csarnok volt, boltozatát pedig vaskos kőoszlopok támasztották alá; oldalukon aranyszínnel ragyogtak a nemesfém-erek, és nappali fényt szórtak mindenfelé. Gyémánttükrök fokozták a természetesség érzetét, a köveket mindenütt faragványok, szikrázó, csillogó drágakő-berakások díszítették. Sziklából formált függőhidak kötötték össze a csarnokfal járatait, s ezek vezettek el a sok ezer épülethez is. A csarnok falai mentén képzett teraszokon, a tartóoszlopokba vájva, vagy egy-egy önálló sziklaszigeten álltak ezek, körülöttük kis kert, gyep, itt-ott veteményes. A növényeket a mindenütt lüktető mágia éltette; a felső illetve legalsó szinteken gazdálkodásra alkalmas termőföldek terültek el, itt-ott kisebb ligetekkel, szökőkutakkal, gyorsfutású patakokkal.
Az elfek, de még az oly kevéssé érzékeny dariess-chyennek is döbbenten gyönyörködtek, s egy függőhíd kőkorlátjának dőlve igyekeztek mindörökre emlékezetükbe vésni a látványt. [...]

Ugye így már érthetőbb? Igaz, a fogalmazás kicsit esetlen, de hát idestova hét éves szöveg, ami sajnos nem kapott annyi csiszolást, mint szükséges lett volna. De sokat tanultam belőle, például azt, hogy mindig ragaszkodjak a betördelt szöveg ellenőrzéséhez.