Rúfiász, avagy az Első Polgár története

Ez az elbeszélésem A végzet masinériái c. kötetben jelent meg (Gulandro ismertetője itt), és meg kell mondjam, nagyon megszerettem. Már megírni is kész öröm volt, egyszerre-nekibuzdulás, nagyjából-egészében két-három nap alatt folyt ki a tollamból (igen, döntően papírra írtam), és ugyan elég sokat csiszoltam rajta, még most is úgy emlékszem, hogy könnyű, gyors alkotási folyamat volt. Nem mondom, hogy ritka az ilyen, de meg kell becsülni, és az is tény, hogy a jobb írásaim ilyen nekilendülésekből születnek, novellák vagy a jobb regényrészletek egyaránt. Alkotói flash, vagy mi a manó.

Visszatérve a Rúfiászhoz, erre a bejegyzésre készülve a minap újraolvastam, és még mindig a jobban sikerült írásaim közé sorolom; fenntartva persze, hogy ennek végső megítélése az olvasók dolga. Ugyanakkor elismerem, nem teszem könnyűvé az olvasók dolgát: ez az első írásom azok közül, amelyekben komolyabban kísérleteztem az extrémebb szövegalkotási módszerekkel. Mit értek ezalatt? Aki olvasott már José Saramagót, az ő indázóan szerkesztett, narrációt és párbeszédet egybemosó szövegeit – ennek Mario Vargas Llosa a másik nagy mestere –, annak ismerős lehetett az a fajta mondatfűzés, amit a Rúfiász álomjeleneteiben alkalmaztam. Ám ezen túl is igen összetett a szöveg, mese, álom és valóság váltakozik, és még a valóság sem feltétlenül igazság, hiszen az első pillanattól kezdve egy bárd (akit nem véletlenül minősít a nem feltétlenül pozitív "világcsavargó" jelző) beszél benne mindenről. Az effajta többszörösen tükrözött világépítő-játék a kockafejű M*-szerkesztők és világbuherátorok rémálma, de hál' istennek egyre ritkábban találkozni ilyenekkel, és itt sem volt gond – Csaba kolléga megkérdezte, hogy biztosan ezt akarom-e, aztán csak legyintett, hát akkor jó.

Többen és többször kérdezték, nem elírás-e, hogy a főszereplő Rúfiusz mester neve a címben Rúfiász, de azért voltak olyanok is, akik értették a párhuzamot: az Íliász és a Zrínyiász a hivatkozási alap, nem véletlenül Rúfiász, avagy az Első Polgár története a teljes cím. És ettől kezdve telepakoltam a szöveget a lehető legtöbb és legkézenfekvőbb, bár nem feltétlenül elsőre érthető utalással. A Zöld Vadász vendégszereplése például nyilván csak azoknak lesz egyértelmű, akik a Százháború után olvassák a novellát, a Scarafonés utalás (Ranagol áldásával) pedig szintén csak a vájtfülűeknek szóló összekacsintás, hogy figyelj csak, füllentek – de azoknak sem vonnak le a novella élvezeti értékéből, akik nem értik ezeket, úgyhogy mindet bátran beleírtam. Hogy az "Itt jó lesz, itt megalszunk" már az erioni ostromot, az ynevi Egri csillagokat készíti elő – tessék csak megnézni a filmet –, tényleg csak nekem szórakozás, de annál nagyobb élmény volt a törökverő tűzkereket egy az egyben beleírni Godora falai közé. Ez lett az eredménye annak, hogy tizennégy éves koromig nyolcszor is elolvastam azt a regényt.

A másik, amit nagyon szórakoztatónak találtam – egyben ami számomra itt végképp kiderült –, a gnómok hol ilyen-hol olyan, szertelenül felelős, komolyan szeleburdi szerepeltetése, és hogy mennyire megkedveltem ezt a fajt, illetve írói szemmel karakter- és archetípust. A Sárkány és Unikornis igen régóta készül, és nem egy utalás is található ebben a novellában arra a szövegre, ám ebben a novellában ragadtam meg először igazán azt, amilyennek ezeket a kis fickókat láttatni akarom.

És akkor itt mondok köszönetet azoknak, akik a M*-ban múlhatatlan érdemet szereztek a gnómok kikerekítésében, és akiknek az eredeti ötleteit igyekszem mindig szem előtt tartani, név szerint Alan O'Connornak és Thomas Normnak, akik nélkül, ugye.