A mai megint a párbeszédírásról lett volna, de egy blog álljon ki magáért, mutassa meg, hogy napi hírekre is reagál, úgyhogy most inkább a szerkesztői felelősségről. Ha már Wyquin belevont a játékba, legyen szabad ez is.
Nem is olyan rég azt mondta nekem az egyik régi motoros szerző kolléga, hogy nekünk ifjabbaknak az a bajunk, hogy túlságosan kedveljük egymást, ezért nem mondjuk meg az őszinte véleményünket egymás írásairól. Azóta néha elsütöm a gyenge poént, hogy figyelj, most nem tudom, hogy kedveljelek-e, vagy hazudjak. Mert nálam ez fordítva működik, tudniillik minél jobban kedvelek valakit, annál inkább szívemen viselem a sorsát, itt és most az írói fejlődését. Cserébe pedig el is várom ugyanezt.
Na jó, igazából csak baromira élvezem, ha valakit porba alázhatok és kitaposhatom belőle a szuszt úgy, hogy egy héten át napi két-három órán át véleményezem, korrektúrázom és szerkesztem a harminc oldalas gépiratát, majd átnyújtom neki üdvözült mosollyal, hogy ez szar. Hé, ehhez képest egy maflás bonyolult!
Szóval talán látszik, hogy nem a nem-kedvelés áll a dolog mögött, az őszinteség pedig ebben a szakmában nemcsak elvárás, hanem kötelesség. Maradjunk egy egyszerű példánál: ha valakinek szeretetből nem mondom meg, hogy a nem csakot mikor írja külön, és mikor egybe, akkor sosem tanulja meg, én pedig legközelebb is anyázhatok, amikor elolvasom a szövegét. Akkor már inkább ne kedveljem az embert. (A nemcsak + hanem élő példa egyébként, tudniillik nekem mindig erősen gondolkodnom kell rajta, hiába tanulom meg újra meg újra. Van egy kis diszgráfiával súlyosbított diszlexiám, tényleg csak minimális, ami fáradtságtól függően jön elő, de ez éppen az egyik állandó vakfolt.)
Visszakanyarodva Wyquin jegyzetéhez: valóban van abban felelősség, hogy az ember szerkesztő. Az ráadásul egy dolog, amiről fentebb írtam, hogy baráti kérésre elolvasok egy írást, és elmondom a véleményem – az egyszerű. Ha olyankor megkérdezik, hogy oké, de akkor hogyan kell ezt megírni, mitől lehetne jó, biztonsági hálónak ott van a válasz – és erről szól a cím –, hogy nézd, ez olyasmi, amit már a szerkesztőddel kell megbeszélnetek, mert ő jobban ismeri nálam a szöveget, és végtére is ez is a feladata. Mármint nem az, hogy megtanítson írni, de a csiszolás igenis az ő felelőssége.
Kulcsszavak: ne megtanítson írni és csiszolás. Aki nem tud írni, vagy azért, mert nincs hozzá érzéke, vagy azért, mert még az alapokat sem sajátította el (az írói fogások között írok alapokról, de azért ennél jóval többről van szó, amit tudni kell), az ne menjen szerkesztőhöz. Ne menjen. Úgyis csak elutasításra talál. Egy ideális világban – folytatván Wyquin gondolatmenetét – az ilyenek el sem jutnak szerkesztőhöz, hiszen már egy kiadó postáján visszafordítják a levelüket azzal a szelíd tanáccsal, hogy kérjük, gyakoroljon még pár évig. És tényleg: gyakoroljon. Ha van egy szerkesztéshez értő barátja, akkor akár az ő segítségével, de profi keretek közötti szerkesztést ne várjon el. Olyan ez, mint a foci: senki nem akarja elvenni a negyvenes családapa (egyébként műszerész) Béla kedvét a focitól, de ne akarjon már a Liverpoollal játszani. Tétmeccsen.
A szerkesztő dolga a csiszolás. Csiszolni sok szintről lehet, csapnivalóról közepesre, közepesről jóra, jóról kiválóra viszont sosem sikerül (az már a tehetség kategóriája), de ami a lényeg: csiszolni csak akkor lehet, ha a szerző egyébként bírja a szövegalkotáshoz, a karakterábrázoláshoz és a cselekményformáláshoz szükséges ismereteket. És itt lép a képbe a felelősség – de ekkor már a kötelességgel együtt. Mert mondok egy példát. A Farkas a ködben című elbeszélésemre többen mondták, hogy figyelj, ez tőled nem elég jó. Ez furán hangzott, mi az, hogy tőlem?, kérdeztem, és ágaskodott bennem a kiskakas, hogy tudom, hogy ez másmilyen, mint az eddigi írásaim, de szerintem igenis jó. És módosítok rajta, persze, de az Ötleten (sic!) nem változtatok.
Azóta nem is egyszer újraolvastam, és ma már tudom, hogy a Farkas a ködben elsősorban karakterközpontúsága miatt különbözik a korábbi írásaimtól, épp csak az erős karakterek szétszakították a történetet, mert akkor még nem birtokoltam azt az eszközrendszert, amivel benn tudtam volna tartani őket egy egységes, jó dramaturgiában. Más szóval az írás pocsék. Stiláris szempontból ötös, karakterábrázolásból négyes, történetvezetésből karó. Így pedig az egész bukó.
Na most hol van itt a kötelesség? Ott, hogy ha az embernek van egy szerkesztője, sőt, még a kolllégái és barátai is veszik a fáradságot, hogy elolvassák és véleményezzék a szövegét, akkor kutyakötelessége odaülni a szöveg fölé, és gondolkodni, tépelődni, mérlegelni, kihajítani az egészet akár többször is, hogyha kell, és addig gyűrni, amíg a lehető legjobb nem lesz. És nem bömbölve elszaladni, hogy milyen egy kritika, milyen egy szerkesztő, milyen egy akármicsoda. Kicsoda, micsoda? "Profi vagy, bammmeg, ezt vállaltad. Kész." Ebben rejlik a feleletlenség. Ez szakma, ahol igen kevés helye van érzelgősségnek.
Két dolgot még. Egyrészt mindez persze nem azt jelenti, hogy szerkesztőként ne lenne kötelességünk olyan érthetően és segítőkészen kommunikálni, amennyire csak lehet. Ez a kettő azonban együtt jár, és a segítőkészség nem mehet az érthetőség rovására; a segítőkészség pedig azt jelenti, hogy a minél jobb szöveg megszületését kell segítenünk, nem pedig az író gyerekeinek nemi problémáit megoldanunk. Ha azt látjuk, hogy a szerző lelkileg rossz passzban van, jobb pihentetni kicsit a rossz kritikát – de végleg nem hallgathatjuk el. Ha a szerző rossz passzban olvassa, meg kell kérnünk, hogy tegye félre, és vegye elő újra később, hátha jobban megértjük majd egymást. Neki pedig később elő kell vennie.
A másik, hogy mindentől függetlenül valóban van olyan, hogy két ember, történetesen egy szerkesztő és egy író, nem férnek össze. Rengeteg oka lehet, szövegalkotásról alkotott ellentétes – de önmagukban helyes – vélemények, eltérő habitus vagy bármi egyéb: a futballban sem minden játékos illik össze még a pályán sem. Ettől még mindketten profik, csak a stílusuk üti egymást. Ám épp azért, mert profik, és jó estben – ideális világban – az edző is profi, meg a kapitány, nem játszatják őket együtt a pályán. Ettől még lehetnek jó haverok, és játszhatnak ugyanabban a csapatban.
Így a végén azt érzem, hogy valamit kihagytam. Elvitt a lendület, mert őszintén hiszem, hogy az írás kemény meló, és ennek persze nem mond ellen, hogy én magam is elkeseredek, ha egy szöveg nem sikerül, át kell írni egy bekezdést, egy jelenetet vagy egy egész regényt, de a meló erről szól. És persze panaszkodok és sajnálom a dolgot és néha megpróbálok kibújni a kötelesség alól, de minél többet írok, annál inkább tudom, hogy csakis ez a helyes út: újra meg újra meg újra. Ha egy adott szöveg éppen nem megy, akkor félretenni, írni valami mást, aztán visszatérni hozzá. Kidobni, ha végleg nem megy, de mindent összevetve: csinálni. Ez a profizmus.
Igen, talán ezt hagytam ki.
(Értelmező lábjegyzet: nem, Wyquin nem a Sárkány és Unikornisról írt, és többnyire talán nem is az én szövegeimről. Íróként-szerkesztőként hál istennek jól kiegészítjük egymást.)
Nem is olyan rég azt mondta nekem az egyik régi motoros szerző kolléga, hogy nekünk ifjabbaknak az a bajunk, hogy túlságosan kedveljük egymást, ezért nem mondjuk meg az őszinte véleményünket egymás írásairól. Azóta néha elsütöm a gyenge poént, hogy figyelj, most nem tudom, hogy kedveljelek-e, vagy hazudjak. Mert nálam ez fordítva működik, tudniillik minél jobban kedvelek valakit, annál inkább szívemen viselem a sorsát, itt és most az írói fejlődését. Cserébe pedig el is várom ugyanezt.
Na jó, igazából csak baromira élvezem, ha valakit porba alázhatok és kitaposhatom belőle a szuszt úgy, hogy egy héten át napi két-három órán át véleményezem, korrektúrázom és szerkesztem a harminc oldalas gépiratát, majd átnyújtom neki üdvözült mosollyal, hogy ez szar. Hé, ehhez képest egy maflás bonyolult!
Szóval talán látszik, hogy nem a nem-kedvelés áll a dolog mögött, az őszinteség pedig ebben a szakmában nemcsak elvárás, hanem kötelesség. Maradjunk egy egyszerű példánál: ha valakinek szeretetből nem mondom meg, hogy a nem csakot mikor írja külön, és mikor egybe, akkor sosem tanulja meg, én pedig legközelebb is anyázhatok, amikor elolvasom a szövegét. Akkor már inkább ne kedveljem az embert. (A nemcsak + hanem élő példa egyébként, tudniillik nekem mindig erősen gondolkodnom kell rajta, hiába tanulom meg újra meg újra. Van egy kis diszgráfiával súlyosbított diszlexiám, tényleg csak minimális, ami fáradtságtól függően jön elő, de ez éppen az egyik állandó vakfolt.)
Visszakanyarodva Wyquin jegyzetéhez: valóban van abban felelősség, hogy az ember szerkesztő. Az ráadásul egy dolog, amiről fentebb írtam, hogy baráti kérésre elolvasok egy írást, és elmondom a véleményem – az egyszerű. Ha olyankor megkérdezik, hogy oké, de akkor hogyan kell ezt megírni, mitől lehetne jó, biztonsági hálónak ott van a válasz – és erről szól a cím –, hogy nézd, ez olyasmi, amit már a szerkesztőddel kell megbeszélnetek, mert ő jobban ismeri nálam a szöveget, és végtére is ez is a feladata. Mármint nem az, hogy megtanítson írni, de a csiszolás igenis az ő felelőssége.
Kulcsszavak: ne megtanítson írni és csiszolás. Aki nem tud írni, vagy azért, mert nincs hozzá érzéke, vagy azért, mert még az alapokat sem sajátította el (az írói fogások között írok alapokról, de azért ennél jóval többről van szó, amit tudni kell), az ne menjen szerkesztőhöz. Ne menjen. Úgyis csak elutasításra talál. Egy ideális világban – folytatván Wyquin gondolatmenetét – az ilyenek el sem jutnak szerkesztőhöz, hiszen már egy kiadó postáján visszafordítják a levelüket azzal a szelíd tanáccsal, hogy kérjük, gyakoroljon még pár évig. És tényleg: gyakoroljon. Ha van egy szerkesztéshez értő barátja, akkor akár az ő segítségével, de profi keretek közötti szerkesztést ne várjon el. Olyan ez, mint a foci: senki nem akarja elvenni a negyvenes családapa (egyébként műszerész) Béla kedvét a focitól, de ne akarjon már a Liverpoollal játszani. Tétmeccsen.
A szerkesztő dolga a csiszolás. Csiszolni sok szintről lehet, csapnivalóról közepesre, közepesről jóra, jóról kiválóra viszont sosem sikerül (az már a tehetség kategóriája), de ami a lényeg: csiszolni csak akkor lehet, ha a szerző egyébként bírja a szövegalkotáshoz, a karakterábrázoláshoz és a cselekményformáláshoz szükséges ismereteket. És itt lép a képbe a felelősség – de ekkor már a kötelességgel együtt. Mert mondok egy példát. A Farkas a ködben című elbeszélésemre többen mondták, hogy figyelj, ez tőled nem elég jó. Ez furán hangzott, mi az, hogy tőlem?, kérdeztem, és ágaskodott bennem a kiskakas, hogy tudom, hogy ez másmilyen, mint az eddigi írásaim, de szerintem igenis jó. És módosítok rajta, persze, de az Ötleten (sic!) nem változtatok.
Azóta nem is egyszer újraolvastam, és ma már tudom, hogy a Farkas a ködben elsősorban karakterközpontúsága miatt különbözik a korábbi írásaimtól, épp csak az erős karakterek szétszakították a történetet, mert akkor még nem birtokoltam azt az eszközrendszert, amivel benn tudtam volna tartani őket egy egységes, jó dramaturgiában. Más szóval az írás pocsék. Stiláris szempontból ötös, karakterábrázolásból négyes, történetvezetésből karó. Így pedig az egész bukó.
Na most hol van itt a kötelesség? Ott, hogy ha az embernek van egy szerkesztője, sőt, még a kolllégái és barátai is veszik a fáradságot, hogy elolvassák és véleményezzék a szövegét, akkor kutyakötelessége odaülni a szöveg fölé, és gondolkodni, tépelődni, mérlegelni, kihajítani az egészet akár többször is, hogyha kell, és addig gyűrni, amíg a lehető legjobb nem lesz. És nem bömbölve elszaladni, hogy milyen egy kritika, milyen egy szerkesztő, milyen egy akármicsoda. Kicsoda, micsoda? "Profi vagy, bammmeg, ezt vállaltad. Kész." Ebben rejlik a feleletlenség. Ez szakma, ahol igen kevés helye van érzelgősségnek.
Két dolgot még. Egyrészt mindez persze nem azt jelenti, hogy szerkesztőként ne lenne kötelességünk olyan érthetően és segítőkészen kommunikálni, amennyire csak lehet. Ez a kettő azonban együtt jár, és a segítőkészség nem mehet az érthetőség rovására; a segítőkészség pedig azt jelenti, hogy a minél jobb szöveg megszületését kell segítenünk, nem pedig az író gyerekeinek nemi problémáit megoldanunk. Ha azt látjuk, hogy a szerző lelkileg rossz passzban van, jobb pihentetni kicsit a rossz kritikát – de végleg nem hallgathatjuk el. Ha a szerző rossz passzban olvassa, meg kell kérnünk, hogy tegye félre, és vegye elő újra később, hátha jobban megértjük majd egymást. Neki pedig később elő kell vennie.
A másik, hogy mindentől függetlenül valóban van olyan, hogy két ember, történetesen egy szerkesztő és egy író, nem férnek össze. Rengeteg oka lehet, szövegalkotásról alkotott ellentétes – de önmagukban helyes – vélemények, eltérő habitus vagy bármi egyéb: a futballban sem minden játékos illik össze még a pályán sem. Ettől még mindketten profik, csak a stílusuk üti egymást. Ám épp azért, mert profik, és jó estben – ideális világban – az edző is profi, meg a kapitány, nem játszatják őket együtt a pályán. Ettől még lehetnek jó haverok, és játszhatnak ugyanabban a csapatban.
Így a végén azt érzem, hogy valamit kihagytam. Elvitt a lendület, mert őszintén hiszem, hogy az írás kemény meló, és ennek persze nem mond ellen, hogy én magam is elkeseredek, ha egy szöveg nem sikerül, át kell írni egy bekezdést, egy jelenetet vagy egy egész regényt, de a meló erről szól. És persze panaszkodok és sajnálom a dolgot és néha megpróbálok kibújni a kötelesség alól, de minél többet írok, annál inkább tudom, hogy csakis ez a helyes út: újra meg újra meg újra. Ha egy adott szöveg éppen nem megy, akkor félretenni, írni valami mást, aztán visszatérni hozzá. Kidobni, ha végleg nem megy, de mindent összevetve: csinálni. Ez a profizmus.
Igen, talán ezt hagytam ki.
(Értelmező lábjegyzet: nem, Wyquin nem a Sárkány és Unikornisról írt, és többnyire talán nem is az én szövegeimről. Íróként-szerkesztőként hál istennek jól kiegészítjük egymást.)
No comments:
Post a Comment