Visszatekintő 2010: Olvasmányok

Tavaly a 2009-es olvasmányszegény év után elhatároztam, hogy minimum 52 könyvet elolvasok, mert ez egy jól kezelhető szám, a heti egy könnyen megjegyezhető, listát sem kell gyártanom hozzá, csak tartom a vasárnapi befejezési határidőket, az emlékezetesebb címek pedig úgyis megmaradnak. Ám azután ráakadtam a Molyra, és beláttam, hogy az olvasmánylista – megrögzött listagyártó lévén – valóban hiányzott az életemből, úgyhogy el is kezdtem lelkesen a molyolást vagy molyozást, ahogy tetszik, ugye. A 2010-es olvasmányaim teljes listája így aztán itt megtekinthető.

Hála a Molynak, csillagosan értékelni és hosszan-röviden véleményezni is lehet, így most nem csupán a lista van kéznél, ráadásul szép kis illusztrált formában, hanem az élmények rövid summázata is; volt is már belőlük egy kis összefoglaló itt a blogon. Egyedül a M*-könyvekhez nem fűztem értékelést, a szoros érintettség okán, a többi viszont nyugodtan böngészhető. Ha másról nem is, arról kellő képet adnak, hogy mi érdekel és mi befolyásol emberként és íróként egyaránt.

Ha most visszatekintve értékelnem kéne – és hát kell, ha már ezt a címet adtam a bejegyzésnek –, az év legjobbja egyértelműen Mario Vargas Llosa: A rossz kislány csínytevései volt. Tíz különböző, legtöbbször nagyszerű, ám kivétel nélkül – na jó, az A lehetetlen kísértése c. tanulmánykötetét leszámítva – művészibbnél posztmodernebb, posztmodernnél művészibb regénye vagy novelláskötete, a sok-sok áttekinthetetlenül bonyolultan összekuszált szöveggordiuszi csomója után megmondom őszintén, kicsit nehéz szívvel vettem le a polcról a könyvet, hogy hát oké, itt az ideje megint egy kis szépirodalomnak, és még hozzá lenne a legtöbb kedvem, de picit már csömört érzek a fentiek miatt, ha mégoly zseniális is – és bizony megdöbbentem, mert zseniális, igen, de semmi posztmodernkedő bravúr nincs benne. Végtelenül egyszerű, lineáris cselekményszövés, történetvezetés és (főként) elbeszélés, mindenfajta meghökkentő tér- vagy időbeli ugrálódzás, kavarodás nélkül - de lenyűgöző. Llosa egyik legjobb műve, a legjobban átélhető, a leginkább szívhez szóló és szívbe markoló. A rengeteg politikai és történelmi téma, a rengeteg irodalom- és kultúrtörténeti humor, a rengeteg erotikus játék után ebben a könyvben megmutatja, hogy minden modern írástechnikai szemfényvesztés nélkül is tudja, mitől döglik a ló, és egy letehetetlen mesterművet alkotott. Hát igen. Kiérdemelten járt az a Nobel-díj.

A második, dobogós helyezett, akit csak Llosa ütött el nálam a fődíjtól, bármily furcsán hangozzon is a Nobel-díj után, Philip K. Dick volt a Valis c. remekével. Nem ragoznám fölöslegesen, mert a Molyon már megírtam, és sem hosszabban, sem rövidebben nem tudnék mást mondani róla: azzal, hogy gyakorlatilag kiírta magából önmagát, megmutatta ezt a sokszor elemző, máskor inkább nem-gondolkodó önboncolását, úgyszintén remekművet írt. Hát igen: nem Dick az Isten, de Valis valahol a közelében jár. (Mielőtt valaki rám küldené az NMHH-t, ehhez a mondathoz tessék elolvasni a Valist azért.)

A harmadik helyezett egy egészen más jellegű, és így belegondolva - érezve - az első kettőtől azért jócskán lemaradó mű, de mindenképpen zseniális ez is a maga módján: Robert Holdstock Mythago Wood című regénye. Remélem, hogy hamarosan megjelenik magyarul is, mert vétek lefordítatlanul hagyni, a modern fantasztikus irodalomnak a magasirodalom felől is értékes darabja: olvassák, élvezzék, értsék meg az elitisták, mert így is lehet. A nyelvezet, a hangulat, a gondolatisága – az egész együtt mélyen meghatározó.

Nem dobogós, de csak mert ízlésben ezek jóval közelebb estek hozzám, de mindenképp az élen végzett Hugótól A nyomorultak (ha az előző három nincs, viszi a pálmát, és így is csak kevéssel maradt le a dobogóról), illetve hosszas vívódás után, de végül befogadván minden furcsaságát Spiró Györgytől a Fogság, míg az igen jók között van Llosától A beszélő, a Halál az Andokban és a Négy óra a Catedralban; Flaubert-től a Bovaryné; Gravestől az Én, Claudius; Jay McInerney-től az A jó élet; végül pedig Raoul Renier barátomtól Az exorcista és Horváth György barátomtól az Estvér. Utóbbi az első könyv, amit az elmúlt években olvasottak közül újraolvastam, előbbinek megjelenését pedig azóta vártam, hogy Zsolt megírta az első néhány exorcista-novellát.

A képregények külön bekezdést érdemelnek, mert igazságtalan lenne a fentiekkel összehasonlítani őket, bár nem minőségi okokból: Millertől a The Dark Knight Returns összetettségében és újszerűségében felveszi a versenyt a dobogósokkal, és Alan Moore League-je is szorosan ott van a nyomában (legalábbis a Vol. 1-2.). És ezzel a sor végére is értem, mert messze lekörözik a többieket. Ha mégis választanom kellene, akkor J. Michael Straczynski Rising Stars c. eposza futna be harmadikként, ami a maga módján szintén remekmű.

Visszatekintve ez 56 mű, az éves terv tehát teljesült, és nem csupán mennyiségben, de minőségben is. Ezt kell legalább egy címmel meghaladni idén. Meló, feleség, gyerek – hát meglátjuk, mert nem feltétlenül a könyveké lesz az elsőbbség.