Amíg nem tudom az utolsó mondatot, legalább körülbelül, addig nem szívesen írom le az elsőt. Megesik olykor, de ritkán lesz jó vége (lásd pl. az Árgyélus és Balga c. novelláról itt; a kritika szerzőjével sajnos mélységesen egyet kell értenem, utólag okosabbként). Ez egy megfogadásra érdemes jó tanács, abból a fajtából, amely független attól, hogy az ember egyébként gyorsan vagy lassan ír, reggel vagy este, elejétől a végéig, vagy a közepétől spirálban haladva, egy szöveget.
A Sárkány és Unikornis mégsem azért hánykódik lassan már kerek egy esztendeje, mert nem tudom az utolsó mondatát. A szereplők is itt vannak a fejemben, a konfliktusaik előre láthatóak, a történet lényegét tudom. Elvben minden adott ahhoz, hogy csak üljek és írjak, szülessen a regény. Vajúdok is vele lassan egy éve, ami azt illeti, nehéz szülés. Irgalmatlanul sok mondatot leírtam már, valami mégsem…
Olyan problémával találtam szembe magam, amivel korábban még soha: a megfelelő stílust nem sikerült megtalálnom. Nagyon hosszú szövegdarabok születtek az elmúlt közel egy évben, illeszkedtek is egymáshoz, zajlottak a történések, formálódott a világ, de valahogy nem volt meggyőző az egész. Hiányzott belőle a kakaó.
Most úgy érzem, megtaláltam a megoldást. A kellően adagolt köpenylobogás hiányzott, amitől egyébként ódzkodok, és úgy tűnik, egy évig barátkoztam a gondolattal, hogy újra kell. Próbáltam megtalálni a módját, hogy beillesszem a magam stílusába, és azt hiszem, sikerült. Többeket illet érte a köszönet, nevesül négy zeneszerzőt: John Powell, John Williams, John Ottman és Hans Zimmer (aki már a Hőseposznál is sokszor kisegített) ezúttal is hozzátették a magukét.
Nem szükséges pózról beszélek különben, hanem arról, amikor zúg a szél a fedélzeten, tűzvihar söpör, pergő párbeszédek adják bele a drámát, és dönteni kell, mert egy fél kontinens sorsa a tét – túlságosan az Abbitkirálynő kamaradráma-jellege volt még az ujjaimban sokáig, holott a Sárkány és Unikornis nagyon mást igényel. Regény lesz, a Hőseposzból ismert óidei környezetben, de hús-vér konfliktusokkal, ahogyan azokat akkor megélték. Nem mitikus, de a mítoszok jó alapja, reményeim szerint, és igyekszem minél gyorsabban készülni vele.
A Sárkány és Unikornis mégsem azért hánykódik lassan már kerek egy esztendeje, mert nem tudom az utolsó mondatát. A szereplők is itt vannak a fejemben, a konfliktusaik előre láthatóak, a történet lényegét tudom. Elvben minden adott ahhoz, hogy csak üljek és írjak, szülessen a regény. Vajúdok is vele lassan egy éve, ami azt illeti, nehéz szülés. Irgalmatlanul sok mondatot leírtam már, valami mégsem…
Olyan problémával találtam szembe magam, amivel korábban még soha: a megfelelő stílust nem sikerült megtalálnom. Nagyon hosszú szövegdarabok születtek az elmúlt közel egy évben, illeszkedtek is egymáshoz, zajlottak a történések, formálódott a világ, de valahogy nem volt meggyőző az egész. Hiányzott belőle a kakaó.
Most úgy érzem, megtaláltam a megoldást. A kellően adagolt köpenylobogás hiányzott, amitől egyébként ódzkodok, és úgy tűnik, egy évig barátkoztam a gondolattal, hogy újra kell. Próbáltam megtalálni a módját, hogy beillesszem a magam stílusába, és azt hiszem, sikerült. Többeket illet érte a köszönet, nevesül négy zeneszerzőt: John Powell, John Williams, John Ottman és Hans Zimmer (aki már a Hőseposznál is sokszor kisegített) ezúttal is hozzátették a magukét.
Nem szükséges pózról beszélek különben, hanem arról, amikor zúg a szél a fedélzeten, tűzvihar söpör, pergő párbeszédek adják bele a drámát, és dönteni kell, mert egy fél kontinens sorsa a tét – túlságosan az Abbitkirálynő kamaradráma-jellege volt még az ujjaimban sokáig, holott a Sárkány és Unikornis nagyon mást igényel. Regény lesz, a Hőseposzból ismert óidei környezetben, de hús-vér konfliktusokkal, ahogyan azokat akkor megélték. Nem mitikus, de a mítoszok jó alapja, reményeim szerint, és igyekszem minél gyorsabban készülni vele.
No comments:
Post a Comment