Ember tervez...

Az alkotói szabadságnak sajnos jóval előbb vége szakadt, mint terveztem. Az itt írtakhoz képest azért előbbre tartok: a kötet második fele egy-két egyeztetendő apróságot leszámítva elkészült, a VÉGE szócskát csak azért nem pötyögtem le, mert azt majd akkor, ha már a könyv közepe is meglesz (és akkor jön majd a Breaking News bejegyzés). Szóval jól haladok, csak az ideális alkotás feltételei hiányoznak kb. ugyanúgy, mint eddig is az év nagy részében.

Egyéb hivatalos közlemény: mostantól gyakrabban frissül a blog, és pótlok majd egy-két elmaradást, például Jászfényszaruról, mert az ottaniak megérdemlik.

SU - mit, hogyan, és mi is van most?

Azt hiszem, érdemes most kicsit megállni, és összegezni az eddigi bejegyzésekben a Sárkány és Unikornisra vonatkozó információkat, mert eléggé szét lettek szórva, ami az álmoskönyv szerint sosem szerencsés. Tehát.

A Sárkány és Unikornis felépítésében a Hőseposz szerkezetét követi, azaz novellaregény, és a jelenlegi – véglegesnek tűnő – állapotában hat történetet tartalmaz. Ezek időben a másodkortól a hetedkorig nyúlnak, nagyrészt a Hőseposzban megismert vagy ott említett szereplőkkel. A nyitó történet kisregény terjedelmű, és ez teszi ki a kötet nagyjából felét, a többi már elbeszélés vagy novella hosszúságú. Ez azt is jelenti, hogy ilyen szempontból a Sárkány és Unikornis – szándékosan – tükörképe a Hőseposznak, mivel abban a záró történet volt a leghosszabb.

Most (augusztus végén) 417.959 leütés van kész a szövegből, ami a végleges terjedelemnek kb. a négyötöde. Már csak a kisregény-rész egyharmada és a záró novella nagy része hiányzik, ami összesen kb. 21 fejezet, egyenként cirka 6.000 leütés. Ha nagyon jó napom van, akár 30.000 leütést is összehozok, ha rossz, akkor kitörlök harmadennyit – ha semmi nem szól közbe, akkor három hét alatt (azaz szeptember utolsó hetéig) befejezem. Ha bármi közbeszól – mint 2008-ban –, akkor 2010-ben is ezt írom még, szóval lehet szurkolni, mint a Lokinak, és meglátjuk. A végső terjedelem valahol a Hőseposz és az Abbitkirálynő között lesz, normális betűmérettel úgy 400 oldallal számolhatunk. Plusz függelék.

Az Abbitkirálynő hosszú, 10-15.000 leütés hosszú fejezeteivel szemben a Sárkány és Unikornis rövidebb fejezetekből áll, azokon belül általában három jelenet van – ez is a Hőseposzból lehet ismerős. Igyekeztem elkerülni azt a mozis fogást, hogy a második részben minden nagyobb, mindenből több van, és egyáltalán – inkább a karakterek, jellemek elmélyítésére koncentráltam, legalábbis a már ismert szereplőknél, különösen a kisregényben. Az elbeszélések, novellák terjedelme erre nem mindig adott lehetőséget. Ez egyben azt is jelenti, hogy a Hőseposz nyitónovellájához képest a Sárkány és Unikornis lassabban indul: kíváncsi vagyok, milyen hatást kelt majd így.

Ami nagyon fontos, és nem győzöm hangsúlyozni: a Sárkány és Unikornis nem folytatás. Kiegészítés, ami színesíti, egy-két ponton magyarázza, de leginkább elmélyíti és tágítja a Hőseposz történetét. Időben egy lépéssel talán továbbviszi, de ennél többre nem vállalkozik, mert azt a történetet talán még korai lenne elmesélni... viszont bármennyire is kiegészítés, ha valaki előbb találkozik vele, mint a Hőseposszal, anélkül is megáll a lábán, világos és érthető. Csak aki másodikként olvassa, az egy nagyobb – epikus – történetbe tudja belehelyezni a Sárkány és Unikornis jóval emberközelibb hőseit és törekvéseiket.

Végül pedig arról, hogy miért húzódik már évek óta. A Hőseposz egy nagyra törő történet, ami mellé nem könnyű bármit is odaállítani, és először ki kellett találnom, mi legyen az. Többször nekifutottam, többször átdolgoztam az egész történetet, és sokáig tartott, amíg megtaláltam a helyes nézőpontokat, a megfelelő ritmust ahhoz, hogy egy – remélhetőleg – ilyen regény összeálljon. Ez önmagában is egy nagyon hosszú folyamat volt, és közben ötvöznöm kellett a Hőseposz stílusát azokkal az új stílusjegyekkel, amelyeket a Herón könyve, a Farkas a ködben vagy a Rúfiász c. elbeszéléseim mutatnak.

Sokáig tartott, amíg megtaláltam az egyensúlyt, és ezalatt nagyon sok verzió született egy-egy jelenetre, sőt, egész fejezetekre – és mivel mindegyikben voltak új és jónak tűnő ötletek, végül mindet ki kellett hajítanom, hogy egy koherens újat alkossak belőlük. Ez a folyamat kezdődött tavaly márciusban, és azóta több-kevesebb megszakítással, de már ezen a vonalon haladtam.

Remélem, hogy most már hamarosan egészen a célig.

Olvasó író

Kivált az Abbitkirálynőről írottak kapcsán lehet érdemes ismét foglalkozni ezzel, hogy tudniillik mit is olvasok amúgy, két írás között, szóval lássuk a legutóbbi pár hét listáját!

Mario Vargas Llosa: Ki ölte meg Palomino Molerót? – Szépirodalmi krimi, avagy a krimi műfajának újraírása. Az egyetlen nézőpontkarakter Lituma közcsendőr, Silva hadnagy beosztottja: ketten keresik a választ a címben feltett kérdésre, de nincs olyan nehéz dolguk, mint egy Agatha Christie-regényben lenne. A gyilkos kiléte a kisregény közepére gyakorlatilag kiderül: Llosa nem a rejtélyt, vagy annak megoldásának módját állítja középpontba, hanem a még tapasztalatlan Lituma hadnagyot és erőfeszítéseit, hogy megértse hadnagyának észjárását. Nem annyira izgalmas, mint inkább elgondolkodtató, egyben pedig nagyon szórakoztató ember- és társadalomábrázolás, amihez Llosa kiválóan ért.

Szilágyi István: Bolygó tüzek – Szilágyi egy nyelvzseni. Persze erdélyi magyarként könnyű dolga van elbűvölni egy pesti olvasót, de ettől eltekintve is olyan stiláris bravúrral ír, hogy kalapot le azonnal. A Bolygó tüzek egy antológia, amiben azt kaptam, amiért megvettem: nyelvi leleményt, mély lélek-, és alapos társadalomábrázolást. Mintha egy tragédia ordítása rekedt volna a két borító közé, ahogy a hősök (antihősök) megfogalmazni sem tudják, mi fáj. A Hollóidő című regénye (vagy akár a Kő hull apadó kútba) pedig önmagában is megérne egy misét. Lehet, hogy külön poszt lesz majd róla később.

Philip K. Dick: Ubik – Dick más szempontból zseni, mint Szilágyi István. A nyelvezete egyszerű (a fordítói viszont sajnos gyakran hibáznak), ám épp ezért könnyen gördül a szöveg, és a lényegre figyelhetünk, ami nála is a lélek, és kevésbé a történet. Talán ezért nem képes normális befejezéseket írni... Az Ubikról nehéz bármit mondani anélkül, hogy az ember lelőné a poént, így inkább csak annyit jegyeznék meg halkan: ahogy Dick egy-egy kifejezéssel és néhány soros leírással (alternatív) világot épít, azt tanítani kéne, lektűrszerzőtől pedig kevés olyan alapos lélekábrázolást láttam, mint tőle minden alkalommal. Ha be kéne sorolnom valahová, azt mondanám, ő egy tipródó szerző, aki a bizonytalanságait önti regénybe.

Henry Chadwick: A korai egyház – Tanulmánykötet a keresztény katolikus egyház kezdeteiről. Elgondolkodtató, de másképp, mint azt Llosánál értettem: egyrészt látszik, hogy Chadwick mindent tud az adott korszakról, amit csak lehet, ám itt kicsit túlvállalta magát, és a mű ezért nagyon széttartó, bele-belekap mindenbe, egyes dolgokat túl részletesen, másokat túl tömören mutat be (ebből a hibából pedig sokat lehet okulni); másrészt megkapó, hogy százévenként újra meg újra visszatérnek ugyanazok a hitviták, csak mindig egy másik irányzat neve alatt. A maga módján ez utóbbi persze szórakoztató, és ha valakit érdekelnek az ilyen kultúrtörténeti kérdések, akkor a kötetet is ajánlani tudom, mert fenti hibái ellenére is értékes szöveg, no meg Chadwick ugye megkerülhetetlen az adott területen.

José Saramago: Jézus Krisztus evangéliuma – Ezt épp olvasom. Leszögezném, hogy nem vagyok hívő (sőt, még csak vallásos sem, aki előbbivel ellentétben tessék-lássék elmegy templomba fontosabb ünnepekkor), ezért én nem botránkozom meg azon, amikor József lefekszik Máriával, és ebből születik a kis Jézus, ugyanakkor megdöbbentően korhű, és épp ezért megrázó az, ahogy Saramago például magát az aktust ábrázolja. Valamikor már egy kivillanó boka is szeméremsértésnek számított, Saramago pedig épp ebből indul ki: Jézus emberi körülmények közé született – milyen világ is volt az, amikor mindez történt? És innen indulva eltávolítja erről a múltról az évezredek alatt lerakódott egyházi patinát, úgy ábrázolja Jézus korát, amilyen valóban lehetett – ez pedig hatás- és botránykeltéshez már bőven elég. Egyelőre csak gyanítom, hogy az egyik (ha nem a) legjelentősebb mű, amit az elmúlt években olvastam. De előbb érjek a végére, ugye.

Joss Whedon: Astonishing X-Men volume 3 – Hogy egy igazán könnyed is legyen. Képregény a javából a Buffy és (ami számomra fontosabb) a Firefly alkotójától. Amikor megtudtam, hogy X-Men történeteket is írt, rögtön arra gondoltam: végre, szereztek maguknak egy írót! És tényleg. Whedon megtette azt, ami évtizedek alatt senkinek nem sikerült, élő, lélegző hősöket faragott a mutánsokból. Az általa írt huszonegynéhány rész az X-Men-képregények csúcsa, és bátran oda lehet tenni őket Alan Moore vagy Neil Gaiman hasonló tárgyú (pl. a Top Ten, vagy az 1602) művei mellé. Kíváncsi vagyok, Warren Ellis tudja-e majd űberelni ezt, merthogy ő vette át a sorozatot Whedontól.

Abbitkirálynő (II.)

A Hőseposzt az utolsó simításokat és a szerkesztést leszámítva egyedül, a M*-íróközösségtől távol írtam, kizárólag saját ötletek és korábbi olvasmányok alapján. Az Abbitkirálynő, második regényként, sokkal több támogatást kapott, amiért mindmáig nagyon hálás vagyok, az írók közül legfőképp Raoul Reniernek. Vele a Hőseposz megjelenése előtt pár nappal ismerkedtem meg személyesen, és mert közel laktunk egymáshoz – ő született debreceniként, én ottani egyetemistaként –, egy idő után szokássá vált, hogy havonta fölkeressem, és átbeszélgessünk egy estét-éjszakát. (Több-kevesebb rendszerességgel, de ezt a szokást a mai napig tartjuk.) Az ő borai és személyisége – miként azt az Abbitkirálynő végén is írtam – maradandó nyomot hagytak a regényen: Malfeo Amalli karakterét róla mintáztam, hajnalba nyúló beszélgetéseink pedig szép lassan megformálták azt az Abasziszt, amelyről az előző bejegyzésben is írtam. Mindezt pedig úgy, hogy megjelenés előtt soha egy sort nem olvasott a szövegből, csak együtt agyaltunk általam fölvetett kérdéseken.

Nagyjából ekkor jöttem rá, milyen fontos, hogy minél több szerzőtárs tudjon egy-egy készülő projektről, mert csak így építhetünk egységes Ynevet, no és mert minden meglátás segít jobbá tenni egy regényt. Ezért is máig sajnálom, hogy Wayne Chapmannel nem tudtunk leülni és beszélni akkor: az Inomi bedőlése és a Tuan felbukkanása között elég zavaros viszonyok uralkodtak, őt pedig akkor még nem ismertem személyesen, az e-mailes és telefonos kapcsolat pedig nem jött össze. De azóta zökkenőmentes az együttműködés, amit a Vihar Ibara felett is bizonyít. (A maga idejében az abba írt novellámról is lesz majd bejegyzés.)

Most aztán még sorolhatnám, ki mindenki segített a regény születésénél, de legtöbbjük, már csak a színfalak mögötti munka megismerésének érdekében is, külön bejegyzést érdemel a későbbiekben, úgyhogy most inkább arról, ami a megjelenés után a legfontosabb: a visszajelzésekről. Az Abbitkirálynő hangvétele és jellege miatt (lényegében történelmi regény) elég sok vihart kavart, az olvasók vagy szeretik, vagy nem, többnyire attól függően, kinek mennyire jön be ez a műfaj. Ez a kettős fogadtatás nem baj, sőt: azt jelzi, hogy elértem a kitűzött célt – viszont egyben azt is, hogy a M*-olvasók nem feltétlenül ezt várják tőlem a Hőseposz után. Mint erről itt már írtam, meglátjuk, ennek fényében mi lesz majd a Sárkány és Unikornissal.

Az Abbitkirálynőről egy érdemi kritika született, Varga Illés (kivált az Aurin és a Roham révén lehet ismerős) tollából, az azóta megszűnt fantasya.hu oldalán. Igaz, inkább volt műelemzés és értelmezés, mint kritika, de talán épp ezért alaposabban szólt a regényről, és jó érzékkel tapintott rá az érdemeire és a gyengéire is. Mivel az eredeti oldal már nem elérhető, lehet, hogy megkérem majd Illést, adjon engedélyt egy itteni másodközlésre, mert igen tanulságos lenne. Ugyanekkor pedig nem akarom elhallgatni, hogy a Hőseposzról kritikát író Attilának is adtam egy példányt az Abbitkirálynőről, számítva a véleményére. Neki aztán kimondottan nem tetszett a könyv: letette az első pár oldal után, mert az eleje alapján nehézkesnek és érdektelennek találta. Egy szavam sem lehet, mert az olvasónak a tárgyi tévedéseket leszámítva mindig igaza van: megköszöntem, és söröztünk tovább. (Azóta is volt rá példa, részben közös a baráti társaság.) Azt viszont már többször elmondtam, hogy igen a regény eleje nehéz, szándékosan nagyon sok név, nagyon sok utalás van az első fejezetben – azon az olvasónak át kell vergődnie magát. Ez szándékos, hogy az olvasó felkészüljön arra: ennél a regénynél figyelnie kell, mert nem feltétlenül könnyed délutáni szórakozás.

A magam esze szerint talán ennyit az Abbitkirálynőről, legalábbis egyelőre: van néhány kivágott, vagy éppen másképp megírt jelenet valahol a gépen, amit talán érdemes lenne felrakni ide, összehasonlításul a végül megjelentekkel, mint egy kétlemezes DVD-nél, de ezt majd egyszer, később. Illetve esetleg: vélemény? Kérdés? Amint visszajöttem a világ végéről, szívesen válaszolok.

Abbitkirálynő (I.)

Az úgy volt, hogy ültem a vonaton, és egyszer csak megszületett a regény. Szerintem azelőtt sem, de azóta biztosan nem történt még velem, hogy egyik pillanatról a másikra lássam magam előtt az egész történetet, és elejétől a végéig tudjam, miről fogok írni. Valami kitérő, bizonytalanság, számomra is meglepő fordulat mindig akadt. az Abbitkirálynőnél azonban minden egyszerre jött, egy este alatt. Aztán pár nap múlva, hétvégén, megírtam a sarokjeleneteket (kezdés, zárás, főbb fordulópontok), azaz kicsit több, mint a regény egytizedét, és attól kezdve csak köré kellett írni a többit. A Hőseposz kb. három éven át íródott, a Sárkány és Unikornis szintén – az Abbitkirálynőhöz bő egy év is elég volt (2004-2005).

Mielőtt írni kezdtem, épp Móricz Zsigmond Tündérkertjét olvastam újra, és ez adta az utolsó löketet: az elején van benne egy jelenet az ifjú fejedelem feleségével, aki utána nem sok szerepet kap, engem viszont az érdekelt volna, hogyan éli meg ő az eseményeket. És akkor hirtelen beugrott Abaszisz meg a Ragg-foki ütközet, egy idegen királyné, egy őrült nagykirály, egy mélabús-szerelmes, szomorúhős Karnelian, és máris pörögtek a dolgok maguktól. Móricz felé azért leróttam a tiszteletemet, a regény Tündérkert című részének 24. fejezete – amikor merényletre készülnek a nagykirály ellen – többször szó szerint egyezik az ő merényletre készülő szereplőinek szövegével. Illőnek éreztem, és szórakoztatónak is, ynevesíteni ezeket a sorokat.

Ha visszagondolok, az egész munkában ezt éreztem a legszórakoztatóbbnak, összegyúrni és átalakítani műfajokat, történeteket és stílusokat. Az Abbitkirálynő királydráma hangulatú és történetvezetésű történelmi regény – pontosabban áltörténelmi, hiszen egy nem létező világban játszódik. Ám hogy ez a világ minél ismerősebb legyen, Chapman angolos aszisz arisztokráciáját és Alan O'Connor mexikói beütésű aszisz középrétegeit (akiknek Bram Boreillo a legjellegzetesebb képviselője) Erdély aranykorából származó körülményekkel vegyítettem. A mindenki által szorongatott, államiságáért küzdő Erdély, az öntudatos örök egyensúlyozó számomra egyértelműen Abaszisz IRL párhuzamának tűnt, a Tündérkert hatásától függetlenül. Kifejezéseket, viselkedéseket, viszonyulásokat kölcsönöztem történelmi, politikai és jogi tanulmányaimból, azokat gyúrtam bele a regénybe (elég szép jogrendet is kidolgoztam például Abaszisznak a régi magyar jog alapján) – azt remélem, többnyire sikerrel.

Amire eközben kevesebb figyelmet fordítottam, legalábbis így visszatekintve, az a szereplők érzelmi ábrázolása. Mert a regény beszédstílusa kimunkált és veretes – ha valaki elkapja a ritmusát, akkor könnyű olvasni, de amúgy egyáltalán nem, mert nem ez volt a cél –, a politikai harcok, a személyes viszonyok pedig éppen olyan kuszák és folyton összekuszálódóak, mint maga a szöveg (Sankhó idézőjelbe tett, mások szájába adott mondatai az első fejezetből például kivétel nélkül elhangzanak később, de egészen más körülmények között, így egészen más jelentéstartalommal), és a történet dramaturgiailag is a helyén van – de a szereplők szenvedhetnének jobban is. A királydrámák minden kelléke megidéződik, csak a vér és a könny lehetne élethűbb, mint pl. George R. R. Martinnál, vagy épp Móricz Zsigmondnál. Szóval ebből a szempontból nem olyan jól sikerült, és lehetne még dolgozni rajta. Vagyis lehetett volna, mert nem vagyok híve a toldozás-foldozásnak, és ez már így marad, épp csak tanulok belőle.

Ennek ellenére – vagy épp azért, mert ez utólag kissé bosszant – többször és szívesebben veszem kézbe, mint a Hőseposzt. A kimunkáltsága miatt közelebb áll hozzám, és sok ötletem van arról, mi történt Abasziszban azután, hogy Tiruna hatalomra jutott – ha valaki fizet egy sört, majd elmesélem.

(Folyt. köv. írótársakról, kritikákról, sörről és borról, még mindig az Abbitkirálynő kapcsán, a következő bejegyzésben.)

Író-olvasó találkozó

A legújabb M*-antológia, a Vihar Ibara felett megjelenése alkalmából író-olvasó találkozó lesz a budapesti Sárkánytűzben, a Delta Vision boltjában. Bár nekem is van benne egy novellám, sajnos nem tudok ott lenni, mert azt a Sárkány és Unikornis bánná. Mindenkinek, aki ott lesz: jó szórakozást!

A frissülésekről

Most van pár napra (néhány hétre) elegendő muníció, és amíg a világ végén leszek alkotói szabadságon, az időzítés funkciónak hála ez a blog frissülni fog, heti egy-két bejegyzéssel. Aztán visszatértem után meglátjuk, lesz-e valami rendszer, vagy továbbra is csak hébe-hóba.

Ez az alkotói szabadság egyébként egy érdekes dolog. A Sárkány és Unikornis immár véglegesnek mondható és eddig elkészült szövege lényegében tavaly március és szeptember, illetve idén június és augusztus között íródott (a korábbi verziókat ne számítsuk). A kimaradt hónapok rendes polgári munkával, családi élettel és egyébbel teltek, és sajnos nem mindig olyan felhőtlenül, mint szerettem volna... de még ha úgy is, igazán jól dolgozni (értsd: írni) csak a vidéki elvonulások alatt tudok (erről lásd a 2007. év nyári bejegyzéseit). Szóval ez a következő pár hét úgy kell nekem, mint egy korty levegő – és feltett szándékom, hogy addig maradok, amíg be nem fejezem a regényt.

Holnap tehát utazom: a telefont kikapcsolom, internet nuku, csak a laptop meg én. Amíg visszatérek, addig bye világ.

Hőseposz (II.)

Ott tartottam tehát – itt: Hőseposz (I.) –, hogy a Hőseposz más szempontok miatt lehet népszerűbb, mint a második regényem. Az Abbitkirálynő szigorúan szerkesztett, erősen fókuszált regény, lassan építkező, hosszú kifutású történettel, míg a Hőseposz lazán összekapcsolt elbeszélésekből álló novellaregény. Széttartó történeteinek minden irányba (múlt, jelen, jövő) lehet folytatásuk, és a regény tele van erre való utalásokkal (amit a Sárkány és Unikornis bőséggel ki is használ); a helyszínek és a szereplők sokfélék és - legalábbis az előbbiek - sokszínűek; az egyes fejezetek pedig nagyon rövidek, egy-egy metrómegállóra valók. A feszített tempójú történet, az egyszerű stílus a fentiekkel együtt szinte magával rántja az olvasót, és nagyjából mindenki talál benne valamit, ami számára érdekes. Ha nem a történet fordulatait vagy a szereplők sorsát, akkor az ábrázolt világ sokszínűségét és történetiségét, vagy azt a mögöttes mondanivalót, amit egykor a történetek megszületéséről, áthagyományozódásáról és hatásáról közölni akartam.

Kicsit furcsa lehet, amikor ilyen akadémizáló stílusban írok a saját művemről, ezért szeretném leszögezni: nem feldicsérni akarom, hanem csak végrehajtani azt az önértékelést, ami a Sárkány és Unikornis befejezéséhez kell. És épp ezért teszem ezt nyilvánosan – az olvasók visszajelzéseinél nincs hasznosabb.

A fentiek alapján azt hiszem, hogy a Hőseposznál mindmáig még novellában-elbeszélésben sem írtam populárisabbat, és ezt a szót most a jobbik értelmében használom: mind szerkezete, mind tartalma olyan, hogy elérhesse a lehető legszélesebb olvasóközönséget, ezt pedig az ember nem hagyhatja figyelmen kívül, ha amúgy populáris irodalmat ír. Az Abbitkirálynő, a Herón könyve vagy a Zarándoklat című írásaim (mindről lesz még szó a későbbi posztokban) ehhez képest kitérők más műfajokhoz, a történelmi regényhez, az eredetmítoszhoz és sorolhatnám. Ez nem azt jelenti, hogy rosszabbak vagy jobbak a Hőseposznál – az nem ezen múlik –, hanem csak azt, hogy más módszerek szerint kell megvizsgálni őket.

Jó darabig tartott, amíg erre rájöttem, és nagyjából akkor kezdtem érdemben foglalkozni a Sárkány és Unikornissal, amikor ez tudatosult bennem. Előtte is megvoltak egyes szövegrészek, de előbb összhangba kellett hoznom a Hőseposz megírása (2003) óta megszerzett írói tapasztalatot magával a Hőseposszal. Annak szövegéhez, karaktereihez, cselekményéhez kellett (és kell mindmáig) visszanyúlnom négy, öt és hat éves távlatból úgy, hogy a mostani saját elvárásaimnak és az eredeti történetnek és karaktereknek is megfeleljek. Ez bizony melós.

Amit most – amikor már csak kb. 100.000 leütés hiányzik az 500.000-ből – már biztosan látok: a Sárkány és Unikornis a Hőseposz világának és történetének kibővítése, gazdagítása – de nem újraírás, és nem is vetekedni akarok az első regénnyel, mert a Hőseposz alapvetően egy hőstörténet, a Sárkány és Unikornis viszont... nos, maradjunk annyiban, hogy más szempontból közelíti meg azt a világot, amit korábban ábrázoltam.

Hőseposz (I.)

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Hőseposz a legkedvesebb regényem, de csak mert számomra mindig az első lesz a legkedvesebb. Igaz, a Hőseposz jelent meg tőlem először nyomtatásban, de fiókban jó néhány megelőzte azért: előbb csak keménykötésű füzetekbe írt Star Trek-utánzatok, aztán – ironikus módon – a fantasyre áttérve immár Norton-alapú szövegszerkesztőbe gépelt M*-modulregények. Megírásuk idején, tizenegy-két, tizenöt-hat évesen boldogan mutogattam is őket mindenkinek, aztán érettebb fejjel elsuvasztottam valamennyit egy szekrény mélyére; nem mondom, hogy eljött az ideje, hogy közzétegyem őket, de most már mulatni is tudok rajtuk, nem csak fogom miattuk a fejem.

Elég korán kezdtem tehát írással foglalkozni, de persze az olvasás volt előbb: az Egri csillagokat például elsőtől nyolcadikig nyolcszor olvastam végig, és minden elmond a közhelyek helyt nem állásáról, hogy az öcséim velem ellentetétben ketten együtt sem olvasták el legalább egyszer. Nem is tudom, ha ketten együtt végigolvastak összesen annyi regényt, amennyi tőlem eddig megjelent (kettő), akkor valószínűleg már túloztam. Nem rosszból mondom persze, csak érdekességként; különbözőek vagyunk.

Mindezek után viszont talán érthető, hogy nem nagyon tétováztam, amikor továbbtanulásról volt szó, és viszonylag simán landoltam a Debreceni Egyetem magyar szakán. Szép évek voltak, sokat tanultam (mármint az életről), és még arra is volt példa, hogy az oktatók is tudtak újat mondani ahhoz képest, amit gimnázium alatt magamra szedtem. Ha több érdemes filológus lett volna a szakon, valószínűleg el is végzem – mindemellett nagyon sokkal tartozom azoknak, akikre oda lehetett, és érdemes is volt odafigyelni –; így viszont maradt a másik szakom, a politológia, amiről a Hőseposzhoz nem kell többet mondanom, az Abbitkirálynő kapcsán azonban akár még érdekes is lehet.

No de a Hőseposzról. A hazai fantasy-írók mumusa, a kiváló tollú, éles bárdú Attila – akit nem győzök eléggé dicsérni, csak hogy áttételesen minél jobban fényezzem magam – a Hőseposzról írott ismertetőjében így fogalmazott: „egy elsőkönyves írógyerektől meglepően pofás a kissé ambiciózus projekt eredménye”. Egyet kell értenem vele, bár nem abban, hogy az eredmény meglepően pofás – sajnos korántsem –, hanem abban, hogy igencsak ambiciózus projekt volt. Így utólag lehet, hogy nem is vállalkoznék rá, vagy legalábbis egészen biztos, hogy máshogy fognék bele. Mint az a fentiekből kiderülhet, állt már mögöttem néhány év írástapasztalat, meg némi intézményes képzés is arról, hogyan is néz ki egy szöveg… vagyis: akkor ezt hittem. Most már látom, hogy akkoriban tizedannyit sem tudtam, mint most, és hogy most tizedannyit sem tudok, mint amennyit szerintem kellene ahhoz, hogy Írónak gondoljam magam. Így inkább maradok csak szerző.

Ennek fényében sokszor meglep, hogy a Hőseposz a mai napig referenciapont, s hogy amikor az újabb keletű írásaimat ahhoz hasonlítják, szerintem aránytalanul sokszor jön ki győztesen. Én magam meglehetősen objektív módszerekkel – egyetemi képzés magyar szakon, ott ezeket azért megtanulja az ember; ezért hozakodtam elő vele fönnebb – meg tudom mutatni, mennyivel jobban felépítettek, letisztultabbak, fókuszáltabbak az azóta megjelent szövegeim… és ilyenkor rá kell jönnöm, hogy a Hőseposzt talán nem ilyen szempontok alapján kellene vizsgálnom.

Hogy akkor mégis milyen szempontok alapján, és hogy ez a felismerés milyen hatással lett (van) a Hőseposz most készülő párjára, a Sárkány és Unikornisra nézve, arról a következő posztban lesz szó.

Tiszteletem

Tiszteletem az Olvasónak, aki elég kíváncsi a gondolataimra írásról, M*-ról, vagy bármi másról – ami egy ilyen félszakmai blog keretében elfér – ahhoz, hogy elzarándokoljon ide, és beleolvasson. Annak is, aki új itt, és annak is, aki előző formájában már látogatta, ajánlatos ezzel a bejegyzéssel (újra)kezdenie, majd következhet mondjuk ez, a többit pedig majd meglátjuk. Van azért bőven poszt, amit lehet böngészgetni, amíg az újabbak megszületnek, én pedig minden észrevételt, kommentárt és gondolatot szívesen veszek. Annyira, hogy még csak regisztrálni sem kell a kommenteléshez, már legalábbis ha mindent jól állítottam be az adminfelületen.

Ami biztos: a következő poszt, most már hamarosan, a Hőseposzról lesz, aztán pótolok majd egy-két elmaradást például az Eric barátommal vívott kártyacsata, vagy a minapi jászfényszarui M*-verseny kapcsán; aztán haladhatok tovább.

Back again

Kezdek regenerálódni, amiben sokat segített, hogy csütörtökre mindenképpen össze kellett szednem magam, egyrészt, mert volt egy fontos találkozóm, másrészt, mert ismét vendégül láttuk Eric barátomat, és semmiképp nem akartam kihagyni az alkalomra ígért kártyapartit. Még a múltkori versenyen bevásárolt a legújabb kiegészítőből (Krán Törvénye), és ki akartuk próbálni a paklit.

Mivel nem túl nagy a lakás, logisztikailag ez úgy nézett ki, hogy Eric helyet foglalt a vendégfotelben, én a zsámolyon, a felállított tábori asztalra pedig, hogy könnyebb legyen fölvenni a lapokat, egy többé-kevésbé fehér terítőt tettünk, ami nem is kicsit restihangulatot adott a dolognak, de hát így érdemes; játszottunk is valami hajnali egy óráig. (Magáról a játékról majd lesz egy külön poszt, amolyan novellaszerű.)

A regenerálódáshoz tartozik, hogy napokon belül lesz egy kis reklámkampány a blog körül. Persze semmi extra, de úgy döntöttem, ideje nyilvánosabbá tennem, most, hogy már a regény végéhez közeledek.

Health issues

Semmi pánik, ezúttal nem tűntem el, csak pár hete összeszedtem valami nyavalyát, és most újra elővett a torokfájás meg a köhögés. Tehát semmi komoly – azt hiszem –, a közérzetem viszont olyan, mintha ráült volna egy rinocérosz, aki a múzsákat is távol tartja. A kreativitásom tehát szintén az orrszarvú segge alatt, azokban a lopott percekben pedig, amikor nem ráz a köhögés, nem blogot írok, hanem novellákat és szinopszisokat olvasok, regényvázlatot szedek szék, és segítek összerakni.

No meg próbálok újraírni egy novellát, aminek egyszer már eljutottam a feléig, de aztán úgy döntöttem, hogy bár újabb stíluskísérletnek jó lenne, az ötletet ezúttal szerencsésebb lesz olvasóbarátabb módon megvalósítani. Ha sikerül időre, előbb-utóbb tán ez is megjelenik, ha viszont nem, akkor majd kiteszem ide valahova.

Alias

Mint írtam, szeretnék kicsit számot vetni azzal, mit végeztem eddig, ha másért nem, hát rákészülésként a Sárkány és Unikornisra. Ez utóbbi ezer szálon kapcsolódik első regényemhez, írása közben pedig nem telik el úgy nap, hogy ne vegyem elő a Hőseposzt. Valószínűleg emiatt ébredt fel bennem az igény, hogy alaposan átgondoljam, mi minden is változott azóta, már ami az írói eszköztáramat, tapasztalatomat, hozzáállásomat illeti.

Ez a poszt azonban még nem magáról a regényről szól, hanem csak egy általános felvezetés arról, hogyan is kezdődött ez az egész. Az unalmas részeket – az általános iskolában és középiskolában írt, megérdemelten fiókban maradt novelláimat és regényeimet, szerepjátékos korszakom novellaszerű előtörténeteit, első két, immár örökre kiadatlanul maradó M*-regényemet – természetesen átugrom, egy talán érdekes, de minden bizonnyal vicces történetet viszont felvezetésként megosztanék: az írói álnevemről.

Nos, ehhez tudni kell, hogy a Hőseposz 2004 márciusában jelent meg az Inominál, a szöveg első változata azonban már 2003 szeptemberében készen volt. Egy hosszú augusztusi írásmaraton – amikor is a regény második fele készült – után adtam le celsiornak, az Inomi akkori főszerkesztőjének, és tűkön ülve vártam a visszajelzést, ami elég furcsán érkezett: december eleje-közepe táján kaptam egy telefont, hogy tetszik neki a szöveg, és ha nem bánom, már ki is ment sajtóhír, hogy meg fog jelenni. Hát, habogtam a buszról hirtelen leszállva, nem bánom, de izé… milyen név alatt? Hát John J. Sherwood, amit a szöveghez írtál.

Nos, megvallom, elég sokat gondolkoztam a szerzői álnevemen, a John J. Sherwood azonban nem feltétlenül a végső választásom volt. Mindenképpen angol aliast akartam, mert volt egy koncepcióm arról, hogy a földi kiadású Hőseposz – valhallás hagyományokhoz hűen – fiktív szerzője egy angol egyetemi oktató, ez pedig az elfekkel és az erdővel elvezetett Sherwoodig, a John a választott náció miatt adta magát, a J. pedig "olyan jól mutat", gondoltam. Az, hogy esetleg rákereshetnék neten, eszembe sem jutott (pedig akkor rátaláltam volna egy ezen a néven publikáló társadalomtudósra, és biztosan rögtön mást választottam volna), ugyanakkor megtetszett, hogy egy ilyen névvel kicsit megfricskázhatom a magyar álnévválasztó hagyományt. Szóval egyrészt – gondoltam –, amíg jobb ötletem nem lesz, másrészt, amíg el nem kell döntenem, mi legyen végül, ezt az átmenetit odaírtam a celsiornak küldendő változat címe fölé – és így lettem John J. Sherwood véglegesen, miután kisebb blama lett volna változtatni a hír közzététele után.

Szó se róla, nem bántam meg, hiszen a legfontosabb kritériumnak eleget tesz: legyen gyorsan és könnyen megjegyezhető. Mielőtt valaki rákérdezne, hogy miért kellett álnév egyáltalán, nos: a polgári nevem – nem titok, hisz minden könyvemben szerepel: Molnár Gábor – ugyancsak gyorsan és könnyen megjegyezhető, csak hát ezzel a névvel élt már író magyarhonban, és nem is rossz műveket írt (sőt!), tehát számomra ez rögtön kiesett. A másik verziót, hogy megpróbálom egyedibbé tenni – eredmény: Molnár B. Gábor, a második, Balázs keresztnevemből –, úgy gondoltam, és szerintem helyesen, hogy fenntartom a nem-M* szövegeimnek. A mai napig nem kizárt ugyanis, hogy idővel kezdek valamit a diplomámmal, ne adj' isten, magasirodalomra vetemedek – az ezen a néven publikált Árgyélus és Balga történeteim, ha nem is ütik meg a mércét, ebbe az irányba tett tapogatózásaim –, akkor pedig szerencsésebb, ha egy írói álnév segíti a különféle műveim megkülönböztetését.

Rajongók közt

Azt ígértem, a M*K-versenyről beszámoló később, úgyhogy legyen, végül is eléggé késő van, hajnali háromnegyed négy, ami nekem olyan, mintha mondjuk este fél tizenegy lenne.

Ezt azért is fontos tudni, mert a találkozó napján, szombaton, a macskák engem délelőtt tizenegykor ébresztettek, remek érzékkel, mivel így egyrészt kipihenhettem magam, aludtam uszkve öt órát, másrészt rácsöröghettem Eric van Dien barátomra, aki ennek hála elérte a 14:30-as vonatot. Merthogy amúgy elaludt, és én ébresztettem.

A versenyt a Fanyüvő étterem alsó részében rendezték, a kinti nyirkos hideghez képest párás melegben, mivel 120+ ember nyüzsgött az asztalok körül, amire még a szervezők sem számítottak. Ettől még mindenki talált helyet, és minket is leültettek két grafikus kollégánkkal, akik pontosan ugyanannyit tettek hozzá a M*K-hoz, mint mi ketten Erickel: három kártyát ők rajzoltak, másik három kártyához pedig a mi regényeinkből merítették az ihletet a tervezők. Nem tudom, összesen hány lap van a Kiválasztottakban, de gyanús, hogy mi négyen ezzel az összesen hat lappal olyan 0,01-0,05 százalékot képviseltünk a hozzáadott kreatív tartalomból.

Ennek megfelelően nem mutatkozott túl nagy érdeklődés, a grafikusokat talán többen keresték, minket írókat talán kevesebben, de egyrészt soha nem irigykedtünk egymásra, másrészt az ember annak is örül, ha csak egyetlen olvasó odajön hozzá – márpedig hozzám rögtön ketten is jöttek. Erichez meg vagy négyen, de hát neki most jelent meg az új regénye. Ami egyébként nagyon jó.

A M*K-stábja különben kitett magáért, a rendezvényt gördülékenyen vezették, a játékosok száma bőven több volt, mint a más hasonló kártyajátékoknál szokott, minket pedig istenesen vendégül láttak, és remek beszélgetéseket folytattunk késő estébe nyúlóan; végül éjfél előtt bontottunk asztalt. Élményekkel és tapasztalatokkal gazdagabban, ahogy mondani szokták, Eric pedig tíz csomag kártyát is hozzácsapott az egészhez, mert régen ő is játszott, én meg rábeszéltem, hogy nosza, hajrá, nekem is van otthon pakli, legközelebb majd együtt verjük a blattot az írótalálkozón.

Vidéki lévén Eric nálam húzta meg magát, már amennyire a macskáktól elfért, és amennyire hagytak minket, kipihentük az este fáradalmait, másnap pedig meglátogattuk Boomen mestert, aki békaugrásnyira lakik innen. Éppen lábadozik, de legalább ezerrel dolgozhat a különféle kötetekbe ígért szövegein, mi meg ugye gyógysört vittünk neki, hogy a munkához jó kedve is legyen, szóval remélhetőleg azon a fronton is lesz némi haladás.

Rövidhír

Tanulom az ipart: frissítettem a blog sablonját, és magyarítottam a modulcímeken. Az egész értelme az volt, hogy a bejegyzéscímkéket ki tudjam pakolni oldalra, ha már egyszer szórakoztam velük, de sablonfrissítés nélkül erre nem nyílt lehetőség.

Akit pedig érdekel, lesz egy nagyon ígéretes rendezvény a holnapi nap folyamán, ahová néhány írótársammal együtt én is hivatalos vagyok. Részletek itt, beszámoló később.

Navigare necesse est

Mármint navigálni szükséges, némi félrefordítással: ennek jegyében telebiggyesztgettem bejegyzéscímkékkel a posztokat, mert egyrészt olvasóbarátság mindenek előtt, másrészt nekem is könnyebb így áttekintenem, mi mindenről esett már szó. Vicces, de kiderült, hogy a Sárkány és Unikornis lényegét érintő dolgokról majdhogynem ugyanannyiszor írtam, mint ahányszor arról, hogy na, akkor csapjunk a lovak közé, meg hogy újra dolgozom, és így tovább. Ez nem feltétlenül szerencsés, de az, hogy azóta azért egy valóban tisztes, gyakorlatilag egy teljes regényre való szöveg már elkészült, mindenképpen megnyugtató.

Ami a jövőt illeti, a következő néhány posztban, a Sárkány és Unikornist mintegy előkészítve, az eddig megjelent szövegeimről írok majd, a Hőseposztól a Zarándoklatig, mert elég sok olvasói vélemény / észrevétel gyűlt mostanra össze ahhoz, hogy legyen mit átgondolnom, és levonjak bizonyos következtetéseket, és értelemszerűen szeretnék némi visszajelzést is kapni, hogy jól látok-e bizonyos dolgokat. Mindenki bátran kommenteljen majd, ha kedvet érez hozzá!

Reboot

A cím nem tökéletes, újraindítás helyett az újraélesztés talán helyénvalóbb lenne, de képzeljük azt, hogy Explorer helyett Firefoxot használunk, ami fagyás és újraindítás után is emlékszik, melyik oldalt stíröltük éppen; ezért nem kell törölnöm semmit, amit itt korábban írtam. Egyszerűen csak megnyitom a régi lapokat, azután indítok egy új munkamenetet. Ez történik most.

A legutóbbi bejegyzés bő kilenc hónappal ezelőtti, ennyi idő alatt minden rendes gyerek kibújik az anyaméhből: nos, a Sárkány és Unikornis egyrészt nem gyerek, vagy ha bizonyos szempontból az is, akkor sem rendes, hanem tipikusan lázongó fajta, aki / ami beszól, verekszik és orrba vág akkor, amikor rászólok, hogy márpedig most elkészülsz, bameg, mert egyrészt határidő van, másrészt akar húzni a fene, mint a rétestésztát.

Ilyenkor ránéz az apjára, és vagy csak simán megkérdezi, hogy Eszednél vagy, fater?, vagy jóindulatú mosollyal közli, hogy Új idők járnak, jellemfejlődés és hasonlók, egyes karakterek a semmiből főszereplővé nőtték ki magukat, több teret és hosszabb játékidőt követelnek, szóval hiába érted el a szerinted üdvözítő leütésszámot, ha másfélszer annyira van szükség.

Tetszett volna ezt a gyereket jobban megtervezni az elején, és nem félredobni egy már félkész történetet, elkezdve egy újat, néha nekiiramodva, néha megállva. Akkor most hátradőlhetnél, és süttethetnéd a hasadat a monitorral, apafej.

Tehát rövidre fogván: készen van egy tisztességes, és reményeim szerint jól megírt szövegmennyiség, amely már kellemesen fölötte van a megszokott magyar fantasy-hosszúságnak, de még javában dagad, és a kész regény vélhetően hosszabb lesz ikertestvérénél, a Hőseposznál, még ha az Abbitkirálynő terjedelmét nem is éri el. Ez legjobb esetben egy hónap, rosszabb esetben két-három csúszást jelent, pedig kreatív erőimet mozgósítva dolgoztam rajta kora tavasztól késő őszig, amennyit csak lehetett. Többek között azon a világtól eldugott helyen, ahonnan tavalyi posztjaim jelentős részét írtam.

Ez a poszt pedig azért lehet egyfajta reboot, mert végre visszatértem a civilizáltnak mondott, gépesített világba, és lassan visszaállok az éjszakaibagoly-életmódra, amely a kődzsungelben számomra a legmegfelelőbb; és mert látom a munka végét, ideje elővennem ezt a blogot is, ha másért nem, hát mintegy rákészülésként a megjelenésre.

Adaptations

Mostanában nagy divat újraforgatni régi filmeket, vagy újra feldolgozni a régi témákat, én pedig hobbiból rendre megnézem a korábbi verziókat is. Ma néztem meg a The Omega Mant és az I Am Legendet, mindkettő az I Am Legend című Richard Matheson-regény feldolgozása (az 1964-es verzió, a The Last Man on Earth még csak most csorog lefelé), és persze nem lennék hű önmagamhoz, ha a regényt nem venném elő.

Namost mind Charlton Heston, mind Will Smith alakításában egy nagyon erős, férfias karaktert kapunk, de mindkettőnél feltűnt az a nagyfokú rendezettség: sehol egy otthagyott mosatlan lábas, sehol egy eldobott ruhadarab. Ugyanakkor olvasom a könyvet, abban ez áll a második oldalon:

"Later he forced himself into the kitchen to grind up the five-day accumulation of garbage in the sink. He knew he should burn up the paper plates and utensils too, and dust the furniture and wash out the sinks and the bathtub and toilet, and change the sheets and pillowcase on his bed; but he didn’t feel like it.
For he was a man and he was alone and these things had no importance to him."

A real man, yeah!

One Month Later

Ez a blog ugyan nem frissült, a Dexter-posztoknak viszont sikerrel a végére értem: az utolsó még hátravan, de most kivételesen ihatok előre a medvebőrre. Így nézve többet posztoltam ebben az egy hónapban, mint a megelőző hatban, csak helyileg egy kattintással odébb.

Jólesett ez a kis kiruccanás egy másik műfajba, sokat tanultam a tömörítés művészetéről, ráadásul újranéztem a sorozatot, amit máskülönben legfeljebb csak évek múlva tettem volna meg. Így, hogy még frissen élt bennem a történet, ügyelhettem a képi és dramaturgiai megformálásra is. Hamarosan pedig elolvasom a könyvet, és majd posztolok róla. (Vagy ide, vagy máshova, holnap kiderül: majd írok arról is.)

Ami a Sárkány és Unikornist illeti, csupa jó hírrel szolgálhatok, legalább annyi új szöveggel bővült az elmúlt pár hétben, mint amennyit a Hogyvoltra írtam Dexterről. Szépséghiba csak annyi, hogy az új szöveg fele lecserélte a régit, de ez nálam mindig a munkafolyamat része, úgyhogy nem kell aggódni – és mert többen is, több felől noszogatnak, no meg azért, mert érdekemben áll, november 30-ig mégennyi teljesen újat írok hozzá. Akkor pedig már kész lesz a tervezett kötet fele. Nagy szó!

Snapshot

Mivel olyan hihetetlenül gyakran frissül ez a blog, hogy ihajj, és mert "ide nekem a hétfejű sárkányt!", mostanság írok ide is.

Igen, az írói munkásságom része (vö.: stílusgyakorlat).

Ráklépésben

Vannak napok, amikor a fontolva haladás híve vagyok, és úgy tűnik, a mai is ilyen. Ilyenkor azt is hajlamos vagyok elfogadni, hogy a fejvesztett menekülés tulajdonképpen stratégiai visszavonulást jelent. Ebben a speciális esetben mindez úgy értendő, hogy kihúztam cirka tíz százalékot a szövegből (általában nincs olyan első draft, amelyből ne lehetne húzni ennyit; ez tudott), és majdnem ugyanennyit alaposan átdolgoztam – és ez most jó.

Elégedett vagyok.

Ez veszélyes.

Earl Grey. Hot.

Eddig azt hittem, írás kapcsán csak a szerkesztőktől kell tartanom, de most már tudom, hogy a blogot olvasó barátok is legalább annyira veszélyesek. Úgyhogy megadom magam. Megint. Írok egy bejegyzést. (És köszönöm a nógatást.)

(Itt pedig egy hosszú szünet következne, mert a zárójel bezárásakor megcsörrent a telefonom, és villámtalálkozóra siettem belterjes kis közösségünk legnagyobb portáljának urához – aki itt lakik tőlem kétszáz méterre –, ahol leghírhedtebb kritikusunkkal is összefutottam. Mondom: belterj.
Még szerencse, hogy ez az okos kis program lementette a piszkozatot magától, meg is lepődtem a dolgon.
A tea pedig ismét meleg.)

Amiért pedig írok, az rövidvelősen a következő: nem tűntem el, vagyok, csak ezért-azért kizökkentem kicsit, feltorlódott a rengeteg program (ismerősök, haverok, barátok, mi mással ütné el egy magamfajta az időt?), és kevés időm akadt írni – regényt, posztot, levelet egyaránt. Ami akadt, azt csiszolásra fordítottam, és most már le merem írni, hogy tényleg van eredménye: három különböző kötetbe szánt novellám is célegyenesbe ért, kettő remélhetőleg még idén, a harmadik jövő év első negyedében meg is fog jelenni. Ha az égiek és a köztünk mozgó egyéb erők is úgy akarják.

A dolog azért fontos, mert kedvet és erőt ad a folytatáshoz, amit különben az elmúlt hetekben egyre szívesebben írnék, csak hát csiszolni kellett.

Ja, és aki felé levelezési elmaradásom van, annak üzenem, hogy belátható időn belül pótolom.

Igyekvés

A ritmusba visszatalálás jegyében frissült ez itt – a másik blog, amit írok olykor. Nem kevésbé szakmaibb ennél, bár egy kissé más területen.

Back again

Kétségkívül az év utolsó hazai nyári fesztiválján jártam a hétvégén: nulladik alkalom, másfél sörsátort megtöltő nézősereg – ha épp mindenki ott volt, és nem a színpadoknál (két darab), akkor még el is hittük, hogy tulajdonképpen sokan vagyunk –, és olyan megveszekedett téli hideg, hogy a sátor helyett (három főnek is szűkös, de végül négyen imbolyogtunk bele) csak reggel felé, a kocsiban tudtam elaludni, mikor már rásütött a nap.

A kollega másfél órával később ébresztett az ablakon kopogva, hogy nincs-e melegem odabent. Elnyomtam egy b+et, na – tán érthető.

Mindezt csak azért írom, mert innen szép nyerni, avagy: napok óta alig vagy egyáltalán nem tudtam hozzányúlni a szövegekhez, és érzem is, hogy rendesen kiestem a ritmusból. Jó esetben is újabb napokba, rosszabb esetben hetekbe telhet, hogy visszarázódjak. De végül is öcsémék is most kezdik megint az iskolát, ha nekik megy, nekem is menni fog.

Talán.

Community

Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, elhatároztam, hogy nem teszem be oldalra az ismerősök blogjait, hiszen az enyém nem személyes, hanem szakmai blog (vagy valami afféle), ráadásul kényes vagyok a magánéletemre, és interneten nem szívesen osztom meg bárkivel.

Revideálnom kell az álláspontomat. Nem csak azért, mert ha valaki kitesz egy ide mutató linket a blogjára, akkor az olyan, mint egy kézfogás, amelyet nem illik visszautasítani, hanem azért is, mert – figyelem, közhely! – az iwiw és egyebek korában úgyis minden lekövethető, és ha már egyszer blogot írok, akkor értelmetlen lenne szélmalomharcot vívnom ez ellen.

Harmadrészt pedig: az utóbbi időben amúgy is személyesebbé vált ez a blog, mint terveztem volt. Tisztán szakmainak szerettem volna, ahol a magam szintjén osztom az észt, de esett már szó könyvekről és filmekről is… szóval kapitulálok magam előtt. (Nem mintha szakmai szempontból nem lenne fontos, hogy egy szöveg szerzője milyen előismeretekkel bír, milyen más művek befolyásolják, de hát… minek magyarázzam?)

Szóval üdvözlöm a régi ismerősöket ott a jobb oldalon, és remélem, hogy közösen gyarapszunk a jövőben!

Recent events

Well.

A postok vészes megritkulásából bárki kikövetkeztethette, hogy a legutóbbi volt az utolsó, amely a világ végén született – másnap érkeztem vissza a civilizációba, a zsúfolt esték és hosszú éjszakák városába, ahol nap közben csak nehezen tudom rávenni magam, hogy blogot írjak, máskor pedig nincs időm vagy erőm rá.

Az elmúlt hetekben történtek közül azonban jónehány dolog ide kívánkozik. Hogy a blog témájánál maradjunk, örömmel jelenthetem, hogy több tesztolvasó is visszajelzett, miszerint a S&U eddig kész része jó, és érdekli őket a folytatás. Lesz persze még munkám a szöveggel – egyes elsőkönyves szerzőkhöz képest ugyanis kételkedem abban, hogy egy szerző teljes vértezetben pattanna ki a publikum elé, még így, két regénnyel és novellákkal a hátam mögött is –, de egy bizonyos határig a csiszolás örömmeló, és csak sok keserves hónap után válik nyűggé, amikortól viszont már nem érdemes, inkább hagyni kell a francba, és írni mást. Azt meg nem kiadni.

Csiszolásnál maradva: elég sokat csiszoltam a múltkor megírt elbeszélésen, és ha még tovább kell, kisregénnyé dagad, de ez a legkevesebb, és engem nem zavar. Ráadásul, mivel a benne szereplő három kétes alakról az óta elkezdtem egy másik mesét, egyre tisztábban látom őket magamban, magam előtt, és ez jót tesz a szövegnek. Hogy mennyire jót, azt a szerkesztő és az olvasók dolga eldönteni, de az mindig serkentő érzés, ha az ember úgy érzi, helyes irányba tart.

Mondjuk emiatt a S&U nem nagyon gyarapodott július óta, de minden készülő szöveggel többet tanulok az írásról, és ez, remélem, meglátszik majd a regényen is.

Szóval igyekszem.

Warning shot

2007. július 16.

Ha a Dogville-ről írtam, úgy illik, hogy írjak a Manderlay-ről is, még ha nem is tartom méltónak az előbbihez. A témája, az üzenete olyan egyszerű, mint a faék, és olyan könnyű értelmezni is, és ez elszomorított egy kissé. Túl kiszámítható volt, túlságosan lapos. Kicsit úgy, ahogy a végefőcím alatt az ember szinte várja, hogy Nixon fotója helyett ezúttal az ifjabb Bush elnököt látja majd – és valóban. Mintha az ember felvonultatna egy hadsereget (Nicole Kidman mellőzésével), majd leadna egy figyelmeztető lövést egy pacsirtára. Hát mit ne mondjak, kicsit szólt.

Ide kapcsolódó jó (?) hír azonban, hogy a filmen felháborodva belecsaptam a lecsóba, és ha a lelkesedésem kitart holnaputánig, egész szép darab új szöveggel sikerül bővítenem a S&U-t. És: még tegnap befejeztem egy másik projektet is, remélem, még az ősszel annak is lesz kézben forgatható eredménye.

Dogs

2007. július 14.

Játékokat tudatosan nem raktam fel a gépre, néhány filmet azonban elhoztam DVD-n: olyan is akad közöttük, amely már több mint egy álló esztendeje porosodott a polcon, mióta kölcsönadták. Nem kértem: adták – szabályosan hozzám vágták, hogy nézzem már meg; mondom jó; majd; talán. Ma végül kettőt is megnéztem, mert ilyen napom volt (és az írással persze megint nem haladtam): a polcon régen poros, de amúgy ma is elgondolkodtató Szelíd motorosokat, majd kicsit később a Dogville-t.

Hát igen. Ismerem magam, tehát nem lepett meg, hogy a Dogville tett rám nagyobb hatást, de a Szelíd motorosok is megdöbbentően újszerű, ha az ember képes egy kicsit belehelyezkedni egy negyven évvel ezelőtti világlátásba, és abból értékelni. Kulturális fejlődésünkre sajnos jellemző, hogy a két film témája, mondanivalója között tulajdonképpen csak a hangsúlyokat tekintve van különbség, pedig közel negyven év telt el közöttük.

Hanem azért mégis a Dogville… Azzal nyomták a kezembe, hogy olyan, mintha színház lenne, pedig egyáltalán nem: egy pillanatra sem szűnik meg filmnek lenni, filmként működni, a film nyelvén kommunikálni – közeli és távoli képek, oldalról, fentről, alulról, a kamera sűrűn mozog, hogy csak a legelemibb jellemzőket említsük –; a közös térnek, a minimális díszletezésnek más oka van. Mármint szerintem. Megmutatja, hogy nincs szükségünk falakra ahhoz, hogy ne lássuk egymást. Falak nélkül is kizárjuk a valóságot, nem veszünk tudomást egymás mocskos dolgairól, udvariasan félrenézünk, áltatjuk magunkat, hazudunk magunkról másnak is, és felmentjük magunkat bármikor. Vagy helyesebben: még csak szembe sem nézünk a tetteinkkel, így felmentésre már nincs is szükség.

A Dogville azért tetszett, amiért az Amerikai psychót és a Dexter c. sorozatot is szeretem: szembesít azzal, amilyenek mindannyian vagyunk, vagy könnyen lehetünk, ha nem figyelünk oda. Sőt: azt állítja, hogy mindannyian egyformák vagyunk, csak különféle magyarázatokat találunk a tetteinkre. After all, at the end Grace is everything but gracious, rácáfolva arra, amit várnánk a nomen est omen antik szabálya szerint.

Tanulság pedig nincs, csak a képek a film végén, és az őket vidáman ellenpontozó zene a zenét dühödten ellenpontozó szöveggel, amely olykor hangsúlyosan találkozik a képekkel, például Nixon említésekor. Többszörös ellentét, többszörös találkozás, ügyes megoldás. Ezt a filmet így kellet lezárni.

De ma még emésztenem kell.

És kösz a halakat!

2007. július 13.

Újabb társasági eseményként délelőtt pecázni voltam, pontosabban hajnaltájt felzörgettek és rávettek, hogy csatlakozzak. Állítólag megígértem.

Tudni kell, hogy a ritka kivételektől eltekintve nem tudok bárhol és bármikor írni: olykor megszáll az ihlet, és akkor igen, de általában csöndre és magányra van szükség. A tópart lényegében ilyen, csak hát ott meg a kapásjelzőre kellett figyelni – szó se róla, szerencsés nap volt, lett eredménye a dolognak –, és úgy nehéz nyomon követni a karaktereket.

Másképp mondva: ma nem nagyon haladtam. Viszont többet biztosan nem tévesztem össze a pontyot a keszeggel.

EFOTT

Köszönet a Kapu Távoli Világokra Egyesületnek a szervezésért, a hagyományőrzőknek a segítségért – én roppantul élveztem. Külön köszönöm vendéglátóim szívességét, hogy kipótolták a tábor hiányzó luxusát, kedvességükkel pedig feledtettek minden napi vagy másnapi bút!

Logika, logika, logika

(sorry a késedelemért, adódott egy kis technikai zűr, utána pedig EFOTTon voltam; de még mindig a hetekkel ezelőtti posztokon van a sor)

2007. július 12.

A Hol egyszer majd a kos országa elterül c. Boomen novellában lamentál arról egy aquir nagyúr, hogy az elfek milyen kiszámíthatatlanok, sohasem az eszükre, mindig a szívükre hallgatnak. Azt hiszem, sok igazság van ebben.

Az én szememben az elfek ugyanolyan ösztönlények, mint a természet intelligensnek nem tekintett teremtményei: viselkedésükön, magatartásukon alapvetően és általában nem változtat, csupán olykor kissé módosít az, hogy értelemmel bírnak. Az intelligencia megjelenésének talán legfontosabb következménye a széles értelemben vett kultúra, a civilizáció létrejötte: a világra vonatkozó tudás és a tudás felhasználásának tárháza és képessége. Az emberiség arra használja ezt a tudását, hogy változtasson a világon, olyanná formálja, amely kényelmesebb az ő számára – az elfek ellenben arra, hogy mind jobban alkalmazkodjanak hozzá. Emberi szemszögből nézve ez kissé talán visszás, hiszen miért alakítanak ki kultúrát egyáltalán, maradhatnának állati szinten, ám ahogy az emberi civilizációknak sincs céljuk, úgy az elf civilizációnak sincs – csupán utólag süthetjük rá, hogy tart valamerre. Jelen esetben (látszólag, emberi nézőpontból) visszafelé.

Néhányaknak például tetszett, másoknak kimondottan visszatetsző volt, hogy a Hőseposzban arról írtam, hogy az elfek a gnómoktól tanulták az égi hajók készítését. Gondoljunk azonban bele: ha adott egy potenciálisan halhatatlan lény, ugyan miért venné a fáradságot, hogy repülő járművet eszkábáljon magának? Elindul, és idővel majd csak odaér – addig pedig élvezi az erdőt, az állatok társaságát, az út közben adódó lehetőségeket. Szerintem az elfek egyetlen esetben építenének égi hajókat: ha rákényszeríti őket valamely külső kihívás. Például az aquirok. Ám még ebben az esetben is jó darabig eltartana, amíg elkészítik a maguk eszközeit. A gnómok eredettörténetének ismeretében logikusabb volt, hogy tőlük tanulták.

Azzal azonban, hogy azt mondom, „jó darabig eltartana”, nem állítom, hogy az elfek mindig és szükségképpen lassúak. Új dolgokban, új helyzetben ritkán hoznak gyors döntést, és mert ezernyi külső tényezőt vesznek figyelembe, a terveik kivitelezése sem hamari módon történik – ám vészhelyzetben, mint minden élőlény, elég hamar döntésre jutnak. A döntéseik azonban minden esetben megérzéseken alapszanak. Ez is egyfajta logika persze, ösztönös, tudat alatti – de távol áll a hidegfejű, racionális érvekre alapozott döntéshozataltól. Közelebb esik az állati viselkedéshez.

Az elf kultúra nagy része tulajdonképpen ezen döntések története: dalok, legendák, mesék, amelyek segítenek eligazodni a világban, amelyekhez vissza lehet nyúlni, ha hirtelen tettekre van szükség. És persze utólagos magyarázatok is arra, hogy valami miért, és miért éppen úgy történt.

Régi tartozás

2007. július 11.

Tehát az elfek. Milyenek is?

Először is nem emberiek. Ezt szükséges leszögeznünk legelőször – tettem is már kísérletet erre –, rögtön ez után azonban be kell látnunk, hogy egy ember szükségképpen csak emberi léptékben képes gondolkozni, tehát amit kigondol, az sohasem lesz nem-emberi. Állhat távol a megszokott, általunk ismert emberi hétköznapoktól, de ez a távolság sohasem lesz több, mint dr. House világa és a miénk közötti távolság – tegyünk szívünkre a kezüket, és mondjuk azt, hogy az asszisztensei közül bármelyikük helyében tolerálnánk a viselkedését. Ugye hogy nem? Na ugye.

Ellenben ha csavarnánk egy kicsit a történeten, és azt mondanánk, hogy ilyen-olyan módokon valamennyi asszisztensét és a főnökét is a markában tartja, így kénytelenek vele dolgozni (sötét titkokat tud a múltjukról, hogy melyikük kivel hányszor és hova, ráadásul ennyi pénzt sehol a galaxisban nem kereshetnének még luxusprostiként sem, ami nyilván kellemesebb meló, mint együttdolgozni House-zal) – nos, akkor már igenis elképzelhető, hogy ez a kattant ember így viselkedjen mindenkivel. De különben nem. House, mondhatni, hiteles, ám a világ körülötte nem az.

De milyenek is az elfek?

Legelőször is képzeljük el, hogy halhatatlanok vagyunk, vagy legalábbis közel azok, és csak erőszakos úton lelhetjük halálunkat. Tegyük hozzá, hogy valamennyien azok vagyunk, tehát nem kell félnünk attól, hogy kihalnak mellőlünk a szeretteink, meg egyebek. Rakjunk mellé még néhány dolgot, mint amilyen például a természet szeretete és ismerete, egy „természeti jellegű gondolkodásmód” – bármit jelentsen is ez –, és általában a szoros együttélés a természettel. Ebből már rögtön következik néhány alapvetés.

Ha azt mondjuk, hogy az elfek nappali lények, akkor életvitelük szinte biztosan szorosan összekapcsolódott a nap járásával; ha éjszakaiak, akkor a holdakéval. Ebben az esetben egy elf a nappal (vagy a holdakkal) együtt kell, és a nappal (vagy a holdakkal) együtt fekszik, és ebben nincs apelláta – kivéve, ha nagyon úgy hozza a szükség (mindig vannak kivételek, az életösztön nagyon nagy úr). Igen ám, de ha valaki százezer évekig él, akkor ez a ritmus rendkívül zavaró, mert túlságosan rövid az ébrenlét-alvás ciklus: ha nem kell aggódnom amiatt, hogy fogytán az időm, akkor nyugodtan leülhetek a haverral beszélgetni ezerhatszáz esztendőn át, anélkül, hogy bármiért is megszakítanám – ehhez képest tízóránként le kell feküdnünk. Hát nem hülyeség? Logikusnak tűnne, hogy azt mondjuk, mégsem alkalmazkodtak a naphoz, hanem valamely más rendszer szerint élnek, ám ez alapvetően ellentmond a természeti életmódnak – tetszik vagy nem, de a természetben minden a nap járásához igazodik.

Csavarjunk egyet a dolgon. Tegyük fel, hogy az elfeknek teljesen tökéletes az emlékezetük, sohasem felejtenek el semmit – de tényleg, semmit. Évmilliós életkor mellett ennek azért vannak előnyei, sőt: meg merem kockáztatni, hogy szükség is van rá. Csak képzeljétek el, milyen lehet már visszautalni egy százezer évekkel korábban ezerhatszáz esztendőn át folytatott beszélgetésre úgy, hogy a másik nem emlékszik rá pontosan. Brrr…

Innen már csak egy lépés az, hogy az elfeknek az érzelmi emlékezetük is ugyanilyen tökéletes. Mint amikor mi megérzünk egy illatot, és eszébe jut rólunk a szeretett nő (vagy férfi), és kellemes boldogság vesz erőt rajtunk – vagy meghallunk egy dalt, amely szomorú emlékeket hív elő bennünk, és percekre elrontja a kedvünket. Nos, tegyük fel, hogy az elfeknek ez a fajta emlékezetük is tökéletes, és napokig, hetekig, hónapokig képesek megmaradni ugyanabban a hangulatban.

Ha mi este leülünk borozni a haverral, három-négy óra alvás után biztosan nem ugyanonnan, nem ugyanolyan hangulatban, kedvvel folytatjuk – túl gyorsan élünk ahhoz. Az elfek viszont nem. Kötik őket a természet törvényei – például a napszakok változása –, ám ezek számukra nem kötöttségek, hanem az élet velejárói, amelyekkel réges-rég megtanultak együtt élni – sőt: ők maguk a természet gyermekei. Egészen logikus, hogy valahogy így működjenek. Egy reggelen tehát leülnek beszélgetni, napnyugtával nyugodni térnek, reggel pedig ott folytatják, ahol abbahagyták – és mindezt akár évszázadokon át. Közben pedig esznek-isznak, vadásznak, amikor szükség van rá, egyáltalán, mindenki teszi a maga dolgát, de sohasem jelent problémát számukra, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták. Pontosan ott.

Én is innen folytatom holnap; talán ugyanebben a hangulatban, talán valami másban – de majd igyekszem.

Mit olvas JJS, amikor ír?

2007. július 10.

Leginkább híreket, általában ugyanis internetre kötött gépen írok, és gyakran frissítem a híroldalakat. Ebben a két hétben azonban ha akarnék sem tájékozódhatnék többről, mint hogy melyik szomszéd kinek adta el a földjét, mit vert el a jég, és hogy mikor lesz fogyasztható sör a boltban – mondjuk ez kivételesen még érdekel is, mert sajnos vészesen megcsappantak a készleteim.

Olvasni pedig a következőket olvasom az írás közötti szünetekben:

Bret Easton Ellis: Glamoráma – Kényelmesen kikapcsolja az agyamat, eltávolít a fantasy-világból, miközben belerángat egy olyan sohasem-létezettbe, amelyet nap mint nap New Yorkba és Hollywoodba képzelünk a bulvárlapok alapján. Az életérzése persze aligha kitalált, ám nem szabad elfeledni, hogy összességében mégiscsak egy fikcióról van szó, amely nem törekszik többre, mint görbe tükröt tartani elénk. Teszi pedig mindezt eltanulandó írói fogásokkal, és sebészi pontossággal: minden szava elevenbe talál.

Kleinheincz Csilla: Ólomerdő – Még a vonaton sikerült kivégeznem, és bizonyos szempontból szomorú gyilkosság volt: szívesen olvastam volna tovább. Megfogott a probléma, amely körül a regény cselekménye forog, és amelynek ugyanolyan szerves része az emberek kiszámíthatatlan és ésszerűtlen viselkedése, mint az ember- és a tündérvilág végletes különbözősége és összeférhetetlensége. A döntést, hogy a folytatásban, ha lesz, Emese hét esztendővel érettebb, szinte-felnőtt lányként lássuk viszont, csak helyeselni tudom – a tanulságok levonása, a történet tulajdonképpeni lényege nem gyerekmesébe való.

Poul Anderson: A törött kard – Egy ügyvéd barátom hívta fel rá a figyelmemet még a Hőseposz idején, és most, hogy ismét elővettem a Sárkány és Unikornist, úgy döntöttem, ideje beszereznem. Nagyon könnyű és kellemes lektűr, már ha lehet kellemesnek nevezni valamit, amiben elcserélt gyerekekről, vérfertőzésről és árulásról, vérbosszúról és halálról olvashatunk garmadával, de hát a sagák világa már csak ilyen, és Anderson abból merítette regénye egész történetét. Tündérek és trollok véres háborúja – most épp nekem való.

Neil Gaiman: Sandman – Kezdeti bizalmatlanságom után kezdek rákapni az ízére. Eddig meglehetősen hullámzó a színvonala, de a számos „kiváló” mellett az „elmegy” kategória alá egyelőre még nem bukott le, és ez már elég bíztató ahhoz, hogy kíváncsian olvassam tovább.

Umberto Eco: Nyitott mű – Az öreg mester nem annyira a Rózsa nevével, mint inkább a Rózsa nevének függelékével győzött meg arról, hogy érdemes foglalkozni vele: tudja, miről ír. Ritkán olvasni olyan alapos írástechnikai és befogadáselméleti értekezést, mint amit ott bemutat néhány tucat oldalon – és amely lényegében nem más, mint a Nyitott mű kvintesszenciája. Máig szívesen olvasom az elbeszélő műveit (a Baudolino az általam olvasott egyik legszórakoztatóbb és legjobban megírt regény), ám igazából az értekező prózáját szeretem. A Nyitott mű iránytű, amely segít eligazodnom a fikció erdejében, a nyelvek bábeli zűrzavarában – és sorolhatnám.

Ready (not with SU)

2007. július 8.

Nincs jobb, mint az elvégzett munka öröme (leszámítva persze ezt-azt). Bő egy héttel az utolsó határidő lejárta után ugyan, de ma végre sikerült befejeznem egy hosszabb lélegzetű elbeszélést, amely reményeim – és sokunk reménye – szerint az ősz folyamán meg is jelenik majd. Ezúton is köszönöm a Hármaknak, hogy beleegyezésüket adták a dologhoz: remélem, az ő tetszésüket is elnyeri, amit ezúttal az ő karaktereikből faragtam.

Sozialleben

2007. július 7.

Mint azt előre sejtettem, valóban elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb bevonódjak a közösségi életbe, így ma délután részt vettem életem első májusfa kitáncolásán. Nem mondom, a kosztra nem lehetett panasz, és bár a sör határozottan jeges volt olykor, mindenkivel hamar megittam a pertut. Vendégszerető népek ezek, meghívták a német szomszédokat is, pedig általában egy szavukat sem érik, és jellemzően mind hangosabban kérdezgetik őket, hogy nem kérnek-e még.

Még szerencse, hogy holnap útra kelnek a messzi Deutschlandba, különben óhatatlanul igényt tartanának további tolmácsi szolgálataimra; kellett nekem leleplezni magam. Mire visszatérnek, aligha leszek itt – bár ahogy a dolgok alakulnak, nem kizárt, hogy augusztusban is lebútorozok, és akkor alighanem összefutunk.

ZOO

2007. július 6.

Miután levadászott valami betévedt kitinpáncélos idegent, amely délelőtt óta kapart a hűtő mögött, a macska megtalálta a kedvenc helyét a házban, és cseppet sem lepett meg: a kispárnámat én is őszintén szeretem. Eredményei dacára egyelőre még volt szívem lepaterolni róla, de a legújabb elbeszélésembe már belenyávogta magát, és ha így folytatja, idővel főszereplő is lehet akár – ötletem éppen van rá, és a megvalósításra is van esély.

Ironikus, de a legnagyobb ellenfele Blöki-D2, a Microsoft Word háziebe, aki súgni ugyan keveset tud – folyton csak zavarna vele –, de olykor mulattat a felpislantásaival, ahogy a születő szöveget figyeli.

Into the Green

2007. július 5.

Mindenekelőtt: ez a bejegyzés jó másfél-két héttel az előtt készül, hogy kikerülne a blogra, és nem ez lesz az egyetlen – ezért, ahogy ennél is, a következőkben egy ideig mindig a dátummal nyitok majd.

Nos, tehát.

Itt ülök a kertben, ölemben a notebookkal, alig öt perccel az után, hogy elmajszoltam egy negyed görögdinnyét. Igen, istentelenül finom volt.

Hét óránál is több vonat- és buszutazást követően megérkeztem egy igazán idilli helyre, ahol még mindig csak nehezen talál térerőt az ember, a tévé adása zavaros, az internetről legfeljebb szóbeszédet hallottak, és ahol alig tucatnyian ismernek névről, és azok is mind közép- vagy nagymamakorúak – s még ha tegeződöm is némelyikükkel, az égiek kegyéből biztos lehetek benne, hogy a következő tíz-tizenkét napban a minimálisan szükségesnél többet nem kommunikálunk majd egymással. Nem mintha ellenemre lenne a társaságuk, sőt, gyanítom, hogy két-három nap múlva óhatatlanul el kell majd látogatnom a helyi vendéglátó-ipari egységbe, ám mivel tiszteletben tartják a céljaimat és a kéréseimet, a nap nagyobbik felében magamban maradok – és ez jó.

Az tudja értékelni ezt igazán, aki lakott már nyolcadmagával egy háromszobás albérletben (félreértések elkerülése végett: magam már jó öt éve felhagytam az ilyesmivel), és tudja, milyen komoly szervezőmunkát igényel egy-egy keményebb vizsgaidőszak, vagy egy szerelmi légyott, példának okáért: nos, az írás még két fővel számolva is legalább ilyen komoly előszervezést követel.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy alkotó, kreatív munkához bizonyos szempontból ingerszegény környezet kell: nagyon pártolom például a csöndet és a magányt, leszámítva Mozart Don Giovanniját és a szomszéd macskát, aki, úgy tűnik, szilárdan eltökélte, hogy a lábamhoz költözik, amíg én áldozok Kalliopé előtt.

Tudom, nem éppen ilyen bejegyzést ígértem legutóbb, ám ahhoz képest, hogy azóta kétszer is letettem arról, hogy valaha is befejezem a Sárkány és Unikornist, ez most egy ideális helyzet; azon leszek, hogy maradjon is így.