Posztmortem, izé -modern évzárás (kezdés)

Aki még nem látta a Red c. akcióvígjátékot, mindenképpen ajánlom: kellemes levezetése az évnek, főleg a nyugdíjviták fényében, el tudnám képzelni, ahogy a pénztárakat megvédi a nyuggerkommandó. Függetlenül attól, hogy a kérdésben mi az álláspontom. Ezt elég nehéz megmondani egyébként, többen kérdezték rokonaim-barátaim közül, hogy "mint hozzáértő", mit tanácsolok: itt és most is elmondom, hogy a politológia végzettség ugyan sok mindenre jó, de nyugdíjszakértőként még nekem sem lenne pofám eladni magam, másrészt pedig meg vagyok győződve róla, hogy negyven év múlva semmilyen állami szolidaritás nem lesz, nemhogy nyugdíj, szóval ebben a kérdésben nem mérvadó az álláspontom.

A filmnél (Red) egyébként messze jobb a képregény, bár ez az összehasonlítás azért most kicsit sántít. A Kick-Ass esetében teljesen igaz, hogy egy zseniális képregényből erős közepes filmet készítettek, mert ugyan a lehető legjobban ragaszkodtak az alapötlethez, ám épp a legfontosabb részeken változtattak (hogy kiszolgálják a "hollywoodi" "tömegigényt"), így kipicsázták a sztori velejét. A Rednél legalább volt eszük ahhoz, hogy az egy szem főszereplőt megsokszorozták, írtak bele néhány jó poént, köze sincs a képregényhez, viszont kellemes kis csapatgyűjtős-utaztatós bosszúmúvi az egész, szépen összeáll, ha nem vár tőle túl sokat az ember. (Nem elfeledni: nekem az It Came from Beneath the Sea is bejött, a hatkarú gumipolipjával.)

Egy kis olvasnivaló

Aki szeretné kihagyni JJS heti sopánkodását, az rögtön kattintson a Tovább utánra, ahol teljes értékű online novellát talál – a többieknek még álljon itt egy vagy két bekezdés.

Szóval, lássuk csak: az utóbbi időben nagyon megritkultak a bejegyzések, év végi rohanás – egy fenét: csak a megszokott meló –, családi szervezkedések, napipolitikai megrökönyödés, ezt is lehet, te jó isten – nem mintha tényleg meglepne, politológiát végeztem, helló! –, és közben nagyon sok mindenről beszélnék, de nincs időm hozzá, vagy amikor időm van, hiányzik az erőm, vagy amikor mindkettő, elmegy a kedvem az egésztől. Ugyanekkor viszont igyekszem pihenni is egy kicsit, lopom az időt onnan, ahonnan csak lehet, mert vészesen merülnek az energiacelláim. Egy kis könnyed olvasmány (A Mars hercegnője), valami agyzsibbasztó néznivaló (The Brain That Wouldn't Die), vagy csak bámulni kifelé a hóba a villamos ablakán, mindegy, csak éppen semmi se történjen, és ne csörögjön a telefon. Vagy ha mégis, kisnyúl.

Hosszú távon nem lehet ennyi felé szakadni – kisebb csoda lesz, hogy tényleg sikerül karácsonyig befejeznem egy regényszerkesztés első körét –, rövid távokon viszont muszáj annak érdekében, hogy mondjuk jövő ilyenkor már ne nagyon kelljen. Sok pörög itt most, na, repülnek a labdák, egyensúlyozok.

Újfent Jászfényszaruról

Egyszer már szívesen játszanék – ez jut eszembe, ha a Lumina Cornura gondolok, mert olyan lelkesen szervezik és vezetik a versenyeket, olyan jól érzik magukat a játékosok, hogy feltámad bennem a nosztalgia az átjátszott évek után. Nyolcadikban majd’ minden szünetet szerepjátékkal töltöttünk, tizenöt-húsz tízperces, tizenöt perces jelenetre vágva a kalandokat, hogy aztán hétvégén ehhez képest maratoni nyolc-tíz-tizenkét órás játéküléseken zárjuk le, folytassuk vagy kezdjük el a következőt. És akkor még nem is írtam a kétnapos ottalvós partikról, vagy az osztálykirándulásról, amelyen három napig huszonvalahány embernek meséltem… igen, vérkomolytalan játék volt, de nagyon szórakoztató. Ehhez képest sajnos nemhogy alig, de gyakorlatilag egyáltalán nem jut időm játszani. Tavaly kétszer vagy háromszor vettem részt egy-egy partiban, míg idénre, úgy tűnik, csak a Shadowrun-verseny maradt. Mondjuk ezen harmadikok lettünk, szóval nem panaszkodom.

És valóban nem panaszkodom, csak valahol hiányzik az élmény. Persze ami fontos, arra az ember talál időt, de újabban annyi minden fontos, hogy rangsorolni kell, és inkább olyat csinálok, ami nem csak szórakozás, hanem hasznos is valamire. Ezért is járok szívesen Jászfényszarura: korábban nem egy versenyre meghívtak minket, írókat, hogy majd mennyire örülnek nekünk, de többnyire díszpintyekként ültünk egy pódiumon, vagy egymás közt beszélgettünk, ami teljes sör- és bográcsellátás mellett persze roppant szórakoztató, csak valahogy feleslegesség-érzése van tőle az embernek. A szerepjáték verseny nem az írókról, még csak nem is a M*-ról szól, hanem a versenyről, a játékról, a játékosokról. Ha cigi- vagy ebédszünetben belefutnak egy íróba, király, és talán még beszélgetni is tudnak vele (nagyon gyakran szerényen-zavartan álldogálnak inkább), de inkább olyankor is a játékra gondol az ember, figyelj, tényleg lecsapjuk azt a rablóbandát?

Alien

Nagyon izgalmasnak ígérkezik a NASA ma esti bejelentése, de kétlem, hogy felül tudná múlni azt, amit tegnap éreztem, az ultrahangképpel a kezemben.

Tudatosan törekszem arra, hogy minél kevesebb magán-dologról írjak itt a blogon, mert mélységesen taszít, amikor valakik az életükből csinálnak reklámot – vagy a reklámot teszik az életükké –, sokszor viszont nem tudom elkerülni. Ha írok arról, hogy jól halad egyik vagy másik szöveg, szükséges olykor arról is, miért nem haladok éppen; aztán meg egy hetente többször frissülő blognál, ha az ember egyedül írja, és nem abból él, amit ír, elkerülhetetlen, hogy a személyes, napi témák is megjelenjenek.

Ez a kis alien most ilyen. Először nem is értettem, hogy akkor ez most hogy néz ki? Az asszonynak könnyű dolga volt, neki elmutogatta az orvos, de én csak néztem a sötét-világos foltokat, hogy nézd már, mintha keze is lenne. És tényleg alien feje van. Ja, hogy kicsit felülről van fotózva, aha!