– Az emberek azt hiszik, párbeszédet írni könnyű.
– Hogy kik?
– A zemberek. Tudod, két láb, két kar, két fej.
– Mi?
– Egy a vállukon, egy meg a lábuk között.
– Mivan?!
– Én is ezt kérdem. Mi lett az emberekkel? Ezek tényleg nem olvasnak már semmit, legfeljebb a napi sajtót, de azt is csak akkor, ha három betűs a címe, FHX vagy CKZ? Hát abban nem sok párbeszédet találsz. Azokból nehéz megtanulni.
– Szerintem te általánosítasz. Az emberek nem egyformák.
– Ez is egy általánosítás.
Miért jó a fenti párbeszéd? Vagy miért rossz? Esetleg egyik sem, vagy mindkettő egyszerre? Így magában talán nem is olyan egyszerű eldönteni, de azért próbáljuk meg, mert abból tanulunk. Először is, mert általában ezt könnyebb eldönteni: miért rossz? Ha egyáltalán. Nos... szigorúan formai szempontból nincs benne hiba: a beszélő felek egymásra reagálnak, tehát tényleges dialógust olvashatunk, az egyes részek (gondolati egységek) egymásból következnek, tehát megvan a szükséges logikai kohézió, végül pedig világosan elkülöníthető, hogy legalább két, legfeljebb kilenc beszélő szövegét olvashatjuk (feltételezve, hogy ez nem egy többszörös személyiség monológja, és elfogadva, hogy pl. egy irodalmi szemináriumon többen is hozzászólhatnak egyszerre az adott témához).
A formai szempontok ezzel nagyjából ki is merültek. Tartalmi szempontból már problémásabb. Az rendben van, hogy a párbeszédírás nehézsége a téma, de kik beszélnek róla? A szövegrészlet alapján ez megválaszolhatatlan kérdés. Aztán az sem szerencsés, hogy nem tudjuk eldönteni, két vagy több beszélőről van-e szó, hiszen nincs különbség a beszédstílus, a beszédmód vagy a mondatszerkesztés szintjén; nincsenek bármely beszélőt jellemző szófordulatok stb. És bár igaz, hogy minél rövidebb egy szöveg, annál nehezebb ilyen eszközökkel élni, azért nem lehetetlen (és egy ilyen kilenc megszólalásból álló dialógusnál bizony már bőven van rá lehetőség).
Tegyük mindjárt hozzá: mindez nem feltétlenül hiba. Ez a párbeszéd értelmezhető, és ettől kezdve nem kötelező, hogy tudjuk, hányan beszélnek és pontosan kicsodák. Épp csak általában ez azért nem árt. Mert mondjuk a fenti párbeszéd hangozhatna akár így is:
– A zembelek asziszik, pá'beszédet í'ni könnyű!
– Hogy kik?
– Aa zemberek. Tud-dod, két láb, két kal, két fej. Hukk.
– Mi?
– Egy a vállukon hukk, egy meg a lábuk köszt.
– Mivan?!
– Énis-ezzt kéldem hukk. M-mi lett a zembelekkel? Ezek té'leg nem olvasnak má' s-semmit, legf-feljebb hukk a napi sajtót, de aztiscsak akkó', ha hálombetűs, FHX vagy CKsz-sz-Z? Hukk. Há'abba nemsok pá'beszédet talász. Azokbó' nehéz megtanúni.
– Szerintem te általánosítasz. Az emberek nem egyformák.
– Ezzisegy á'talánosítás. Hukk.
Rögtön előrébb vagyunk! Kilenc lehetséges beszélő helyett immár nagyon valószínű, hogy akad egy részeg beszélőnk, meg legfeljebb négy másik, aki reagál az ő bölcs megjegyzéseire. A szöveg tartalmilag rögtön érdekesebb: ki ez a részeg fickó? Talán egy író, aki épp kiönti minden bánatát, mert nem tud párbeszédet írni? Vagy mondjuk egy szerkesztő, aki összeroppant a hozzá beérkező mérhetetlenül silány kéziratok súlya alatt? És a beszédhelyzet? Az első verzióhoz kevés helyszínt kapcsolhattunk, itt viszont alighanem elsőre beugrik bárkinek egy füstös kocsma, vagy a Moszkva tér egy kellemes nyári éjszakán, ahol az értetlenkedőket megszólítja szegény elárvult részegünk, hogy kérjen egy cigit vagy egy százast a következő söréhez, majd a nyakukba zúdítja összes bánatát (és még szerencse, hogy csak azt).
Azt tehát láthattuk, hogy milyen alapvető követelményeknek kell megfelelnie egy párbeszédnek, és azt is, mennyit számít némi stiláris változtatás – ezek alapján az első verzió nem rossz, de nem is egy nagy durranás. Viszont mi az, ami miatt esetleg mégis jónak mondható? Na hát amiatt, amiért a Dr. House-t szeretjük – és legközelebb írok is majd erről.
– Hogy kik?
– A zemberek. Tudod, két láb, két kar, két fej.
– Mi?
– Egy a vállukon, egy meg a lábuk között.
– Mivan?!
– Én is ezt kérdem. Mi lett az emberekkel? Ezek tényleg nem olvasnak már semmit, legfeljebb a napi sajtót, de azt is csak akkor, ha három betűs a címe, FHX vagy CKZ? Hát abban nem sok párbeszédet találsz. Azokból nehéz megtanulni.
– Szerintem te általánosítasz. Az emberek nem egyformák.
– Ez is egy általánosítás.
Miért jó a fenti párbeszéd? Vagy miért rossz? Esetleg egyik sem, vagy mindkettő egyszerre? Így magában talán nem is olyan egyszerű eldönteni, de azért próbáljuk meg, mert abból tanulunk. Először is, mert általában ezt könnyebb eldönteni: miért rossz? Ha egyáltalán. Nos... szigorúan formai szempontból nincs benne hiba: a beszélő felek egymásra reagálnak, tehát tényleges dialógust olvashatunk, az egyes részek (gondolati egységek) egymásból következnek, tehát megvan a szükséges logikai kohézió, végül pedig világosan elkülöníthető, hogy legalább két, legfeljebb kilenc beszélő szövegét olvashatjuk (feltételezve, hogy ez nem egy többszörös személyiség monológja, és elfogadva, hogy pl. egy irodalmi szemináriumon többen is hozzászólhatnak egyszerre az adott témához).
A formai szempontok ezzel nagyjából ki is merültek. Tartalmi szempontból már problémásabb. Az rendben van, hogy a párbeszédírás nehézsége a téma, de kik beszélnek róla? A szövegrészlet alapján ez megválaszolhatatlan kérdés. Aztán az sem szerencsés, hogy nem tudjuk eldönteni, két vagy több beszélőről van-e szó, hiszen nincs különbség a beszédstílus, a beszédmód vagy a mondatszerkesztés szintjén; nincsenek bármely beszélőt jellemző szófordulatok stb. És bár igaz, hogy minél rövidebb egy szöveg, annál nehezebb ilyen eszközökkel élni, azért nem lehetetlen (és egy ilyen kilenc megszólalásból álló dialógusnál bizony már bőven van rá lehetőség).
Tegyük mindjárt hozzá: mindez nem feltétlenül hiba. Ez a párbeszéd értelmezhető, és ettől kezdve nem kötelező, hogy tudjuk, hányan beszélnek és pontosan kicsodák. Épp csak általában ez azért nem árt. Mert mondjuk a fenti párbeszéd hangozhatna akár így is:
– A zembelek asziszik, pá'beszédet í'ni könnyű!
– Hogy kik?
– Aa zemberek. Tud-dod, két láb, két kal, két fej. Hukk.
– Mi?
– Egy a vállukon hukk, egy meg a lábuk köszt.
– Mivan?!
– Énis-ezzt kéldem hukk. M-mi lett a zembelekkel? Ezek té'leg nem olvasnak má' s-semmit, legf-feljebb hukk a napi sajtót, de aztiscsak akkó', ha hálombetűs, FHX vagy CKsz-sz-Z? Hukk. Há'abba nemsok pá'beszédet talász. Azokbó' nehéz megtanúni.
– Szerintem te általánosítasz. Az emberek nem egyformák.
– Ezzisegy á'talánosítás. Hukk.
Rögtön előrébb vagyunk! Kilenc lehetséges beszélő helyett immár nagyon valószínű, hogy akad egy részeg beszélőnk, meg legfeljebb négy másik, aki reagál az ő bölcs megjegyzéseire. A szöveg tartalmilag rögtön érdekesebb: ki ez a részeg fickó? Talán egy író, aki épp kiönti minden bánatát, mert nem tud párbeszédet írni? Vagy mondjuk egy szerkesztő, aki összeroppant a hozzá beérkező mérhetetlenül silány kéziratok súlya alatt? És a beszédhelyzet? Az első verzióhoz kevés helyszínt kapcsolhattunk, itt viszont alighanem elsőre beugrik bárkinek egy füstös kocsma, vagy a Moszkva tér egy kellemes nyári éjszakán, ahol az értetlenkedőket megszólítja szegény elárvult részegünk, hogy kérjen egy cigit vagy egy százast a következő söréhez, majd a nyakukba zúdítja összes bánatát (és még szerencse, hogy csak azt).
Azt tehát láthattuk, hogy milyen alapvető követelményeknek kell megfelelnie egy párbeszédnek, és azt is, mennyit számít némi stiláris változtatás – ezek alapján az első verzió nem rossz, de nem is egy nagy durranás. Viszont mi az, ami miatt esetleg mégis jónak mondható? Na hát amiatt, amiért a Dr. House-t szeretjük – és legközelebb írok is majd erről.
No comments:
Post a Comment