Író-olvasó 9:11

A cím valós arányszámokat tükröz, bár az elképzelhető, hogy inkább tizenegy volt az író, és kilenc az olvasó csütörtökön, de egyrészt mi írók is olvasók vagyunk jó párszor, másrészt – mint az elhangzott – az olvasók is bírnak némi befolyással arra, hogy mit írunk. Aki ennél többre is kíváncsi, vagy legalábbis szeretné érteni, hogy miről írok, az jöjjön el a következő könyvbemutatóra, nem harapunk, és ha ledaráltuk az ún. kötelező részt, akkor még értelmesen beszélgetni is lehet.

Csak azt sajnálom, hogy miután tegnap testületileg távoztunk, egy olyan kocsmában volt helyfoglalásunk – ezúttal nem a törzshelyünkön –, ahol a belsőudvaron is megrekedt a levegő, megállt a meleg és a füst, én pedig nagyon rosszul viselem az ilyen helyeket (klímát), úgyhogy sajnos igen korán távoztam. Viszont kicsivel utána rám csörgött egy kedves ügyvéd haverom, hogy hol ülünk, mire én, hogy villamoson, de egy sör még beleférne, úgyhogy lett abból kettő is, rég láttuk már egymást.

Napközbeni jelentés

Ha valakit érdekel, igen, az irodában ülök, és azért nem tud elérni mobilon, mert lemerült az aksi. Epic fail. Ritkán fordul elő velem, de most nem figyeltem rá, megfelelő töltő pedig nincs a közelben. Már várom a percet, amikor valamennyi mobilnak szabványtöltője lesz (igen, tudom, az EU már döntött erről, csak hát időbe telik, amíg a régiek kikopnak a piacról). A támogatási szerződések nagyját letudtam, és már ugrálnak a szemem előtt a számok, úgyhogy szerintem most hátradőlök, és pihenek egy kicsit a Bgy. III-mal. Mondjuk ma több az ügyfél, mint tegnap, de azért vannak szabad percek. Hanem amit sajnálok, hogy amióta M*-t írok, nagyon kevés az olyan kiadvány, amelyről legalább nagy vonalakban ne tudnám, hogy miről szól, hogy történnek benne a dolgok. Már el is felejtettem, milyen volt csak úgy M*olvasónak lenni.

Sör, helyben főzve

Tegnap késő délután Horváth Gyuri (Harold Barouche) barátommal becsörtettünk a Deltába a frissen megjelent Bíborgyöngyök-kötetért. Kicsit sötétebb lett a borító, mint vártuk, ettől függetlenül mutatós, oldalszámban pedig sikerült leköröznie az eddigi csúcstartó M* antológiát (a legelső Legendák és Enigmákat) is. Utána úgy döntöttünk – nem váratlanul –, hogy megiszunk egy sört, ha már találkoztunk. Gyuri mondott egy helyet valahol a [szövegromlás] környékén, hogy ott helyben főzik, és még az ára is baráti, szóval nosza, mentünk. Aztán eszembe jutott, hogy Boomen kolléga ott lakik a közelben, szóval ment is a telefon, és nézd csak, meg is jelent, bár fontos melótól vontuk el ezzel, ugyanis [értelmezhetetlen macskakaparás]. Jó, mi? Az egy sörből így érthetően kettő lett, hogy holland barátunk ne igyon egyedül, aztán csak az íze miatt rendeltünk még egy kört, utána egy negyediket, és talán már nem volt ötödik, de ebben már kicsit bizonytalan voltam, amikor búcsúztam, hogy tudniillik nekem reggel jelenésem van az irodában (nem, dehogy is onnan írom ezt a bejegyzést, munka közben, hogy nézne már ki?), úgyhogy dobbantottam az újabb, ötödik vagy hatodik kör előtt.

Most újfent támogatási szerződésekkel bajlódok – délutánra segítséget kapok hozzá –, aktívan fogadom az ügyfeleket (egyetlen telefon volt csak, még mindig mindenki nyaral), és felváltva olvasom Saramagótól a Halálszünetet meg persze a Bíborgyöngyöket, hogy a csütörtökön esedékes találkozón már előadhassam az építő jellegű észrevételeimet. Szerzőtársak, reszkessetek!

Geronimo!

Továbbra sem tűntem el, csak az elmúlt hét mozgalmasabbra sikerült a tervezettnél, ún. családi nyaralás jött közbe: azt hittem, lesz időm-kedvem blogolni közben, de inkább a szó legklasszikusabb értelmében pihentem. A mellékelt képen alig két éves szakállas agámánk látható; nem esett messze a fájától. Élvezte a szabad levegőt és a napsütést – kell neki is a rendes fejlődéshez –, én meg egy kicsit azt, hogy végre nem kell magamra főznöm – az alkotói magány hátránya –, szóval buli volt. A Százháború szövege annak mágikus kétharmadáig részemről rendben van már, tegnap oda is adtam Wyquinnek, hogy akkor nosza, rajta, és előreláthatóan három héten belül befejezem a maradék polírozását is, azután még a kisregényt követő néhány novella rendbetétele következik, majd a szerkesztést követő javítás stb.; sok függ a jövő héttől – civil meló ezerrel –, Wyquintől és persze ezernyi más dologtól, de a magamnak kitűzött szeptemberi határidő (szeptember eleje-közepe-vége) szerintem tartható. De ha nem, akkor sem dől össze a világ, csak jó legyen, az a fontos.

Második képünk a bejegyzés címadója: pár hónapja kalandos úton eljutott hozzánk két mocsári teknős, akkorák voltak, mint a kisujjam, mostanra megerősödtek, úgyhogy ideje volt szabadon engedni őket. Olyan gyorsan iszkoltak a tóhoz, hogy az egyik ki is szaladt a képből. És még azt mondják, hogy a teknős lassú.

Nem értem (vigyázat, politika)

Tegnap este írtam egy bejegyzést az Európai Központi Bank vs. magyar kormány polémiáról, és gondoltam, ma este majd letisztázom és közzéteszem. Semmi új nem volt benne, csak annak kifejtése, hogy nem igazán értem, miért megy bele a kormány egy eleve vesztes csatába. De aztán ma olvasom a hírt, hogy Stumpf Istvánt jelölték alkotmánybírónak. Azt a Stumpf Istvánt, aki Orbán Viktor helyettese volt, és több ponton sem felel meg az Alkotmánybíróság tagjairól szóló törvényi feltételeknek. Na most, látván az EKB-val való pont ugyanilyen vitát, biztos, hogy a Fidesz ettől még igenis megválasztja majd, legfeljebb előtte megváltoztatja a törvényi feltételeket (ami az EKB-val szemben nem fog menni, úgyhogy annak csúnya bukta lesz a vége, és ha az Európai Bíróság elé kerül a dolog, akkor meg még perköltség is Magyarországot terheli majd). No de vissza a Stumpf-esetre és a törvényi kitételek megváltoztatására: egy hasonló esetben pár napja ugye már történt egy ilyen, szóval ez abszolút benne van a pakliban... de ez nem változtat azon, hogy Stumpfot alkotmánybírónak jelölni azon az alapon, hogy van jogi diplomája (de nem jogászként dolgozik, nincs bírói gyakorlata, nem egyetemi tanár – mivel csak docens –, és nem foglalkozott 20 éven át alkotmányjoggal), és hogy tagja annak a csoportnak, amelyet Orbán Viktor felkért az új alkotmány kidolgozására, olyan, mintha egy szívtranszplantációt végző sebészcsoport vezetésére neveznénk ki egy orvosi egyetemet végzett tisztifőorvost az ÁNTSZ éléről. Orvos, orvos, de nem feküdnék a keze alá.

Nem vagyok dühös, nem szidom a kormányt, egyszerűen csak nem értem. Hetente, sőt, most már szinte naponta születnek olyan döntések, amelyek rövid- és középtávon úgy-ahogy sikerként adhatóak be a "népnek", lásd pl. a jegybankelnök ügyét (az EU-val szemben is lecsökkentjük, még ha EU-s törvényt sértünk is ezzel, lám, ilyen függetlenek és erősek vagyunk!), de amelyekből a végén ugyanaz sül majd ki, mint 2002-ben, hogy a Fideszt nem azért zavarják el, mert a gazdaságpolitikája rossz lett volna, hanem mert semmibe vette a jogállami kereteket (háromhetenként ülésező hetenkénti parlament, emlékszünk még?). A törvények megváltoztatása, egy új Alkotmány az emberek jogérzetén nem fog változtatni: a Stumpf-szindrómát ők is látni fogják.

Tegnap a Medián egyik főmuftija arról beszélt, hogy a legújabb közvélemény kutatási adatok szerint 66 % támogatja a Fideszt, ami meglepően sok, és csekély csökkenés az egy hónappal korábbi 72 %-hoz képest. 72 - 66 = 6, avagy a Fidesz egy hónap alatt elvesztette támogatóinak kerekekítve egytizedét. "A járvány megtizedelte a lakosságot." Azért ez nem kicsi csökkenés, mindössze egy hónap alatt úgy, hogy érdemi (gazdasági) intézkedésekre (megszorításokra) még nem is került sor. Nem lehet, hogy az egész pályás letámadást mégsem támogatja mindenki olyan egyhangúan?

És hogy miért írok erről? Ezért. Mert kicsit mintha megint mélyülne az a pocsolya.

Update: ugye, hogy nem megy ez erőből? Pedig tegnap még tagadták.

Toporgás

A múltkor a Twitteren linkeltem George R. R. Martin blogbejegyzését arról, hogy kissé körbe-körbe jár, készül is a regénnyel, meg nem is, hol készebben van, hol kevésbé. Nos, az elmúlt pár napban hasonló köröket jártam én is (remélem, most már jogos a múlt idő), sikerrel belepottyantam abba a kátyúba (kurva mély gödörbe), amit kreatív blokknak neveztem a múltkor. Részleteiben érdekes lehetne, de ahhoz túl sokat kellene spoilereznem a Százháborúról, nagy vonalakban pedig nem biztos, hogy izgalmas... de kikívánkozik. Úgyhogy megpróbálom értelmesen összefoglalni.

A kisregény szövege a-tól z-ig megvan, azzal ugye már hetek óta nincs gond. A polírozás viszont (írói karrieremben nagyjából most először) elég jelentős átírást is jelent, mivel elég sok egy kaptafára készült harcjelenet kapott helyet a sztoriban, én pedig közismerten nem szeretek harcjelenetet írni: úgy voltam vele, gyorsan daráljuk le, aztán majd kitalálok valamit, mivel lehetne egyenként feldobni illetve egyedivé tenni őket. Ez a kitalálás olyan jól sikerült – köszönet a közreműködőknek, elsősorban a Gorgo Manufaktura stábjának –, hogy egyes jeleneteket gyökerestül fel kell forgatnom. Örömmeló, de tényleg, mert sokkal jobb így a szöveg, csakhogy becsúszott egy kis bibi: a meló.

Mármint az úgynevezett civil meló, hogy a jómunkás polgár irodában ül, ügyfélhez járkál, kárt elhárít stb., no meg bejelentkeztek a barátok is, az embernek családi élete is van etc., változó rövidítésekkel részletezhetném, hogy sorolhatnám, de ugye írtam erről hétfőn. Bárhogyan is, az lett az eredménye, hogy épp annyira csak, de eltávolodtam a szövegtől, hogy ne tudjam onnan és úgy folytatni, ahol és ahogy abbahagytam: pár dolgot elfelejtettem, néhány papírt elkavartam, új és jobbnak hitt ötleteim támadtak, stb.

Arról nem is beszélve, hogy hónapokkal ezelőtt egy aktuális kreatív blokk kivédésére átálltam kőkorszaki módszerre, a füzetbe írásra, márpedig a számítógépbe időközben begépelt szöveget papíron javítani – hát, kihívás. Sajnos annyira megszoktam ugyanis a papírt, hogy vért hugyozok minden alkalommal, ha le kell ülnöm a monitor elé.

Mostanra nagyjából megoldottam ezt az utóbbi problémát, no persze nem katéterrel, hanem a masszív üljünk-ide-akkor-is-ha-belegebedünk módszerrel, és az olvassunk-monitorról-híreket-regényt-képregényt-nézzünk-filmet-csináljunk-bármit nevű egész pályás letámadással (minek következtében lassan a The Pacific c. sorozat végére érek).

A másik gondot nehezebb volt kezelni, ugyanis az elmúlt három hétben piszkosul jó ötleteim támadtak, amelyeket megpróbáltam megvalósítani a szövegben, jelesül nézőpontváltást – megfelelő helyen és időben stb. –, az adott csata ilyen-olyan szempontú részletezését etc. (és egyéb rövidítések, mondhatnám: et al.), de sajnos időközben egész egyszerűen elfelejtettem, mit írtam korábban, és hiába olvastam el persze, nem vette be az agyam, mert tele volt zsúfolva az új ötletekkel, az egybegyúrni szándékozott részek nem álltak össze egésszé, rosszabb volt, mint egy oldalszámozás nélküli Esterházy-szöveg (egyébként minden tiszteletem a mesternek, imádom az írásait), szóval valami rettenet volt, istenkáromlás, pedofilbotrány. Tegnap végül fel is adtam.

Be kellett látnom, hogy az adott fejezet eredeti koncepciója (elsősorban a nézőpontkarakter és az annak kilétéből következő narráció és ábrázolásmód) jó. Önmagában is jó, de ami fontosabb: kontextuálisan is jó, avagy pontosan ott van a fejezetek sorrendjében, ahol lennie kell, arról és úgy szól, amiről és ahogyan szólnia kell, dramaturgiai szempontból csillagos ötös. Megértettem, hogy azért nem – vagy csak iszonyatosan nehezen – tudok változtatni rajta, mert a módosítás eredménye önmagában mint fejezet jó lenne, de nem illeszkedne olyan szervesen a regény egészéhez, mint az eredeti verzió, és ezt végig éreztem is, miközben toldoztam-foldoztam, csak nem fogalmaztam meg ilyen szépen. Most részletezhetném, hogy jött ez a felismerés, de nem teszem: csináltam egy mentést a módosított fejezetről, egyszer majd helyet kap a kivágott illetve alternatív jelenetek között, és akkor majd elmondom.

Tegnap óta pedig vissza az alapokhoz. A kigondolt apróságokat továbbra is bele kell vinni az adott fejezetbe, de úgy, hogy annak lényege – a koncepció – változatlan maradjon, és ezen dolgozom most. Melós, de megéri, mert működik az eredmény, csak hát mindehhez kellett sajnos négy-öt nap, ami azért nem igazán jó. De ez egy ilyen meló.

Nyár (ilyen egyszerűen)

Mozgalmas három hét volt, annyi szent. Az aktív pihenésben is el lehet fáradni, ha az hétközben munkával vegyül, és így nézve az elmúlt három hét igen sűrűre sikerült: az alkotói szabadságot megszakítva irány Herceghalom, aztán Debrecen, aztán meló, aztán Balatonkenese, aztán meló, aztán alkotói szabadság, és közben még jelentkezett pár budapesti haver is. Közben befejeztem egy novellát, ami nem kapcsolódik a Százháborúhoz, viszont nagy kedvem volt megírni, mert egészen más stílus és hangnem, és kellett ennyi alkotói kikapcsolódás. Most pedig – mint azt a Twitteren már írtam – ismét vidéken, és még van pár napom, amíg remetei magányban csiszolhatom a regényt. Viszont olyan piszkosul meleg van, hogy régi szokásom szerint, ám jobb belátásom ellenére – mert aztán megint napközbeni melóba megyek innen vissza – át kell állnom éjszakai üzemmódba, mivel 35+ fokban lehetetlen érdemi kreatív munkát végezni, hiába kelek fel már kora reggel, nyolckor már pusztító a hőség, és betör a nap a hatalmas üvegablakokon. Blogbejegyzés is ugyanezért nem született, amiért a csiszolás is nehezen ment: egyszerűen nem forog az agyam. De most tolok egy kávét, megnézek egy-két filmet, olvasok valamit, talán írok is – nem akarom erőltetni , ha már napközben nem ment, a sikertelenség elvenné a kedvem –, aztán átalszom a holnap nagy részét, délután meg ébredezés, estefelé ház körüli munkák, éjszaka pedig dara: terv szerint végzek legalább három fejezettel, s akkor már jócskán túl leszek a felén, mehet az újabb adag Wyquinhez. Szerdán pedig jelentkezem.

Szélmalomharc

Rendkívüli közleményként be kell látnom, hogy nyár közepén teljesen felesleges harcolnom az elemekkel, úgyhogy most két hét rendszertelen üzemmódra vált a blog. Az elmúlt egy hetet felváltva haverokkal, munkával és mindkettőhöz kapcsolódó rohangálással töltöttem (munka ürügyén nem egyszer 11-12 órával megint, juhé!), miközben próbáltam nem elveszíteni a kapcsolatot a Százháború szövegével, de sajnos alig van időm rá, és már fakulnak a jegyzetek a fejemben, hogy mit hogyan akartam javítani. A következő minimum egy hétben sajnos ugyanez várható pepitában, úgyhogy hiába szerettem volna megúszni a nyarat blogszünet nélkül, most mégis azt mondom, hogy egy darabig pihi: a következő két-két és fél hétben csak életjelszerű bejegyzések várhatók random pillanatokban, mert a hagyományos üzemmód legkorábban akkor indul, amikor érdemi időm-erőm is lesz rá. De nyugi: lesz.