Alien

Nagyon izgalmasnak ígérkezik a NASA ma esti bejelentése, de kétlem, hogy felül tudná múlni azt, amit tegnap éreztem, az ultrahangképpel a kezemben.

Tudatosan törekszem arra, hogy minél kevesebb magán-dologról írjak itt a blogon, mert mélységesen taszít, amikor valakik az életükből csinálnak reklámot – vagy a reklámot teszik az életükké –, sokszor viszont nem tudom elkerülni. Ha írok arról, hogy jól halad egyik vagy másik szöveg, szükséges olykor arról is, miért nem haladok éppen; aztán meg egy hetente többször frissülő blognál, ha az ember egyedül írja, és nem abból él, amit ír, elkerülhetetlen, hogy a személyes, napi témák is megjelenjenek.

Ez a kis alien most ilyen. Először nem is értettem, hogy akkor ez most hogy néz ki? Az asszonynak könnyű dolga volt, neki elmutogatta az orvos, de én csak néztem a sötét-világos foltokat, hogy nézd már, mintha keze is lenne. És tényleg alien feje van. Ja, hogy kicsit felülről van fotózva, aha!

Így lett a dolog valóságosabbá. Az elején vagyunk még – most kezdődik a második trimeszter –, ilyenkor még (már) sok az aggódás, szorongás, hogyan is lesz? minden rendben? hogyan is lesz ismét?, bennem főleg, aki bizony szorongós vagyok, bár meglehetős magabiztossággal tudom ezt kompenzálni olykor.

Az elmúlt hetekben megint igen sok dolog összefolyt. Persze az elmúlt bő másfél év ilyen volt, lehetett volna időm megszokni, de úgy érzem, mintha egy egyre gyorsuló hullámvasúton utaznék, csak hát amikor az ember azt gondolná, hogy ez már nem lesz, mert nem lehet gyorsabb, fizikai képtelenség, uram, akkor az élet rátromfol. Ez az oka, hogy jelentősen ritkultak a bejegyzések, és nem mondom, hogy ez egyhamar és érdemben változni fog. Ahogy azt már sokszor írtam, a regényírás megelőzi a blogot, a regényírást újabban a civil meló, a civil melót meg fel kell pörgetni ezerrel, mert jelenleg két család sorsa van a vállamon. Kurva jó dolog, amúgy.

(Nem.)

De érdekes, hogy jó ideje mindent másképp ítélek meg, a kis alien szempontjából. Tegnap lett számomra vizuálisan ténnyé, de szavakban már hetek óta tudom, és egészen más nem csak magamra gondolva nézni azt, ami ebben a [klasszikussá vált jelző] országban, a társadalomban folyik. Egészen más úgy bemenni egy kórházba, hogy nem az a kérdés, mit szedek össze addig a pár percig, amíg bent vagyok a rohadó csövek és málló falak között, hanem hogy az asszony vagy a gyerek jesszus ugye nem komolyan ide kell jöjjenek majd?

Szóval van itt pár rémisztő dolog, van néhány kihívás (értsd ezeket: halálos félelem és megoldhatatlan feladat), és közben én magam is változok... kicsit úgy érzem magam, mint a Százháborúban az elfjeim.

Király.