Mindenekelőtt: ez a bejegyzés jó másfél-két héttel az előtt készül, hogy kikerülne a blogra, és nem ez lesz az egyetlen – ezért, ahogy ennél is, a következőkben egy ideig mindig a dátummal nyitok majd.
Nos, tehát.
Itt ülök a kertben, ölemben a notebookkal, alig öt perccel az után, hogy elmajszoltam egy negyed görögdinnyét. Igen, istentelenül finom volt.
Hét óránál is több vonat- és buszutazást követően megérkeztem egy igazán idilli helyre, ahol még mindig csak nehezen talál térerőt az ember, a tévé adása zavaros, az internetről legfeljebb szóbeszédet hallottak, és ahol alig tucatnyian ismernek névről, és azok is mind közép- vagy nagymamakorúak – s még ha tegeződöm is némelyikükkel, az égiek kegyéből biztos lehetek benne, hogy a következő tíz-tizenkét napban a minimálisan szükségesnél többet nem kommunikálunk majd egymással. Nem mintha ellenemre lenne a társaságuk, sőt, gyanítom, hogy két-három nap múlva óhatatlanul el kell majd látogatnom a helyi vendéglátó-ipari egységbe, ám mivel tiszteletben tartják a céljaimat és a kéréseimet, a nap nagyobbik felében magamban maradok – és ez jó.
Az tudja értékelni ezt igazán, aki lakott már nyolcadmagával egy háromszobás albérletben (félreértések elkerülése végett: magam már jó öt éve felhagytam az ilyesmivel), és tudja, milyen komoly szervezőmunkát igényel egy-egy keményebb vizsgaidőszak, vagy egy szerelmi légyott, példának okáért: nos, az írás még két fővel számolva is legalább ilyen komoly előszervezést követel.
Annyi mindenesetre bizonyos, hogy alkotó, kreatív munkához bizonyos szempontból ingerszegény környezet kell: nagyon pártolom például a csöndet és a magányt, leszámítva Mozart Don Giovanniját és a szomszéd macskát, aki, úgy tűnik, szilárdan eltökélte, hogy a lábamhoz költözik, amíg én áldozok Kalliopé előtt.
Tudom, nem éppen ilyen bejegyzést ígértem legutóbb, ám ahhoz képest, hogy azóta kétszer is letettem arról, hogy valaha is befejezem a Sárkány és Unikornist, ez most egy ideális helyzet; azon leszek, hogy maradjon is így.
No comments:
Post a Comment