Leginkább híreket, általában ugyanis internetre kötött gépen írok, és gyakran frissítem a híroldalakat. Ebben a két hétben azonban ha akarnék sem tájékozódhatnék többről, mint hogy melyik szomszéd kinek adta el a földjét, mit vert el a jég, és hogy mikor lesz fogyasztható sör a boltban – mondjuk ez kivételesen még érdekel is, mert sajnos vészesen megcsappantak a készleteim.
Olvasni pedig a következőket olvasom az írás közötti szünetekben:
Bret Easton Ellis: Glamoráma – Kényelmesen kikapcsolja az agyamat, eltávolít a fantasy-világból, miközben belerángat egy olyan sohasem-létezettbe, amelyet nap mint nap New Yorkba és Hollywoodba képzelünk a bulvárlapok alapján. Az életérzése persze aligha kitalált, ám nem szabad elfeledni, hogy összességében mégiscsak egy fikcióról van szó, amely nem törekszik többre, mint görbe tükröt tartani elénk. Teszi pedig mindezt eltanulandó írói fogásokkal, és sebészi pontossággal: minden szava elevenbe talál.
Kleinheincz Csilla: Ólomerdő – Még a vonaton sikerült kivégeznem, és bizonyos szempontból szomorú gyilkosság volt: szívesen olvastam volna tovább. Megfogott a probléma, amely körül a regény cselekménye forog, és amelynek ugyanolyan szerves része az emberek kiszámíthatatlan és ésszerűtlen viselkedése, mint az ember- és a tündérvilág végletes különbözősége és összeférhetetlensége. A döntést, hogy a folytatásban, ha lesz, Emese hét esztendővel érettebb, szinte-felnőtt lányként lássuk viszont, csak helyeselni tudom – a tanulságok levonása, a történet tulajdonképpeni lényege nem gyerekmesébe való.
Poul Anderson: A törött kard – Egy ügyvéd barátom hívta fel rá a figyelmemet még a Hőseposz idején, és most, hogy ismét elővettem a Sárkány és Unikornist, úgy döntöttem, ideje beszereznem. Nagyon könnyű és kellemes lektűr, már ha lehet kellemesnek nevezni valamit, amiben elcserélt gyerekekről, vérfertőzésről és árulásról, vérbosszúról és halálról olvashatunk garmadával, de hát a sagák világa már csak ilyen, és Anderson abból merítette regénye egész történetét. Tündérek és trollok véres háborúja – most épp nekem való.
Neil Gaiman: Sandman – Kezdeti bizalmatlanságom után kezdek rákapni az ízére. Eddig meglehetősen hullámzó a színvonala, de a számos „kiváló” mellett az „elmegy” kategória alá egyelőre még nem bukott le, és ez már elég bíztató ahhoz, hogy kíváncsian olvassam tovább.
Umberto Eco: Nyitott mű – Az öreg mester nem annyira a Rózsa nevével, mint inkább a Rózsa nevének függelékével győzött meg arról, hogy érdemes foglalkozni vele: tudja, miről ír. Ritkán olvasni olyan alapos írástechnikai és befogadáselméleti értekezést, mint amit ott bemutat néhány tucat oldalon – és amely lényegében nem más, mint a Nyitott mű kvintesszenciája. Máig szívesen olvasom az elbeszélő műveit (a Baudolino az általam olvasott egyik legszórakoztatóbb és legjobban megírt regény), ám igazából az értekező prózáját szeretem. A Nyitott mű iránytű, amely segít eligazodnom a fikció erdejében, a nyelvek bábeli zűrzavarában – és sorolhatnám.
No comments:
Post a Comment