Friday, November 06, 2009

Finomhangolás, avagy a párbeszédek csinosítása (IV.)

Szóval példákon keresztül?
Igen.
És jó vagy rossz példák?
Mindkettő. Néhánynál megmutatom, hogyan nem kéne.
Hánynál?
Később. Még nem ittam eleget.

Oké, olcsó poén, de a lényeg benne van, és elsőre nem rugaszkodik messze a korábbiakban taglaltaktól: egy párbeszéd legyen rövid, és legyen benne valami váratlan (drámai vagy humoros). Ilyen szempontból ez egy példa. Rossz pontosabban ellenpélda pedig abból a szempontból, hogy az érzelmi hatást egy szóviccre alapozza, ami a hatáskeltés egyik legalacsonyabb rendű eszköze. Ennél alacsonyabban már csak a testnedvekkel való poénkodás áll, mint például... ja igen, fent. Szóval kétszeresen is jó példa, ilyenképpen pedig arra is példa, hogy egy adott szöveg többcélú is lehet: egy párbeszéd például amellett, hogy rövid információcsomagokat adhatunk át benne az olvasónak érdekes módon, alkalmas a beszélők stílusának s egyben a beszélőknek a bemutatására, továbbá például dramaturgiai szempontból használhatjuk például feszültségkeltés céljából (megakasztván és késleltetvén a cselekmény kibontakozását, mint mondjuk a barokkos körmondatokkal). Továbbá mivel szóismétlés is van a fenti dialógusban például , négyszeresen is jó példa, mármint rossz: hat soron (és nyolc mondaton) belül az ilyesmit lehetőleg kerüljük.

Érdemes ugyanakkor megnézni, hogy különbség van szóismétlés és szóismétlés között. A párbeszédben kétszer szerepel a például, ráadásul három soron belül kétszer, mégsem olyan zavaró, mint az előző bekezdésben, holott abban sem rosszabb ez az arány. Pontosabban kezdetben nem: utána már egyre többször használtam, hogy felhívjam rá a figyelmet. Miért tettem ezt? Illetve először miért kevésbé zavaró? Nos, azért kevésbé zavaró a párbeszédben, mert elképzelhető, hogy van retorikai funkciója: a második előfordulás megerősíti az elsőt, avagy emlékezteti az olvasót, miről is van szó. Csakhogy ez becsapós, mert három soron belül senkit sem kell emlékeztetni, a retorikai funkció tehát itt fölösleges. És akkor miért is tettem? (Na itt ugye nem fölösleges újrafogalmazva megismételni a kérdést.) Hát ezért.

Szóval példákon keresztül? kérdezte ismét a diák.
Igen felelte.
És jók vagy rosszak? fűzte tovább a hallgató.
Mindkettő. Néhánynál megmutatom, hogyan nem kéne válaszolta.
Hánynál? firtatta az ifjú.
Ja.

Tudom, ez fájt. De így emlékezetesebb. De első körben azért felejtsük el a párbeszéd végét, és koncentráljunk az értelmező részekre: kérdezte, felelte, fűzte tovább, válaszolta, firtatta. Szép sor, gazdag a magyar nyelv, és fiktív szerzőnk nagyon ügyelt rá, hogy egyetlen szóismétlés se legyen a szövegben, ám ettől még tele van funkciótlan ismétlésből fakadóan redundáns elemekkel.* A kérdőjel például jelzi, hogy valami kérdésként hangzik el: fölösleges tehát megismételni, hogy kérdés. Ugyanígy fölösleges újra meg újra jelölni, hogy kihez tartozik az adott szövegrész: a gondolatjelek tagolják a dialógust, az olvasó pedig megszokásból hagyományosan így értelmezi: '1.-2.-1.-2. (beszélő)' és így tovább. Tehát csak azt kell jelölnünk, ha egy új szereplő kapcsolódik a beszélgetésbe.

Továbbá nem árt, ha a másik beszélőről is megtudunk valamit, ha már az egyiket nevesítettük (diák). Példaszövegünkből nem derül ki, hogy tanár, bolond, elsős vagy csak egy agymenését mindenkivel megosztó író, aki a saját tapasztalatait próbálja összegezni éppen. És mindjárt elereszti a rókát.

Szóval példákon keresztül? kérdezte harmadszor is a diák.
Igen felelte a mester.
És jók vagy rosszak?
Mindkettő. Az öreg rövid szünetet tartott. Kecskeszakállát simogatta. De a legtöbbnél neked kell eldöntened, hogy melyikük milyen.
Hánynál?
A mester eltöprengett.
Később mondta. Később kiderül.

Ez a példa már megfelel a fentebb írt követelményeknek. Az nem volt célom, hogy pszichológiai mélységükben ábrázoljam a beszélőket, de a diák-mester, diák-öreg ellentétpárok (a narrációban), illetve a diák türelmetlensége (harmadszor teszi fel az első kérdést, és még utána is faggatózik) és a mester nyugalomra intő szavai (a dialógusban) már elég támpontot adnak ahhoz, hogy szereplőkként képzeljük el őket, sőt, akár archetipikus karakterekként. A kecskeszakáll említése ezt hivatott elősegíteni
bár van egy másik funkciója is. Ez a párbeszéd lassabb, mint a korábbiak, méghozzá a három közbevetés miatt. A beszúrt szövegek jelentése is az elidőzést segíti (szünetet tart, jellegzetesen töprengő mozdulatokat végez, végül töpreng), de bármilyen semleges jelentéstartalmú közbeszúrás is késleltető funkcióval bír. Lásd az utolsó sort: az immár klasszikus Hánynál? kérdésre a mester válasza: Később ami még nem ad választ az olvasónak arra a ki nem mondott kérdésére, hogy vajon most is valami rossz szóvicc jön-e, vagy valami más? És akkor jön egy közbevetett közlés (mondta), ami tovább késlelteti a csattanót. Rövid szó ugyan, ám pszichológiailag így is hatásos: növeli a feszültséget, hiszen még mindig lehet vicc a válasz vége. De aztán persze nem, hiszen a szöveg előzőleg egy komoly, töprengő mester képét festette elénk, amit ordító írói hiba lenne szóviccel lerombolnunk.

Hát valahogy így. Nem azt mondom, hogy aki erre odafigyel, az már tud párbeszédet írni, de a magam számára nagyon hasznos, hogy összefoglalom ezeket a trükköket, és talán mások is okulhatnak belőle.

*Lábjegyzet:
Szép megfogalmazás, de ennek is célja van. Aki érti, annak nem okoz gondot egy kis szaknyelv, aki meg nem érti, de veszi a fáradságot, hogy értelmezze, az rögtön meg is jegyzi, hogy van ilyen, és kerülni kell. Egyben mindenkit emlékeztet arra, hogy fölöslegesen ne használjon szaknyelvet.

4 comments:

Marcus said...

Olvasás közben időnként belefutok egy-egy rosszul megírt párbeszédbe, de ami érdekes, hogy sokáig ez egyáltalán nem tudatosul bennem. Miután két-három nekifutás után sem sikerül kihámoznom a szövegből, hogy mit is akarnak mondani (vagy még gyakoribb hiba, hogy az író nem jelöli meg, hogy ki beszél éppen, és egyszercsak felcserélődnek a beszélők, én meg csak lesek, hogy most akkor a férfi a nő, vagy mi?), nos, ezután magamat hibáztattam, hogy nyilván nem figyelek oda eléggé.

Ma már tudom, hogy ez inkább írói/szerkesztői hiba, de kíváncsi lennék, hogy vajon az olvasók mennyire tudatosak ilyen szempontból. Emellett pedig az is kérdés, hogy az ilyen hibák nem duplázzák-e meg saj't hatásukat egy önostorozó olvasói reakció által.

JJS said...

Igen, az ilyesmi valóban írói és szerkesztői hiba. Olvasói részről amíg valami nem rossz, addig nem tűnik fel, hogy ellenben viszont jó: elvégre az érthetőség minimumát nem illik dicsérni. Ha valami kiváló, az már más tészta, de olyankor sem a forma, inkább a tartalom hozza a minőséget. Párbeszédírásban formai szempontból nehéz újat hozni, bár akadnak jó próbálkozások: például Mario Vargas Llosa vagy José Saramago művei (különösen a Don Rigoberto feljegyzései, ahol a különböző idősíkok dialógusai egymásba vágva szerepelnek, vagy az A kolostor regénye, ahol gyönyörűen egybefolyik a narráció és a párbeszéd). Magyar prózaírótól pl. Vámos Miklós: Apák könyve – abban van érdekes (mérsékelten működő) példa minimalista formai megoldásra a párbeszédek narrálása terén.

"Emellett pedig az is kérdés, hogy az ilyen hibák nem duplázzák-e meg saj't hatásukat egy önostorozó olvasói reakció által."

Ez alatt mit értesz?

Marcus said...

Na, ezen még nekem is gondolkodnom kellett, hogy vajon mit is akartam írni... azt hiszem, az ilyen érthetetlen baromságokat (is) hivatott kigyomlálni egy szerkesztő. :)

Nos, valami olyasmira gondoltam, hogy egyrészt ugye adott a könyvben meglévő hiba, ami rossz. De amikor az olvasó olvassa, és úgy gondolja, hogy őbenne van a hiba, akkor ezáltal egy kellemetlan olvasmányélmény marad meg benne. Ez érzet több dologból fakadhat, gondolhatja például azt, hogy neki helyenként túl magas ez a fajta irodalom/író/világ/sorozat, és másfelé fordul. Tehát egy egyszerű szerkesztői hiba megsokszorozza önmagát.

(Persze lehet, hogy talán "kissé" túlpörgetem ezt a gondolatmenetet. Sőt...)

JJS said...

Nem pörgetted túl, valóban van egy ilyen olvasata a dolognak: ezért felelőtlenség csapnivaló szerkesztéssel kiadni egy könyvet, a szerző és a kiadó számára is felér egy látványos öntökönlövéssel.

A példád sem rossz, nemrég magam is kaptam ilyen téren egy jó tanácsot: a Rúfiász című novellámat többen is dicsérték, de megjegyezték, hogy bár abban helyénvaló volt, lektűrnél általában nem szerencsés az abban található mondatfűzés (sokszorosan összetett, indázó szerkezet) és a dialógusoknak az elbeszélő részekkel való majdhogynem összemosása.

Ez jogos észrevétel: ilyen egyenesen - a szöveg kb. felében - nem is hiszem, hogy M*-ban még visszatérnék hozzá (mármint alapos ok nélkül, ami a Rúfiászban azért volt). És ez ugye az író és a szerkesztő felelőssége, hogy lássa, mit lehet és mit nem egy adott műfaj határain belül.