Félrevezető a cím, mert nem szövegalkotásról lesz szó, hanem (kül)politikáról, úgyhogy – annak szellemében, hogy nem ez a blog fő profilja – folytatás a Tovább után.
Van itt ez a legújabb balhé Iránnal. Nem akarok jóslásokba bocsátkozni, mert ha nem lesz háború, jól felsülök vele, ha meg lesz, akkor annál rosszabb, kell a fenének, de azért érdemes megállni és gondolkodni kicsit. Íróként is izgalmas tanulságok szűrhetők le belőle. Adott egy állam, Izrael, amely létrejöttének egyik oka, egyben létezésének egyik célja, hogy a zsidó holokauszt soha többé ne ismétlődhessen meg. Értelemszerűen nukleáris holokauszt formájában sem. Olyan elemi érdek ez, aminek jogosságát nehéz megkérdőjelezni, az önvédelem minden nemzet joga, Izrael államiságának azonban ez sokkal szervesebb, alapvetőbb része, mint bármely más országénak. Nem akarok hosszas fejtegetésbe bocsátkozni – és nem is vagyok szakértője a témának; épp csak egy nagyon kedves barátom révén sokat tanultam erről –, ezért a dolog nagyjából úgy összegezhető, hogy a külső szemlélőnek első pillantásra egységesnek tűnő zsidóságban olyan mértékű, elsősorban vallási és világnézeti különbségek vannak, amelyek külső fenyegetés nélkül belülről könnyen szétfeszíthetnék Izraelt. Mint minden egyszerűsítés, ez nyilván túlzás is, de egy állam – egy nemzet – önértékelése mindig tele van túlzásokkal, és izraeli érzelmi nézőpontból ez így megállja a helyét. Szóval ne tulajdonítsunk neki nagyobb jelentőséget, mint annak, hogy "a magyarnak Mohács kell", mert épp csak ennyire igaz, de azért szerves része annak a képzetnek, hogy 'ha Izrael állam nem képes teljesíteni egyetlen igazi vállalt feladatát, a zsidóság fizikai megvédelmezését, akkor nincs joga a létezésének'. Ez pedig egy kemény mondás, és ez az egész így egy narratíva: van eleje, közepe, vége, összeáll megfogható, érthető, a közember számára is befogadható történetté. Utáljuk egymást és tudomást sem veszünk egymásról, nem az én hagyományaim szerint tiszteled az istenedet, aki nem is az enyém, az enyém meg nem a tiéd, mások a szertartásaid, más a nyelved, mást gondolsz a nőkről, a családról, nem ismered el Izrael államot, de ott ülsz a knesszetben közvetlenül mellettem, és ezt mindketten elviseljük, mert a közös túlélésünk a cél. Ha ezt nem tudjuk biztosítani, húzz innen a picsába, én se maradok.
Adott egy másik állam, Irán. Nem is kicsi, nem is gyenge, mégis egyedül van: saját narratívája szerint ő a régi perzsa birodalom örököse, a meg nem értett nem-is-olyan-legkisebb testvér, az egyetlen síita legény a szunnita ifjak közt, akik viszont állandóan egymással marakodnak, megosztottak minden kérdésben, vagy befekszenek a Nyugatnak, vagy az rájuk tenyerel, sem erejük, sem bátorságuk nincs szembeszállni vele, és akkor itt van mellettünk ez a kis ragadozóállam, Izrael, ez a késő-kolonista kreálmány, ez a cionista métely, amit már csak létszámunknál fogva is le tudnánk nyomni, mint a pinty. Kicsit zavarosabb ez, mint az izraeli történet, mert látszólag nincs egyértelmű célja, nagyon sok problémát katyvaszt össze, de a lényeg ez: regionális nagyhatalom akarunk lenni. Pont. Ez fura fogalom egyébként, regionális nagyhatalom ugyanis per definitionem nem létezik, valaki vagy helyi hatalom, vagy az egész világra kihatással bíró nagyhatalom, de a Közel-Kelet már csak ilyen zavaros helye a világnak. Különben is: Irán jól látja, hogy Izrael megsemmisítésével (és nem feltétlenül kell Izrael fizikai legyőzését értenünk ez alatt, elég csak katonai értelemben legyűrni) olyan megrendíthetetlen stratégiai erejű, ellensúly nélküli hatalmi tényezővé válik a régióban, amely az arab államok szemében kivívott dicsőséggel és az olajkészletek és -szállító kereskedelmi vonalak fölötti ellenőrzésével a valós súlyánál és katonai erejénél jóval nagyobb szerepet kaphat a világpolitikában. Legalábbis addig, amíg szunnita testvérei valahogy össze nem fognak ellene, illetve el nem fogy az olaj. De az még messze van.
Két narratíva feszül tehát egymásnak. Mindkettő egy jól definiálható cél felé tart, és jelenleg mindkettő változtathatatlan: mindkettőt évtizedek óta hangoztatják, ami önmagában még nem lenne elég, de ezek értelmében cselekszenek is, idézzük vissza bármelyik háborús konfliktust vagy akár csak egyszeri harci cselekményt a régióban. Mindkét narratíva feladása – a jelen feszült helyzetben még egy egyszerű finomítás is ennek minősülne – az aktuális kormány illetve rezsim azonnali és látványos bukásához vezetne, továbbá Izrael külső, illetve Irán belső meggyengüléséhez. Ugye mi az aktuális konfliktus? Hogy Irán napokon-hónapokon belül beindíthatja első, nemzetközileg nem engedélyezett (mintha kellene is ehhez bármilyen engedély) atomreaktorát, aminek segítségével aztán hónapokon belül atombombát gyárthat. Izrael eddig minden alkalommal lebombázta szomszédai hasonló kísérleteit. Csakhogy egyikük sem, még Irán sem volt soha ilyen erős (katonai értelemben), és nem lehetett komoly ellencsapással számolni; de legalábbis nem elháríthatatlannal. Irak összeomlása óta Irán lett a fegyverkereskedő-hatalmak (Oroszország, Kína, Észak-Korea) egyetlen vásárlója, és brutálisan felfegyverezte magát. Ha Izrael követi az eddigi stratégiát, elhúzódó, az egész világot megterhelő háborúval kell számolnia. Valószínűleg megkapná az USA támogatását, persze, mert utóbbi egyetlen valamennyire is kiszámítható szövetségesét vesztené el vele a régióban, de ettől még – vagy éppen ettől – a következmények beláthatatlanok.
Na de mi van, ha nem bombázza le a létesítményt? Akkor Iránnak néhány hónapon – de inkább talán "csak" pár éven belül – atombombája lehet. Van már arab államnak bombája, Pakisztán 1999-ben robbantott, de azért az nem ugyanaz: Pakisztán minden billegése és összetettsége ellenére egy nyugatbarát, világi irányítású és világi berendezkedésű állam. Az ő 'arab bombájuk' nem arab bomba. Az iráni viszont! Na azzal tele lenne a sajtó. A Közel-Kelet ünnepelne, mert hirtelen újra igazi testvér lenne a kis síita fivér, aztán elkezdődne a versenyfutás, hogy kinek lesz előbb atombombája a szunnita államok közül, hiszen 'azok a mocskos síiták' már megcsinálták, és nehogy már csak nekik legyen, ellenünk fogják használni, meglásd. Ez lenne a megvalósult izraeli rémálom. Nem kérdés, hogy gazdasági-politikai eszközökkel a Nyugat elég sokáig tudná halogatni a következő atomhatalom megszületését, de már látszik, hogy ez Irán esetében sem tarthat-tarthatott örökké. Ne démonizáljuk az atombombát, mert az elmúlt 65 évben az tartotta fenn a világbékét – a helyi háborúkat ugye nem számítva –, de minél több bomba van minél kisebb és minél instabilabb államok kezén, annál valószínűbb, hogy valaki beveti. Nem biztos, csak valószínű.
Szóval ez egy ördögi helyzet. Ha Izrael támad, súlyos háború és teljes gazdasági katasztrófa lehet a biztonság ára, ha nem támad, odaveszik a mostani viszonylagos biztonság. Ez a narratíva ereje: elhitettük a lakossággal, hogy biztonságban vannak, most nem ejthetjük pofára őket. Elhitettük a síitáinkkal, hogy erősek vagyunk és lehet atombombánk, most már végig kell menni az úton. Csakhogy igen nagy csattanás lehet a vége.
Úgyhogy a legjobb lenne leülni és kitalálni valami jót. A tárgyalásra mindig van lehetőség, és a színfalak mögött talán most is azon dolgozik minden izraeli és iráni épelméjű, hogy valamilyen róka fogta csuka módon megegyezzenek. Egyiptommal és Jordániával sikerült – bár azok nem voltak ennyire túllihegve –, talán itt is ki lehet jönni belőle arcvesztés nélkül.
Van itt ez a legújabb balhé Iránnal. Nem akarok jóslásokba bocsátkozni, mert ha nem lesz háború, jól felsülök vele, ha meg lesz, akkor annál rosszabb, kell a fenének, de azért érdemes megállni és gondolkodni kicsit. Íróként is izgalmas tanulságok szűrhetők le belőle. Adott egy állam, Izrael, amely létrejöttének egyik oka, egyben létezésének egyik célja, hogy a zsidó holokauszt soha többé ne ismétlődhessen meg. Értelemszerűen nukleáris holokauszt formájában sem. Olyan elemi érdek ez, aminek jogosságát nehéz megkérdőjelezni, az önvédelem minden nemzet joga, Izrael államiságának azonban ez sokkal szervesebb, alapvetőbb része, mint bármely más országénak. Nem akarok hosszas fejtegetésbe bocsátkozni – és nem is vagyok szakértője a témának; épp csak egy nagyon kedves barátom révén sokat tanultam erről –, ezért a dolog nagyjából úgy összegezhető, hogy a külső szemlélőnek első pillantásra egységesnek tűnő zsidóságban olyan mértékű, elsősorban vallási és világnézeti különbségek vannak, amelyek külső fenyegetés nélkül belülről könnyen szétfeszíthetnék Izraelt. Mint minden egyszerűsítés, ez nyilván túlzás is, de egy állam – egy nemzet – önértékelése mindig tele van túlzásokkal, és izraeli érzelmi nézőpontból ez így megállja a helyét. Szóval ne tulajdonítsunk neki nagyobb jelentőséget, mint annak, hogy "a magyarnak Mohács kell", mert épp csak ennyire igaz, de azért szerves része annak a képzetnek, hogy 'ha Izrael állam nem képes teljesíteni egyetlen igazi vállalt feladatát, a zsidóság fizikai megvédelmezését, akkor nincs joga a létezésének'. Ez pedig egy kemény mondás, és ez az egész így egy narratíva: van eleje, közepe, vége, összeáll megfogható, érthető, a közember számára is befogadható történetté. Utáljuk egymást és tudomást sem veszünk egymásról, nem az én hagyományaim szerint tiszteled az istenedet, aki nem is az enyém, az enyém meg nem a tiéd, mások a szertartásaid, más a nyelved, mást gondolsz a nőkről, a családról, nem ismered el Izrael államot, de ott ülsz a knesszetben közvetlenül mellettem, és ezt mindketten elviseljük, mert a közös túlélésünk a cél. Ha ezt nem tudjuk biztosítani, húzz innen a picsába, én se maradok.
Adott egy másik állam, Irán. Nem is kicsi, nem is gyenge, mégis egyedül van: saját narratívája szerint ő a régi perzsa birodalom örököse, a meg nem értett nem-is-olyan-legkisebb testvér, az egyetlen síita legény a szunnita ifjak közt, akik viszont állandóan egymással marakodnak, megosztottak minden kérdésben, vagy befekszenek a Nyugatnak, vagy az rájuk tenyerel, sem erejük, sem bátorságuk nincs szembeszállni vele, és akkor itt van mellettünk ez a kis ragadozóállam, Izrael, ez a késő-kolonista kreálmány, ez a cionista métely, amit már csak létszámunknál fogva is le tudnánk nyomni, mint a pinty. Kicsit zavarosabb ez, mint az izraeli történet, mert látszólag nincs egyértelmű célja, nagyon sok problémát katyvaszt össze, de a lényeg ez: regionális nagyhatalom akarunk lenni. Pont. Ez fura fogalom egyébként, regionális nagyhatalom ugyanis per definitionem nem létezik, valaki vagy helyi hatalom, vagy az egész világra kihatással bíró nagyhatalom, de a Közel-Kelet már csak ilyen zavaros helye a világnak. Különben is: Irán jól látja, hogy Izrael megsemmisítésével (és nem feltétlenül kell Izrael fizikai legyőzését értenünk ez alatt, elég csak katonai értelemben legyűrni) olyan megrendíthetetlen stratégiai erejű, ellensúly nélküli hatalmi tényezővé válik a régióban, amely az arab államok szemében kivívott dicsőséggel és az olajkészletek és -szállító kereskedelmi vonalak fölötti ellenőrzésével a valós súlyánál és katonai erejénél jóval nagyobb szerepet kaphat a világpolitikában. Legalábbis addig, amíg szunnita testvérei valahogy össze nem fognak ellene, illetve el nem fogy az olaj. De az még messze van.
Két narratíva feszül tehát egymásnak. Mindkettő egy jól definiálható cél felé tart, és jelenleg mindkettő változtathatatlan: mindkettőt évtizedek óta hangoztatják, ami önmagában még nem lenne elég, de ezek értelmében cselekszenek is, idézzük vissza bármelyik háborús konfliktust vagy akár csak egyszeri harci cselekményt a régióban. Mindkét narratíva feladása – a jelen feszült helyzetben még egy egyszerű finomítás is ennek minősülne – az aktuális kormány illetve rezsim azonnali és látványos bukásához vezetne, továbbá Izrael külső, illetve Irán belső meggyengüléséhez. Ugye mi az aktuális konfliktus? Hogy Irán napokon-hónapokon belül beindíthatja első, nemzetközileg nem engedélyezett (mintha kellene is ehhez bármilyen engedély) atomreaktorát, aminek segítségével aztán hónapokon belül atombombát gyárthat. Izrael eddig minden alkalommal lebombázta szomszédai hasonló kísérleteit. Csakhogy egyikük sem, még Irán sem volt soha ilyen erős (katonai értelemben), és nem lehetett komoly ellencsapással számolni; de legalábbis nem elháríthatatlannal. Irak összeomlása óta Irán lett a fegyverkereskedő-hatalmak (Oroszország, Kína, Észak-Korea) egyetlen vásárlója, és brutálisan felfegyverezte magát. Ha Izrael követi az eddigi stratégiát, elhúzódó, az egész világot megterhelő háborúval kell számolnia. Valószínűleg megkapná az USA támogatását, persze, mert utóbbi egyetlen valamennyire is kiszámítható szövetségesét vesztené el vele a régióban, de ettől még – vagy éppen ettől – a következmények beláthatatlanok.
Na de mi van, ha nem bombázza le a létesítményt? Akkor Iránnak néhány hónapon – de inkább talán "csak" pár éven belül – atombombája lehet. Van már arab államnak bombája, Pakisztán 1999-ben robbantott, de azért az nem ugyanaz: Pakisztán minden billegése és összetettsége ellenére egy nyugatbarát, világi irányítású és világi berendezkedésű állam. Az ő 'arab bombájuk' nem arab bomba. Az iráni viszont! Na azzal tele lenne a sajtó. A Közel-Kelet ünnepelne, mert hirtelen újra igazi testvér lenne a kis síita fivér, aztán elkezdődne a versenyfutás, hogy kinek lesz előbb atombombája a szunnita államok közül, hiszen 'azok a mocskos síiták' már megcsinálták, és nehogy már csak nekik legyen, ellenünk fogják használni, meglásd. Ez lenne a megvalósult izraeli rémálom. Nem kérdés, hogy gazdasági-politikai eszközökkel a Nyugat elég sokáig tudná halogatni a következő atomhatalom megszületését, de már látszik, hogy ez Irán esetében sem tarthat-tarthatott örökké. Ne démonizáljuk az atombombát, mert az elmúlt 65 évben az tartotta fenn a világbékét – a helyi háborúkat ugye nem számítva –, de minél több bomba van minél kisebb és minél instabilabb államok kezén, annál valószínűbb, hogy valaki beveti. Nem biztos, csak valószínű.
Szóval ez egy ördögi helyzet. Ha Izrael támad, súlyos háború és teljes gazdasági katasztrófa lehet a biztonság ára, ha nem támad, odaveszik a mostani viszonylagos biztonság. Ez a narratíva ereje: elhitettük a lakossággal, hogy biztonságban vannak, most nem ejthetjük pofára őket. Elhitettük a síitáinkkal, hogy erősek vagyunk és lehet atombombánk, most már végig kell menni az úton. Csakhogy igen nagy csattanás lehet a vége.
Úgyhogy a legjobb lenne leülni és kitalálni valami jót. A tárgyalásra mindig van lehetőség, és a színfalak mögött talán most is azon dolgozik minden izraeli és iráni épelméjű, hogy valamilyen róka fogta csuka módon megegyezzenek. Egyiptommal és Jordániával sikerült – bár azok nem voltak ennyire túllihegve –, talán itt is ki lehet jönni belőle arcvesztés nélkül.
1 comment:
Az Ázsiáról vagy valamely államáról szóló történelemkönyvek általában azzal indítanak, hogy az európai-amerikai "egyértelmű nagyhatalmak" fogalmát el kell felejteni Ázsiában. Ez egy sokkal megosztottabb kontinens (az egész), sokkal mélyebben gyökerező ellentétekkel és törekvésekkel. A legfontosabb pedig, hogy több nagyhatalom-jelölt is van, akik viszont nem feltétlenül akarnak valóban világhatalmi pozíciót, jóval inkább tartós biztonságot szeretnének saját maguknak.
A kis országok atombombái egyébként másképpen szemlélendők, mint a hidegháborús MAD (Mutually Assured Destruction - kölcsönösen garantált pusztítás), ami megakadályozott mindenféle igazán nagy háborút. A kis országok instabilak, és sokszor elég paranoiásak ahhoz, hogy az atomfegyvert akár valóban bevethető fegyvernek is tekintsék (legalábbis a nyugat szerint, bár a nagyhatalmak szimpla elrettentése is legalább ugyanilyen kecsegtető hozománya az atom birtoklásának). Itt jön be a 80-90-2000-es évek terméke, a rakétapajzs. Ez ugyanis alkalmatlan egy USA vagy Oroszország által indított tömeges rakétatámadás megállítására, viszont az egy-két, nem túl nagy hatótátvolságú rakétával rendelkező országok fenyegetését semlegesítheti.
Tehát míg 10-20-30 évvel ezelőtt Izraelnek nem volt más lehetősége. csak lebombázni az ilyeneket, most akár egy ilyen rakétapajzs kiépítése/megerősítése is megoldást jelenthet az egész problémára.
Post a Comment