Apokrif iratok III. - Az Abbitkirálynő kivágott prológusa

A Százháború nyitánya kapcsán jegyezte meg Boomen kolléga a minap, hogy épp olyan mozgalmas, mint az Abbitkirálynő kezdése volt. Értetlenül néztünk rá, mert arról sok minden elmondható, csak az nem, hogy mozgalmas lenne, de aztán mondta, hogy arra gondol, ami kimaradt, amiben a [spoiler]. Ja, tényleg. Én már el is felejtettem. Maholnap öt éve jelent meg, kevesebb idő alatt is elfelejti egy szöveg részleteit az ember (még a szerző is, igen), de jó, hogy Boomen emlékezett – ezek szerint ő még prológusos változatot olvasott –, mert én meg ezután megtaláltam az egyik régi verzióban. Minden hibájával együtt. Láss csodát!

Prológus

(A P.sz. 3611. esztendőben, a Szigetbirtok közelében.)

A vihar északnyugat felől érte utol az abasziszi szkoggot: tajtékzó hullámokat köpött köré, ordítva végigsöpört a fedélzetén, és fekete esőt zúdított a legénység nyakába. Kék villámok cikáztak a háborgó tenger fölött, a mennydörgés elnyomta a hajóparancsnok szavát: hiába üvöltött teli torokból, hogy kurtítsák a fővitorlát, és forduljanak a hullámok felé, még az elsőtiszt sem hallotta közvetlenül a jobb oldalán.
A kapitány csalódottan átkozódott, és másodszor már a tiszt fülébe ordította a parancsokat, aztán a kormányos mögött álló csuhásra nézett:
– Merre járnak? Merre? – kérdezte tőle, aztán megragadta és megrázta a vállát, amikor nem válaszolt. – Antoh nevére, merre járnak?!
A férfi lassan ocsúdva fordult felé:
– Messze… – hörögte a révedésből ébredők tompa hangján. – Nem érhetnek el időben.
– És ők? Ők merre?! – rázta meg még egyszer az őszülő parancsnok.
– Közel – felelte a zöld csuhás, és a hajóorr felé mutatott: – Túl közel…
Rőten izzó zsarátnokok ragyogtak fel a szkogg előtt, az esőfüggöny túloldalán, s a kapitány a kormány előtti mellvédhez lépett, hogy biztosabban álljon, mert megrogyott a térde.
– Antoh kegyelmezz… A csónakot! – kiáltotta, és sarkon perdült, a csuhás felé. – Vidd az úrnőt és a lányokat! – ordította holtfehérre váltan, de benne rekedt az utolsó sürgetés: nappali fény gyúlt, éhes lángok martak a szkogg fedélzetébe, végigperzseltek vitorlákon és kötélzeten. Sikolyok harsantak, égő emberek ugrottak a vízbe. A főárboc deréktájt megrepedt, megingott, aztán, ahogy a kötelek elszakadtak, recsegve balra dőlt, és belecsapódott a vízbe. Magával rántotta az ezüst hajóval díszített zöld lobogót.
A sebzett szkogg imbolyogva próbált egyensúlyt találni, nehogy az árboc után vesszen: fedélzetén rémült kezek kaptak kapaszkodó után.
– Asszonyom! Asszonyom! – kiáltották közben többen is a kajütfolyosó ajtajában. – Erre jöjjön! Siessenek!
Hangjukra először vékony cselédlány bukkant fel lángmarta ruhában, majd markos férfiak követték: egyikük alélt nőt vitt a karján, másikuk gyereklányokat vezetett kézen fogva.
– Jöjjenek! – dörrent rájuk egy ércesebb hang, és a zöld csuhás pap bukott elő a tatfeljárónál kavargó füstelegyből. Ruhája tépett és kormos volt az előbbi robbanástól, arcát és kezét vörösen lüktető sebek csúfították. Talán csak istennőjének köszönhette, hogy túlélte az első támadást.
– Alig él – kiáltotta neki a férfiak egyike. – Meg kell nézd, atyám!
– Előbb a csónakot! – intett szigonyszerű botjával a pap. – Tengerre már! – tette hozzá kiáltva, de hangját elnyomták az újabb gyújtócsillagok. Süvítve csapódtak a szkogg oldalába, s a hajó ismét veszélyesen oldalára dőlt, mindenki elzuhant, a mellvédpalánkokhoz csúszott az átázott fedélzeten.
– A csónakot! – kiáltotta az utolsónak maradt tiszt kétségbeesett hangon. – Vágjátok le már!
Ketten-hárman is hallották a parancsot, a lángok között mégis percekbe telt teljesíteni: a szürke csónakok egyike előbb a hajótesthez ütődött, majd nagyot csobbant a fekete vízen. Aztán már hamar követte a többi is. Az emberek egymást biztatva ugrottak utánuk a háborgó tengerbe, és megpróbáltak megkapaszkodni peremükben.
A szkogg közben úszó máglyává változott. Testét ropogva nyaldosták a lángok, fényük megvilágította a morajló óceánt, a hullámok között hányódók arcait. Égő gerendák zuhantak a vízbe, és a hajó gyomrából fekete füst tört elő.
A túlélők bemásztak a csónakokba, evezők kerültek elő: összeszorított fogakkal igyekeztek minél messzebbre jutni, és remegve nézték az egyik csónak orrában kántáló papot, akinek magasra emelt szigonyán zöld lidércfény imbolygott. A tenger át-átcsapott a csónakok fölött, a vihar dühöngött és ordított körülöttük, de csak vízpermettel szórhatta meg őket: az istennő rájuk nyitotta féltő szemét, és megóvta őket a tomboló elemektől.
Az örvénylő füstből azonban irdatlan tömeg bukkant elő, rőt fények imbolyogtak oldalán: toroni karakka volt.
Főfedélzete jó hat lábbal, tatépítménye több emelettel magasodott a hullámok fölé, amelyek meg se bírták rezdíteni. Szinte falta a távolságot maga és az apró csónakok között, és átgázolt a gerendaszálak és hordók körül hányódó tengerészeken. Összezúzott, maga alá gyűrt mindent, s amikor elérte a csónakokat, egymás után törte össze őket, recsegve forgácsolta szét a szürke fát: még Antoh papja sem tehetett ellene.
Meggyötört arca egészen elfehéredett, két karja megadón lehanyatlott, amikor a hadihajó őket is elérte.
Dörgött az ég.

Ennyi volt. Hogy miért maradt ki? Valószínűleg akkor is kicsit pozőrnek és túlírtnak éreztem, ráadásul azt gondolhattam – gondolom, mert emlékszik a fene, ugye –, hogy nem tesz hozzá annyit a szöveghez, hogy érdemes legyen megtartani. Karakterábrázolás nincs benne, így nem ébreszt túl sok kíváncsiságot az olvasóban, és homályosabb is a kelleténél: talán most sem esett le mindenkinek, hogy ez az a jelenet, amire később többször utal a szöveg, amikor a toroniak megölik Damorra Karnelian feleségét. A regénynek végül nem lett prológusa – hacsak a dekrétumszövegeket nem vesszük annak –, az első fejezet viszont minden nehézségével együtt jól pótolta szerintem, és a regény stílusához is jobban illett. De persze ízlések és pofonok; gondolja valaki, hogy ez kellett volna?