A dramaturgia nehézségei: két rövid megjegyzés GRRM: A Hét Királyság lovagja c. kötete kapcsán

Előrebocsátom, hogy a könyv tetszett. Összességében lekötött, jó arányban egyesült benne Martin egyenes, közvetlen jellemábrázoló stílusa a részletező helyszín- és világleírásával, a cselekmény kiszámíthatóan ugyan, de azért kellően fordulatosan alakult, és arra sem lehet panasz, hogy a mester bármilyen szempontból túlírta volna a szöveget, nincs túlzott historizálás, nincs túl sok szereplő, jó érzékkel pont annyit kapunk mindenből, ami a szórakozáshoz elég.

Ugyanakkor az a tény, hogy ez a három elbeszélés-kisregény mintegy A Jég és Tűz dala (népszerűbben: Trónok harca) kiegészítéseként készült, mint erre a borítón is felhívják a figyelmet („azokkal párhuzamosan írta”), kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy Martin írástechnikáját és egyes dramaturgiaelméleti kérdéseket górcső alá vegyünk.

Aktív pihenés

Hogy az utóbbi pár hétben miért nem posztoltam győzelmi jelentéseket az esetleges haladásról, holott ismét vidéken vagyok, és lényegében semmi más dolgom nem lenne, mint írni? Nos… Jó reggelt, apa! Kérek müzlit! Éhesek a cicák. Apa, nézd meg, mit rajzoltam! Apa, itt van [random férinév] bácsi, segíts neki [random szezonális gyümölcs / zöldség neve] szedni! Apa, éhes vagyok! Apa, mikor megyünk a medencébe? Apa, áthívhatom a [szomszéd kislány neve]-t? Apa, játszunk unót / ufósat / farmosat / [bármi más]-t? Apa, harcolnak a cicák! Apa, miért kell megint locsolnod? Apa, átmehetünk a [random férfinév] bácsihoz a kiskutyát / csirkét / disznót / lovat / tehenet etetni? Apa, leöntöttem a billentyűzetet (mármint a laptopot, két napig tartott, amíg kiszáradt, hál’ isten egy rég leselejtezett darab, és van még kettő). Apa, nézhetek [random mesefilm / rajzfilmsorozat címe]-t? Apa, mehetek békát fogni? Apa, mit csinálsz, megint főzöl? Te mindig főzöl! Olyan vagy, mint Anya. Apa, itt egy bögöly! Apa; jól vagyok; csak véres, de nincsen semmi baj; hát, kaptam egy pink motort a [másik szomszéd kislány neve]-től, és elestem. Aú! – Mindezt nem panaszkodásként, csak egy kis helyzetkép; az első iskolai nyári szünetünk.

Hogy csinálom?

Gyorsan. Könnyen. Lassan. Nehezen. Néha zenére. Vagy inkább nem. Arra csak pihenek, vagy hagyom, hogy felcsigázzon, máskor meg kifekszem a napra, pirulok, gyűjtöm az erőt, ha nem is foto-, de szintetizálok. Mint a viccben, ugye, hogy kérdezik a teraszon ücsörgő írót, pihen, szomszéd? Nem, dolgozom. Hát én ugyanígy. Pihenésként betont talicskáztam, például. Meg káposztát ültettem szét. Gyomláltam. Tényleg, mint a viccben (ld.: kérdezik az írót a kertben, dolgozik, szomszéd? Nem, pihenek.). Amúgy idejét sem tudom, mikor ettem ennyi újhagymát. Néha csak azért főztem meg egy adag virslit, hogy hagymát ehessek. (Apropos, ne felejtsek új tepsit meg serpenyőt venni a következő sessionre, mert ezek nagyon ragadnak; békebeliek, jó hogy.)

Még meglátjuk

Oké, akkor mondjuk, hogy döntöttem? Affene tudja. Amikor az egész ház visszhangzik Aviciitől, az ember könnyen hoz könnyelmű döntéseket, főleg néhány pálinka és sör után (az egyik szomszéd nagypapa lett, nyilván meg kellett ünnepelni, a másiknak meg csak simán finom a pálinkája, meg az új pincénket is föl kellett avatni), ugyanakkor az, hogy még viszonylag koherens mondatokban tudok fogalmazni, nem rossz jel... Pár hete egy pályatársnak (nem írói pályán) fejtegettem, hogy igen, én is mostanában mérlegelhetem, merre tovább, hogyan, mire lehetek büszke, és hát az van, hogy nem arra (ami nem írói) szeretnék, hanem erre (ami inkább írói) inkább, és még nem is eléggé, igazság szerint, talán még maradt bennem, fogalmazzunk úgy, tán folytatnám, imígy-amúgy, meg egyébként is, szóval akkor merre? Affene tudja. Talán hallgassak más zenét? Ez kurva jó kérdés. Mondjuk úgy, hogy kb. tíz éve mást hallgatok, és nem az igazi. Még ha ez most nem is annyira érthető.

Milyen meglepő

Nem azt mondom, hogy most lesz valami, de azt igen, hogy próbálom. Bő két hetes elvonulással kezdem, aztán egy kicsit komplikálódik, de meglátjuk, elvileg lesz időm a nyáron, aztán az őszt – remélem – elvonulva töltöm; ha mást nem is, legfeljebb majd megedződöm faaprítás közben (mert fűteni kell). Az is egy szempont. De ennél többet tervezek… Ötleteim vannak (számosak), az eredményt meglátjuk. Egyelőre M*-sal kezdek, talán megoldom, mint egy gordiuszi csomót, utána egy kis ez, egy kis az. Csak az eleje nehéz. Visszailleszkedni, hogy ezt lehet, hogy ezt így kell. Szóval meglátjuk. Kicsit fordítok is közben. Nagy örömmel olvastam mostanság ezt a Weinbaum-válogatást, és Kornya Zsolt barátom volt olyan kedves, megdobott egy (nem Weinbaum) hasonlóképp ősi sci-fi szöveggel, talán fordíthatnám. Itt is jelzem, egy oldalt gyorsan, próbaként, hogy milyen a stíl, fel is faltam; tetszetős. S még egyvalamiért hálás vagyok (pontosabban több köszönet is illeti, de most éppen): Zsolt pár éve említette, hogy a szemét kímélendő gyakran programokkal olvastat magának. Mint egy jó író (ha-ha!), elraktároztam ezt is, aztán most előszedtem; ha itt vagyok magányban, legalább valami beszél hozzám. Hát meglepő, amikor az ember a saját szövegét olvastatja vissza, de megerősített abban, hogy jó lesz ez, csak ugye egyenetlen, mert tíz éven, fejezetről fejezetre raktam össze, kb. évente írtam hozzá egy jelenetet, semmit nem terveztem előre – nem regény, itt ezt lehet (ritkán; alig; piszok nehéz) –, közben meg a karakterek eluralták. Vicces, ahogy az ember elkezd egy sztorit, de kibújik belőle önmaga, hogy cseszd meg, hát téged nem a sztori érdekel, hanem a szereplők, sőt, a HŐSÖK, de így, nagybetűvel, mert neked dráma kell, és a sztorit máris kukázhatod, mert a hősök saját magukra szabják az első sortól az utolsóig. De az első öt fejezet király (már engedtessék meg nekem). A hat-hét-nyolc csiszolható (és tudom, hogyan). A kilenc valami különös lesz, de pont azért jó (amúgy tegnap jöttem rá, hogyan dolgozzam össze két változatát, amit már megírtam, mert így működik; máshogyan nem). Aztán már csak le kell zárni, és ma arra is rájöttem, hogyan. Talán le se esett volna, ha olvasom – mint ahogy olvastam már vagy százszor, de tényleg; 2007-ben kezdtem, jézusom! –, de így hallgatva egyszer csak beugrott. Hát persze! Hübrisz! Hát mi más? Mikor írtam bármi mást?

Oscar 2019 - Legjobb egyebek

Legjobb rendező – Nekem legjobban a Vice koncepciója és felépítése tetszett, de az ugye nem azonos a megvalósítással, inkább a forgatókönyvben gyökeredzik, úgyhogy Adam McKay-nek én azért adnám; Alfonso Cuarón ugyanakkor ismét megérdemli a biztos kézért, amivel a Romát végigvitte, még ha azt a filmet én nem is szerettem.

Legjobb színész – Rami Malek. Bár Christian Bale-nek is jó szívvel adnám, de Malek egymaga vitt egy közepes filmet, míg Bale-nek volt jó néhány méltó társa; és Maleknek talán kicsit több módon, több oldalról kellett megmutatnia a figurát, amit mindig jobban értékelek. Viggo Mortensen pedig – miután megszoktam az olaszosnak álcázott akcentusát – szintén megérdemelné, de úgy tűnik, helyette mindig van egy még erősebb befutó.

Oscar 2019

Szigorúan hozzá nem értő magánvéleményem alapján, ahogy az elmúlt években is...

Black Panther – Azt nem mondanám, hogy nagy Marvel-fan vagyok, de X-Men és Pókember képregényeken nőttem fel (és néhány Bosszú Angyalai is befigyelt), úgyhogy ezeken a filmeken nálam mindig dob egy kicsit a nosztalgikus hangulat. Hát a Fekete Párducnál ez nem volt meg. Egyrészt vele nem találkoztam a képregények lapjain (nyolcvanas-kilencvenes évek, ne felejtsük el, nem volt olyan hatalmas a hazai választék), másrészt az a kulturális közeg, amiben a filmben megjelent, sohasem érdekelt igazán. Így aztán elsőre sem értékeltem különösebben a filmet, másodszorra – itthon újranézve – pedig még annyira sem: százszor látott karakterív, lapos párbeszédek, unalmas akció, jellegtelen tucatmellékszereplők, didaktikus mondanivaló. Igen, egyedül az árnyalt gonosz dob rajta valamicskét, de azért nem egy Thanos, ugyebár. Nem is nagyon értem, mit keres a legjobb filmek között (már az identitáspolitikai okokat leszámítva).