Sunday, October 29, 2006

Újra munka

„Most azonban vissza írni, hogy az a szöveg is szülessen.”

Na igen.

Egy hétig Brüsszelben voltam uniós kalandtúrán, aztán egy hétig az ágyat nyomtam, és nemhogy az írás, de a gondolkodás is nehezemre esett. Két hétre elvesztettem a kapcsolatot a szöveggel, márpedig nálam ez katasztrófa, amíg be nem fejezem. Nagyon sokáig tart ugyanis, mire visszahelyezkedek a folytatáshoz szükséges állapotba.

Mindenesetre igyekszem.

Thursday, October 12, 2006

Nem folytatás, és az elfek

Fontos tudni, hogy a Sárkány és Unikornis nem a Hőseposz folytatása lesz. Lehetne folytatni ugyan – a zárómondat egyenesen kiált a folytatásért –, és lenne is ötletem, annak a történetnek azonban még nincs itt az ideje. Nagyon messzire vezetne, hosszúra nyúlna, és egyelőre felelőtlenség lenne belevágnom. A Sárkány és Unikornis lehetne továbbá a Hőseposz testvére is, amennyiben vele azonos szerkezettel és egy Korokon átívelő történettel bírna, amely a Hőseposz eseményeivel nagyjából párhuzamos időben játszódik. Erre is volt ötletem, az RPG.hu-n meg is jelent egy Unikornis című novellám, amely egy ilyen kötetnek lehetett volna a része. Nos, ha egyszer bele is kerül, annak egészen biztosan nem Sárkány és Unikornis lesz a címe.

No de akkor miről is szól majd ez a regény? Hol helyezhetjük el?

„Urvinaul kapitány fiatalon együtt vadászott a herceggel az Első Fa árnyékában, és ott volt az oldalán Verlaen Barlangjában is, láthatta a Mély Csillagát.” A Hőseposzban található első elbeszélés, a Fajháború telis tele van ilyen és hasonló kibontatlan utalásokkal, amelyeknek szeretnék utánajárni. Ha Queuron térképére nézek, számtalan kérdés jut az eszembe. Mi volt Hyssun? Kik éltek Anthorienben? És a fehér foltokon? Vagy hát mi is az elf háborúk története? Egész és egységes népként küzdöttek vajon, vagy voltak törésvonalak a Szépek Népén belül?
Más szavakkal, mi van a legendák mögött?
A válaszoknak persze csak egy kis szeletét tudom majd kibontani, de azt hiszem, megtaláltam a módját, és érdekes következtetésekre jutottam. Mindenképpen érdemes megírnom, és remélem, hogy elolvasni is az lesz.

Talán legjobban ide kapcsolódik a kérdés, amit egy lassan másfél éve készült interjúban kérdeztek tőlem, hogy szeretem-e az elfeket? Sokakat kiábrándíthattam a válasszal, mert azóta is rendszeresen rákérdeznek; akkor azt válaszoltam, hogy egyáltalán nem állhatom őket. Szerencsétlen kis lúzerkék.
Valljuk be, ez így igaz. Elvesztettek egy világnyi birodalmat, a kultúrájuk megrekedt egy szinten, képtelenek alkalmazkodni a változó világhoz. A múltjukba menekülnek, bezárkóznak, sorolhatnánk. Szigorúan emberi szemszögből szomorú és tragikus, nem nagyon van mit szeretni benne. Ismétlem: szigorúan emberi szemszögből.

Ha tágabbra vesszük a fókuszt, a gondolkodásukon, az életmódjukon sincs sok szeretni való. Tapasztalatom szerint sok szerepjátékos vagy fantasy-olvasó a saját természettől elidegenedett életmódja felől, teli sóvárgással és nosztalgiával közelít hozzájuk, próbálja kijátszani őket. Az elfek azonban nem indiánok: az elfek nem emberek. Tele vannak szeretettel, de tele vannak dölyfös önzőséggel is, és ez a kettősség szétfeszíti a kultúrájukat. Én ebben a kettősségben látom a legnagyobb különbséget, ami emberek és elfek között feszül. Az elfek a minimális együttműködésen túl semmire nem kaphatóak. Ha külső támadás éri őket, akkor képesek összefogni, és olykor akad közöttük egy-két vezető, aki valóban az egész Nép érdekében cselekszik, de a többség számára a Nép biztonsága a saját nyugalmának a biztosítását jelenti csupán.

Én legalábbis így látom, és ezt olvastam ki a róluk megjelent anyagokból, és ebben nem látok semmi szeretnivalót. Érdekes dolgokat azonban, amelyeken szívesen elgondolkozom, annál többet látok ebben, ezért aztán szívesen írok róla, róluk. Tehát az elfeket továbbra sem szeretem, de megteszek minden tőlem telhetőt, hogy minél megfoghatóbban, minél összetettebben ábrázoljam őket, mert a téma nagyon is érdekel. A Hőseposznál is ez utóbbin volt a hangsúly, és az nagyobbrészt pozitív fogadtatást kapott (bár sokkal több hibája van, mint amennyit így két és fél év után vállalni merek), úgyhogy azt gondolom, jó irányba tartok.

Most azonban vissza írni, hogy az a szöveg is szülessen.

Wednesday, October 11, 2006

Hívjuk szmírpnek 2.

A ’hívjuk szmírpnek’ jelenséget, amennyire tőlem tellett, már a Hőseposzban is igyekeztem elkerülni, bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez teljesen szándékos volt, sőt – inkább ösztönösen történt. Egyrészt meglehetős biztonsággal vezetett a lelkem mélyén rejtőzködő nyelvész, hogy a nyelvi elemek minél valószerűbb változtatása segít érzékeltetni a Korok múlását, másrészt perverz módon vonzódom a függelékekhez, és igyekeztem minél több és színesebb információt rakni a korábban töredékes adatok mögé. Utólag mégis úgy látom, hogy lehetett volna ügyesebben is.

Egyrészt mindig tartsuk észben, hogy minél kevesebb idegen hangsor, annál gördülékenyebb a szöveg, és ezzel megkönnyítjük az olvasó dolgát, hogy a karakterekre, a történetre figyeljen, a hangulatra reagáljon. Másrészt ha már saját magunk kreálta szavakat használunk, akkor kövessük a ’Hívjuk szmírpnek 1.’-ben leírtakat. Az Abbitkirálynőben például ilyen kitalált szó a gralna, amelyről a függelékben úgy nyilatkozom, hogy leginkább a gránátalmához hasonlít. A gralna-gránátalma hasonlóság olyan kapaszkodó, amelyet az agy könnyen megragad, így könnyen megjegyez.

Ez persze még nem elég, hiszen nem lehet cél, hogy az olvasó rendre a függelékben lapozgasson, ha ismeretlen szóval találkozik. Mint már korábban írtam, segítségünkre van, ha egy ismerős szót torzítunk el éppen csak annyira, hogy azért érthető legyen, de vannak más módszerek is. A speciális kifejezéseket például ajánlatos felvezetnünk a szövegben, mintha megágyaznánk nekik jó előre. Például: Velias előrántotta két élre fent hosszú kardját, a kecses elf meront. Vagy az utólagos magyarázat: A crantaiak a hozzád hasonlókat jikthornak nevezték: előre látták a jövőt, olykor még alakítani is tudták. Az összes többi információ, ha valóban szükség van rá egyáltalán, mehet a függelékbe, de még jobb, ha szétszórjuk a szövegben.

Persze vannak más módszerek is – lásd például Spiró György kicsit extrém eljárását, a masszív történelemkönyv-betétekkel és kultúrmagyarázással kitöltött, de így is remek Fogság c. római kori regényét –, de én ezeket szeretem. A Sárkány és Unikornisban is ezekkel a módszerekkel bontom ki majd az ábrázolt világnak ezt a részét, és a szereplőket is ilyen módszerekkel nevezem el. Pontosabban neveztem el, hiszen a munkának ez a része már mögöttem van. Nem kevés hajtépést okozott, hogy a Hőseposznál nem jellemzett ez a tudatosság: az Urvinaul vagy Inathar nevektől például borsódzik a hátam, pedig bizony jócskán kapnak szerepet a sztoriban.

Tuesday, October 10, 2006

Hívjuk szmírpnek 1.

A ’hívjuk szmírpnek a nyulat’-probléma alapesetben könnyen kikerülhető: hívjuk nyúlnak, de csapatostul járjon a rétre, a falka állítson őrszemeket, és mindig legyen egy kitüntetett anyaállat, akit a többiek az életük árán is megvédenek bármitől. Egy világ idegenségét a leginkább azzal lehet bemutatni, ha az olvasó számára ismerős dolgok szokatlanul viselkednek, rájuk nem jellemző környezetben szerepelnek stb. Ajánlott olvasmány Umberto Eco Baudolino c. regénye: engem különösen az a jelenet fogott meg, amelyben a skorpiók századokban menetelnek a folyóparton, hogy egyenként igyanak a vízből.

A szereplőknek is érdemes olyan nevet adni, amely magáért beszél. A qhtrztuqgh betűsor leírva jól mutathat, de az írónak arra is illik gondolnia, hogy néhányan talán megpróbálják majd kiejteni – arról nem is beszélve, hogy egy név sohasem áll önmagában, mindig van mögötte egy kultúra, amelyből származik. A legelső kérdés: mit jelent, ha egyáltalán? Miért ezt adták a szülők/más névadók? Viselik-e mások is? Viselték-e mások régen? Híres hősök, szupersztárok is esetleg? A sor még hosszan folytatható, és érdemes mindig eltölteni vele egy pár percet, mert ezek az információk mélyítik az ábrázolt világot, nem pedig a qhtrztuqgh

Egy másik szempont, hogy a beszélő név lehetőleg az egyszeri olvasó számára is beszélő legyen. A Hosszúfül, Lógóorr, Sasszem etc. esetekben ez rendszerint nem jelent problémát (de érdemes figyelni, mert a Lógóorr egyszerre jelenthet ’szomorú’-t és ’hosszú orr’-at is), és szintén könnyű dolgunk van, ha például használhatunk latin kifejezéseket: Daelus Magnus, Jara Optima, Veritia, de hasonló példa Han Solo is. Ha ezektől ódzkodunk, vagy az ábrázolt világtól távol áll, akkor könnyen megjegyezhető szavakat kell kreálnunk, amelyeknek a hangzása minden járulékos jelentés nélkül ’beszél’. A Lania, Hanill, Tassia nevek lágyak, elsőre tudható, hogy klasszikus női nevek (vagy a Hanill esetleg egy elf férfié?), ezek közül is a Tassia erősen indul, határozottabb a többinél. Ugyanez férfinevekkel: Hariennor, Erragal, Lúrien. Névadás előtt kicsit mindig érdemes próbálgatni, hogy a megfelelőt megtaláljuk, mert egy jól megválasztott hangsor rengeteg munkától megkímél minket. A rövid vagy hosszú név, az erős vagy lágy mássalhangzók, magas vagy mély magánhangzók hangulatot, érzetet, benyomást is közvetítenek, és egyetlen olvasó sem vesz majd komolyan egy harcost, hogyha pl. Livilornak hívják.

A név a világábrázolásnak is fontos eleme, hiszen minden népnek és kultúrának saját nyelve és saját nevei vannak. A José Armandót és a Greg Greenberget azonnal kötni tudjuk valamihez, és a fantasztikus világoknál is érdemes ezt modelleznünk. Egy nemrég született elbeszélésem hőse például a Puri nevet kapta: kétszeresen is beszélő név, hiszen jelent tisztát (latin, angol), de jelenti a hagyományos indiai kenyeret is – és a történet által sugalmazott valós történelmi/mitológiai párhuzamok mindkét jelentésre ráerősítenek. Ha pedig elárulom, hogy a szereplő teljes (férfi)neve Puri-a-Patl, több-kevesebb sikerrel már a kultúrát is be lehet lőni, ahonnan származik. Érdemes tanulni azoktól, akik ezt nagyon ügyesen csinálják: a manapság leginkább kézenfekvő példa George R. R. Martin, aki a maga kvázi-középkori, kvázi-angol Westerosán Edward helyett Eddardnak, John helyett Jonnak, Marya helyett Aryának hívja a szereplőket. Elég egyetlen betűn változtatni, és máris megteremtődött egy a miénktől különböző, ismerős-ismeretlen világ.

(Folyt. köv.)

Monday, October 09, 2006

Irányzék

Amíg nem tudom az utolsó mondatot, legalább körülbelül, addig nem szívesen írom le az elsőt. Megesik olykor, de ritkán lesz jó vége (lásd pl. az Árgyélus és Balga c. novelláról itt; a kritika szerzőjével sajnos mélységesen egyet kell értenem, utólag okosabbként). Ez egy megfogadásra érdemes jó tanács, abból a fajtából, amely független attól, hogy az ember egyébként gyorsan vagy lassan ír, reggel vagy este, elejétől a végéig, vagy a közepétől spirálban haladva, egy szöveget.

A Sárkány és Unikornis mégsem azért hánykódik lassan már kerek egy esztendeje, mert nem tudom az utolsó mondatát. A szereplők is itt vannak a fejemben, a konfliktusaik előre láthatóak, a történet lényegét tudom. Elvben minden adott ahhoz, hogy csak üljek és írjak, szülessen a regény. Vajúdok is vele lassan egy éve, ami azt illeti, nehéz szülés. Irgalmatlanul sok mondatot leírtam már, valami mégsem…

Olyan problémával találtam szembe magam, amivel korábban még soha: a megfelelő stílust nem sikerült megtalálnom. Nagyon hosszú szövegdarabok születtek az elmúlt közel egy évben, illeszkedtek is egymáshoz, zajlottak a történések, formálódott a világ, de valahogy nem volt meggyőző az egész. Hiányzott belőle a kakaó.

Most úgy érzem, megtaláltam a megoldást. A kellően adagolt köpenylobogás hiányzott, amitől egyébként ódzkodok, és úgy tűnik, egy évig barátkoztam a gondolattal, hogy újra kell. Próbáltam megtalálni a módját, hogy beillesszem a magam stílusába, és azt hiszem, sikerült. Többeket illet érte a köszönet, nevesül négy zeneszerzőt: John Powell, John Williams, John Ottman és Hans Zimmer (aki már a Hőseposznál is sokszor kisegített) ezúttal is hozzátették a magukét.

Nem szükséges pózról beszélek különben, hanem arról, amikor zúg a szél a fedélzeten, tűzvihar söpör, pergő párbeszédek adják bele a drámát, és dönteni kell, mert egy fél kontinens sorsa a tét – túlságosan az Abbitkirálynő kamaradráma-jellege volt még az ujjaimban sokáig, holott a Sárkány és Unikornis nagyon mást igényel. Regény lesz, a Hőseposzból ismert óidei környezetben, de hús-vér konfliktusokkal, ahogyan azokat akkor megélték. Nem mitikus, de a mítoszok jó alapja, reményeim szerint, és igyekszem minél gyorsabban készülni vele.