Fontos tudni, hogy a Sárkány és Unikornis nem a Hőseposz folytatása lesz. Lehetne folytatni ugyan – a zárómondat egyenesen kiált a folytatásért –, és lenne is ötletem, annak a történetnek azonban még nincs itt az ideje. Nagyon messzire vezetne, hosszúra nyúlna, és egyelőre felelőtlenség lenne belevágnom. A Sárkány és Unikornis lehetne továbbá a Hőseposz testvére is, amennyiben vele azonos szerkezettel és egy Korokon átívelő történettel bírna, amely a Hőseposz eseményeivel nagyjából párhuzamos időben játszódik. Erre is volt ötletem, az RPG.hu-n meg is jelent egy Unikornis című novellám, amely egy ilyen kötetnek lehetett volna a része. Nos, ha egyszer bele is kerül, annak egészen biztosan nem Sárkány és Unikornis lesz a címe.
No de akkor miről is szól majd ez a regény? Hol helyezhetjük el?
„Urvinaul kapitány fiatalon együtt vadászott a herceggel az Első Fa árnyékában, és ott volt az oldalán Verlaen Barlangjában is, láthatta a Mély Csillagát.” A Hőseposzban található első elbeszélés, a Fajháború telis tele van ilyen és hasonló kibontatlan utalásokkal, amelyeknek szeretnék utánajárni. Ha Queuron térképére nézek, számtalan kérdés jut az eszembe. Mi volt Hyssun? Kik éltek Anthorienben? És a fehér foltokon? Vagy hát mi is az elf háborúk története? Egész és egységes népként küzdöttek vajon, vagy voltak törésvonalak a Szépek Népén belül?
Más szavakkal, mi van a legendák mögött?
A válaszoknak persze csak egy kis szeletét tudom majd kibontani, de azt hiszem, megtaláltam a módját, és érdekes következtetésekre jutottam. Mindenképpen érdemes megírnom, és remélem, hogy elolvasni is az lesz.
Talán legjobban ide kapcsolódik a kérdés, amit egy lassan másfél éve készült interjúban kérdeztek tőlem, hogy szeretem-e az elfeket? Sokakat kiábrándíthattam a válasszal, mert azóta is rendszeresen rákérdeznek; akkor azt válaszoltam, hogy egyáltalán nem állhatom őket. Szerencsétlen kis lúzerkék.
Valljuk be, ez így igaz. Elvesztettek egy világnyi birodalmat, a kultúrájuk megrekedt egy szinten, képtelenek alkalmazkodni a változó világhoz. A múltjukba menekülnek, bezárkóznak, sorolhatnánk. Szigorúan emberi szemszögből szomorú és tragikus, nem nagyon van mit szeretni benne. Ismétlem: szigorúan emberi szemszögből.
Ha tágabbra vesszük a fókuszt, a gondolkodásukon, az életmódjukon sincs sok szeretni való. Tapasztalatom szerint sok szerepjátékos vagy fantasy-olvasó a saját természettől elidegenedett életmódja felől, teli sóvárgással és nosztalgiával közelít hozzájuk, próbálja kijátszani őket. Az elfek azonban nem indiánok: az elfek nem emberek. Tele vannak szeretettel, de tele vannak dölyfös önzőséggel is, és ez a kettősség szétfeszíti a kultúrájukat. Én ebben a kettősségben látom a legnagyobb különbséget, ami emberek és elfek között feszül. Az elfek a minimális együttműködésen túl semmire nem kaphatóak. Ha külső támadás éri őket, akkor képesek összefogni, és olykor akad közöttük egy-két vezető, aki valóban az egész Nép érdekében cselekszik, de a többség számára a Nép biztonsága a saját nyugalmának a biztosítását jelenti csupán.
Én legalábbis így látom, és ezt olvastam ki a róluk megjelent anyagokból, és ebben nem látok semmi szeretnivalót. Érdekes dolgokat azonban, amelyeken szívesen elgondolkozom, annál többet látok ebben, ezért aztán szívesen írok róla, róluk. Tehát az elfeket továbbra sem szeretem, de megteszek minden tőlem telhetőt, hogy minél megfoghatóbban, minél összetettebben ábrázoljam őket, mert a téma nagyon is érdekel. A Hőseposznál is ez utóbbin volt a hangsúly, és az nagyobbrészt pozitív fogadtatást kapott (bár sokkal több hibája van, mint amennyit így két és fél év után vállalni merek), úgyhogy azt gondolom, jó irányba tartok.
Most azonban vissza írni, hogy az a szöveg is szülessen.
No de akkor miről is szól majd ez a regény? Hol helyezhetjük el?
„Urvinaul kapitány fiatalon együtt vadászott a herceggel az Első Fa árnyékában, és ott volt az oldalán Verlaen Barlangjában is, láthatta a Mély Csillagát.” A Hőseposzban található első elbeszélés, a Fajháború telis tele van ilyen és hasonló kibontatlan utalásokkal, amelyeknek szeretnék utánajárni. Ha Queuron térképére nézek, számtalan kérdés jut az eszembe. Mi volt Hyssun? Kik éltek Anthorienben? És a fehér foltokon? Vagy hát mi is az elf háborúk története? Egész és egységes népként küzdöttek vajon, vagy voltak törésvonalak a Szépek Népén belül?
Más szavakkal, mi van a legendák mögött?
A válaszoknak persze csak egy kis szeletét tudom majd kibontani, de azt hiszem, megtaláltam a módját, és érdekes következtetésekre jutottam. Mindenképpen érdemes megírnom, és remélem, hogy elolvasni is az lesz.
Talán legjobban ide kapcsolódik a kérdés, amit egy lassan másfél éve készült interjúban kérdeztek tőlem, hogy szeretem-e az elfeket? Sokakat kiábrándíthattam a válasszal, mert azóta is rendszeresen rákérdeznek; akkor azt válaszoltam, hogy egyáltalán nem állhatom őket. Szerencsétlen kis lúzerkék.
Valljuk be, ez így igaz. Elvesztettek egy világnyi birodalmat, a kultúrájuk megrekedt egy szinten, képtelenek alkalmazkodni a változó világhoz. A múltjukba menekülnek, bezárkóznak, sorolhatnánk. Szigorúan emberi szemszögből szomorú és tragikus, nem nagyon van mit szeretni benne. Ismétlem: szigorúan emberi szemszögből.
Ha tágabbra vesszük a fókuszt, a gondolkodásukon, az életmódjukon sincs sok szeretni való. Tapasztalatom szerint sok szerepjátékos vagy fantasy-olvasó a saját természettől elidegenedett életmódja felől, teli sóvárgással és nosztalgiával közelít hozzájuk, próbálja kijátszani őket. Az elfek azonban nem indiánok: az elfek nem emberek. Tele vannak szeretettel, de tele vannak dölyfös önzőséggel is, és ez a kettősség szétfeszíti a kultúrájukat. Én ebben a kettősségben látom a legnagyobb különbséget, ami emberek és elfek között feszül. Az elfek a minimális együttműködésen túl semmire nem kaphatóak. Ha külső támadás éri őket, akkor képesek összefogni, és olykor akad közöttük egy-két vezető, aki valóban az egész Nép érdekében cselekszik, de a többség számára a Nép biztonsága a saját nyugalmának a biztosítását jelenti csupán.
Én legalábbis így látom, és ezt olvastam ki a róluk megjelent anyagokból, és ebben nem látok semmi szeretnivalót. Érdekes dolgokat azonban, amelyeken szívesen elgondolkozom, annál többet látok ebben, ezért aztán szívesen írok róla, róluk. Tehát az elfeket továbbra sem szeretem, de megteszek minden tőlem telhetőt, hogy minél megfoghatóbban, minél összetettebben ábrázoljam őket, mert a téma nagyon is érdekel. A Hőseposznál is ez utóbbin volt a hangsúly, és az nagyobbrészt pozitív fogadtatást kapott (bár sokkal több hibája van, mint amennyit így két és fél év után vállalni merek), úgyhogy azt gondolom, jó irányba tartok.
Most azonban vissza írni, hogy az a szöveg is szülessen.
No comments:
Post a Comment