Egyszer már szívesen játszanék – ez jut eszembe, ha a Lumina Cornura gondolok, mert olyan lelkesen szervezik és vezetik a versenyeket, olyan jól érzik magukat a játékosok, hogy feltámad bennem a nosztalgia az átjátszott évek után. Nyolcadikban majd’ minden szünetet szerepjátékkal töltöttünk, tizenöt-húsz tízperces, tizenöt perces jelenetre vágva a kalandokat, hogy aztán hétvégén ehhez képest maratoni nyolc-tíz-tizenkét órás játéküléseken zárjuk le, folytassuk vagy kezdjük el a következőt. És akkor még nem is írtam a kétnapos ottalvós partikról, vagy az osztálykirándulásról, amelyen három napig huszonvalahány embernek meséltem… igen, vérkomolytalan játék volt, de nagyon szórakoztató. Ehhez képest sajnos nemhogy alig, de gyakorlatilag egyáltalán nem jut időm játszani. Tavaly kétszer vagy háromszor vettem részt egy-egy partiban, míg idénre, úgy tűnik, csak a Shadowrun-verseny maradt. Mondjuk ezen harmadikok lettünk, szóval nem panaszkodom.
És valóban nem panaszkodom, csak valahol hiányzik az élmény. Persze ami fontos, arra az ember talál időt, de újabban annyi minden fontos, hogy rangsorolni kell, és inkább olyat csinálok, ami nem csak szórakozás, hanem hasznos is valamire. Ezért is járok szívesen Jászfényszarura: korábban nem egy versenyre meghívtak minket, írókat, hogy majd mennyire örülnek nekünk, de többnyire díszpintyekként ültünk egy pódiumon, vagy egymás közt beszélgettünk, ami teljes sör- és bográcsellátás mellett persze roppant szórakoztató, csak valahogy feleslegesség-érzése van tőle az embernek. A szerepjáték verseny nem az írókról, még csak nem is a M*-ról szól, hanem a versenyről, a játékról, a játékosokról. Ha cigi- vagy ebédszünetben belefutnak egy íróba, király, és talán még beszélgetni is tudnak vele (nagyon gyakran szerényen-zavartan álldogálnak inkább), de inkább olyankor is a játékra gondol az ember, figyelj, tényleg lecsapjuk azt a rablóbandát?
Jászfényszarun van feladatunk: újra meg újra végigjárni a csapatokat, hallgatni a mesélőt, a játékosokat, kiszűrni a jobbakat aztán a legjobbjaikat – nem mondom, hogy meló, mert inkább szórakozás, de azért elég fárasztó a végére. Újra meg újra "képbe kell kerülni", hol is tart a mese, mit csinálnak épp, ki viszi a prímet, hogy kezeli a mesélő, hogy alkalmazkodik a játékosokhoz, hogy alakítják a szerepük, van-e csapatmunka, in-karakter a játék, melyikük a legjobb, melyikük nagyon lúzer...? És a játékosok közben jól szórakoznak, látszik, hogy a mesélők is, néhányakon látszik a versenyszellem, másokon a jöttünk, látunk, mikor lesz az asztal alatti döntő? Szóval jó buli az egész. Ha pedig éppen fáradunk, felkapaszkodunk a klubterembe, és mindig van ott valaki, aki értő olvasóként tesz fel kérdéseket. Vagy akár csak kint a folyosón, vagy a játékteremben pihenőidőben, mert a jászfényszarui versenyeknek sokkal barátibb a hangulata, mint sok általam ismert rendezvénynek, és a játékosok nem ÍRÓ-t, hanem ismerőst látnak bennünk.
Írtam már, hogy úgy érzem, az utóbbi időben ismét egyre több RPG-versenyt rendeznek, talán azért, mert felnőttkorba ért egy új nemzedék, akik átvették a stafétabotot az idősebbektől, akiket már túlságosan leköt a munka és a család. Nem tudom, meddig tart ez az áldott állapot, és lesz-e újabb generáció, mert persze egészen más kort és világot érünk, de ha igen, akkor a jászfényszaruihoz hasonló, baráti hangulatú, baráti szervezésű játékokban van a lehetőség, hogy ez a hobbi tovább éljen, szóval, srácok, csak így tovább.
És valóban nem panaszkodom, csak valahol hiányzik az élmény. Persze ami fontos, arra az ember talál időt, de újabban annyi minden fontos, hogy rangsorolni kell, és inkább olyat csinálok, ami nem csak szórakozás, hanem hasznos is valamire. Ezért is járok szívesen Jászfényszarura: korábban nem egy versenyre meghívtak minket, írókat, hogy majd mennyire örülnek nekünk, de többnyire díszpintyekként ültünk egy pódiumon, vagy egymás közt beszélgettünk, ami teljes sör- és bográcsellátás mellett persze roppant szórakoztató, csak valahogy feleslegesség-érzése van tőle az embernek. A szerepjáték verseny nem az írókról, még csak nem is a M*-ról szól, hanem a versenyről, a játékról, a játékosokról. Ha cigi- vagy ebédszünetben belefutnak egy íróba, király, és talán még beszélgetni is tudnak vele (nagyon gyakran szerényen-zavartan álldogálnak inkább), de inkább olyankor is a játékra gondol az ember, figyelj, tényleg lecsapjuk azt a rablóbandát?
Jászfényszarun van feladatunk: újra meg újra végigjárni a csapatokat, hallgatni a mesélőt, a játékosokat, kiszűrni a jobbakat aztán a legjobbjaikat – nem mondom, hogy meló, mert inkább szórakozás, de azért elég fárasztó a végére. Újra meg újra "képbe kell kerülni", hol is tart a mese, mit csinálnak épp, ki viszi a prímet, hogy kezeli a mesélő, hogy alkalmazkodik a játékosokhoz, hogy alakítják a szerepük, van-e csapatmunka, in-karakter a játék, melyikük a legjobb, melyikük nagyon lúzer...? És a játékosok közben jól szórakoznak, látszik, hogy a mesélők is, néhányakon látszik a versenyszellem, másokon a jöttünk, látunk, mikor lesz az asztal alatti döntő? Szóval jó buli az egész. Ha pedig éppen fáradunk, felkapaszkodunk a klubterembe, és mindig van ott valaki, aki értő olvasóként tesz fel kérdéseket. Vagy akár csak kint a folyosón, vagy a játékteremben pihenőidőben, mert a jászfényszarui versenyeknek sokkal barátibb a hangulata, mint sok általam ismert rendezvénynek, és a játékosok nem ÍRÓ-t, hanem ismerőst látnak bennünk.
Írtam már, hogy úgy érzem, az utóbbi időben ismét egyre több RPG-versenyt rendeznek, talán azért, mert felnőttkorba ért egy új nemzedék, akik átvették a stafétabotot az idősebbektől, akiket már túlságosan leköt a munka és a család. Nem tudom, meddig tart ez az áldott állapot, és lesz-e újabb generáció, mert persze egészen más kort és világot érünk, de ha igen, akkor a jászfényszaruihoz hasonló, baráti hangulatú, baráti szervezésű játékokban van a lehetőség, hogy ez a hobbi tovább éljen, szóval, srácok, csak így tovább.
No comments:
Post a Comment