Úgy három évvel ezelőtt kacérkodtam az újságírói pályával, no nem komolyan, tényleg csak rákacsintás jelleggel, és tíznapos-kéthetes betanulás lett is belőle, egy eldugott kis híroldalán a magyar internetnek. Volt ott egy-két figura, akik miatt ígéretesnek tűnt, a főszerkesztőről viszont elsőre ordított, hogy alkalmatlan, és mivel ez a benyomásom két hét alatt sem változott, köszöntem a leckét. Komolyabb helyen nyilván máshogy alakul, de ennyi is elég volt, hogy lássam, az ésszerű határidőkre vállalt minőségi munka nem a magyar újságírás jellemzője (és ebben a véleményemben azelőtt és azóta is megerősítettek újságíró barátaim, ha a nyomtatott és online sajtót olvasva lettek is volna kétségeim egyáltalán), úgyhogy azóta sem próbálkoztam újra. Ha élhetek egy képzavarral, az író maradjon a kaptafánál.
Viszont anno böcsülettel utánajártam az egyik témának, amit a főszerk. kiadott nekem, elolvastam a regényt, feltúrtam a netet, még lexikonokat is vettem elő, beszereztem (Joe bácsi elküldte külhonból, ugye) a szerző önéletrajzát, szóval tényleg foglalkoztam a cikkel kemény három napot, és mivel a híroldal azóta megszűnt (ugye, igazam volt?), érdemes lehet itt közzé tenni. Ja igen, hogy mit: egy évfordulós megemlékezést Orczy Emma bárónőről, A Vörös Pimpernel írójáról. Újságcikknek íródott, újságcikk is lett belőle, ezért a hatásvadász fordulatait és az újságíró-tanonci gyakorlatlanságát kérem utólag is elnézni. Viszont kedvcsinálónak – szerintem – pofás. (Nem elfelejteni: a cikk 2007-es. A Tovább után.)
Az elfelejtett magyar: a Vörös Pimpernel
60 éve hunyt el Orczy Emma bárónő, a leghíresebb magyar regény, A Vörös Pimpernel szerzője. Műveiből 30 mozi- vagy tévéfilm és két filmsorozat született, itthon mégsem ismerjük a nevét. De kéne egyáltalán?
Több mint ironikus, hogy míg Nobel- és Oscar-listáink tele vannak olyan díjazottakkal, akik már nevükben sem voltak magyarok, a magát halála napjáig magyarnak valló Orczy Emmáról semmit sem tudunk. Gyenge pillanatunkban Elie Wiezelt, Milton Friedmant és Calvin Kleint is hajlamosak vagyunk magyarnak tartani, végtére is a vér nem válik vízzé, és a sikerük a mi sikerünk is: de ha Sir Percy Blakeney kerül szóba, zavartan pislogunk. Bocsánat, az ki is?
A múlt újrafelfedezése
Orczy Emma 1865. szeptember 27-én született Tarnaörsön, a családfáját egészen a honfoglalásig visszavezető Orczy Félix lányaként. Anyai ágon, Wass Emma révén távoli rokonságot tartott az újabban népszerű Wass Alberttel. Apja Liszt Ferenc és Richard Wagner jó barátja volt, maga is zeneszerző és -művész, egy időben a Budapesti Nemzeti Színház operatársulatának vezetője. Nehéz természete miatt azonban gyorsan megváltak tőle, és másutt sem aratott nagy sikereket: ha a krónikák nem is így fogalmaznak, a maga módján ő is csak dzsentri volt.
A bárónő Links in the Chain of Life, azaz Az élet láncszemei címmel 1947-ben megjelent (magyarul persze nem hozzáférhető) önéletrajzában mozgalmas tablóban tárja elénk tiszaabádi gyermekkorát, kivált az Orczy-család kiűzetésének történetét. Eszerint atyja gépesíteni szerette volna gazdaságát, és roppant gőzmalmot építtetett otromba kéménnyel, ám azt a hálátlan parasztok az ördög masinájának gondolták. Egy július 22-i éjjelen felgyújtották a majort, búzástól-kúriástól, s az Orczyaknak menekülniük kellett. Egyedül a malom és a kémény maradt épen, átkos kőből lévén nem fogta a tűz, és a bárónő legjobb tudomása szerint még 1947-ben is mindkettő javában üzemelt.
Nincs alapunk feltételezni, hogy önéletrajzában a 82 esztendős Orczy Emma bárónő tudatosan ferdítette volna a valóságot, joggal hihetjük viszont, hogy az akkor alig 3 éves Emmuska fantáziája, és az itthon nem éppen közkedvelt Félix apuka utóbb eltúlozta kissé az incidenst, az idős hölgy pedig már csak erre emlékezett. Az első ipari forradalmat jellemző babonás géprombolás a békebeli Magyarországon, ha nem is elképzelhetetlen, de legalábbis kevéssé valószerű (sokkal valószínűbb, hogy kenyerüket féltő vízi- vagy szélmolnárok tettek keresztbe a versenytársnak, amire viszont tényleg volt példa abban az időben) – egy írói önéletrajzban azonban, kivált a Vörös Pimpernel megszületésének magyarázataként, tökéletes.
Mit ér az ember, ha magyar?
Az Orczy-család az eset után otthagyta Tiszaabádot, majd magyarhonnak is hátat fordított: a kis Emma családjával már gyerekkorában beutazta fél Európát, Párizsban és Brüsszelben tanult, majd 1880-ban Londonba került. Atyja csak átmeneti megoldásnak szánta az angliai letelepedést, de jól tudjuk, hogy mindig ez lesz a tartós: a saját maga által írt és vezényelt Il Rinnegetto című, magyar témájú opera – langyos fogadtatása ellenére – hozott annyit a konyhára, hogy fizethessék Emma taníttatását a Heatherley’s School of Fine Art falai közt. A lányka pedig olyan tehetségesnek bizonyult, hogy festményeiből még a Royal Academy of Arts is kiállítást rendezett.
Emma itt ismerkedett meg jövendőbeli férjével, akivel 1893-as házasságkötésük után közösen fordított és illusztrált könyvekkel próbáltak pénzt keresni, ám miután 1899-ben megszületett egyetlen fiuk, ez már kevés volt a megélhetésre. Ekkor írta első regényét (The Emperor’s Candlesticks), és bár csúfosan bukott vele, lehetőséget kapott a Royal Magazinban való publikálásra. Második regénye (In Mary’s Reign, 1901) már több sikert hozott, a magazinnak pedig egészen 1909-ig írt detektívtörténeteket.
Az igazi sikert viszont A Vörös Pimpernellel aratta. Az eredeti elbeszélést 1903-ban színpadra vitték, négy éven át játszották teltházzal, regényváltozatát pedig 14 nyelvre (köztük japánra) is lefordították. Címszereplője a Vörös Pimpernel, valódi nevén Sir Percy Blakeney angol előkelő, aki vakmerő társaival 1792-93-ban arisztokratákat ment a guillotine alól Párizsban. A bárónő többször is visszatért a karakterhez: 14 regényt (Az okos Pimpernel; A Vörös Pimpernel szövetsége; Pimpernel Erdélyben; A Vörös Pimpernel győzelme; Sir Percy visszaüt stb.) és kétkötetnyi elbeszélést írt róla.
A francia Zorro és utóélete
Sir Percy látszólag hóbortos, allűrökkel teli gyáva divatbolond, ám valójában mi sem áll távolabb tőle ennél: inkább amolyan maszk nélküli angol-francia Zorro, legalábbis a magyar közönségnek leginkább így lehetne bemutatni. A hasonlat pedig még meg is állja a helyét, hiszen a Zorrót 1919-ben megalkotó Johnston McCulley-t éppen Orczy bárónő regényei ihlették.
A Pimpernel-történetekből az International Movie Database tanúsága szerint 30 filmet és két filmsorozatot forgattak: ezek közül a leghűbb feldolgozások a korai változatok, mint az 1917-es, a leghíresebb pedig az 1934-es hollywoodi változat (A Vörös Pimpernel), Biró Lajos és Korda Sándor adaptációja, címszerepben a szintén magyar származású Leslie Howard színészóriással.
Ma már persze mindegyik nehezen beszerezhető, és be kell érnünk az olyan kétes értékű feldolgozásokkal, mint az 1982-es tévéfilm: Anthony Andrews, Jane Seymour és Ian McKellen játékára nem lehet panasz, a történet viszont már csak elemeiben emlékeztet az eredeti regényekre. Mégis üdvös lenne, ha valamelyik magyar adó műsorra tűzné, mert ezen a téren van némi elmaradásunk: egyedül az 1998-as sorozatot vetítik az egyik eldugott, nem kereskedelmi csatornán.
40 év magyar amnézia
Magyarországon ugyanis jó, ha az emberek egy töredéke hallott A Vörös Pimpernel c. regényről – sokáig én is csak a '82-es filmet ismertem –, azt pedig, hogy szerzője magyar volt, talán még ők sem tudják. Pedig Orczy Emma bárónő élete végén írt önéletrajzát is azzal kezdi, hogy minden porcikája, szíve-lelke magyar, és nincs benne semmi angol. Nemzetközi téren pedig vitathatatlanul a legsikeresebb magyar író, és magyarhonhoz kapcsolható Pimpernel-regényei (pl. Pimpernel Erdélyben, 1924) mellett sokat tett azért, hogy kultúránkat megismerjék odakint (pl. Old Hungarian Fairy Tales, 1895).
Az 1940-es évekig rendre jelentek is meg művei magyarul, a századelő és a Nyugat korának szerzői, fordítói és olvasói ismerték és szerették. Az orosz bejövetel és a létező szocializmus azonban szinte nyom nélkül eltörölte: a szocialista ideológiában a francia forradalom egyfajta történelmi előzmény, a polgártársak egyben elvtársak is, egy arisztokratákat mentő angol előkelő pedig ilyen körülmények között csakis a kapitalista reakció ügynöke lehet, arról nem is beszélve, hogy még a művek szerzője is osztályellenség, hiszen nemes!
Orczy Emma bárónő és művei tehát tiltólistára kerültek, és egészen 1990-ig nem jelenhettek meg Magyarországon. Az Országos Széchényi Könyvtár őriz ugyan néhány példányt a háború előtti időkből, ám még az ő gyűjteményük sem teljes – az 1934-es kiadást például, amit isteni szerencse révén a minap találtam egy antikváriumban, a katalógusukban hiába kerestem.
Folytatódó száműzetés
A fentiek fényében meglepő, hogy 1990 óta is csupán A Vörös Pimpernel jelent meg, igaz, kétszer, ’90-ben és 2006-ban. Egy több tucat művet tartalmazó életműből ez igencsak szerény kínálat, nem is beszélve az új fordítás gyatra minőségéről. Talán Borbás Mária suta szövege is hozzájárult, hogy nem lett az olvasók kedvence: a ’34-es verzió minden szempontból élvezhetőbb. A magyar könyvkiadás és könyvpiac sanyarú, szűkülő lehetőségeit ismerve sajnos valószínű, hogy nem is lesz új fordítás, több és gazdagabb kiadás egyhamar.
Mindemellett persze nem szabad túlértékelnünk: nem a világirodalom remekeiről, még csak nem is kihagyhatatlan szövegekről beszélünk. A Vörös Pimpernel és a többi Orczy-mű nem több annál, ami: rövid, fordulatos, jól megírt ponyva, amely bár köröket ver a hazai lektűrirodalomra, fogyaszthatóságában pedig messze megelőzi Jókai könyvmonstrumait, összességében azért a kalandregények szintjén marad. Napos délutánra való, könnyű kikapcsolódás, és ha valaki meg tudja kaparintani a háború előtti fordításokat, akkor még azt is mondhatjuk: akárcsak Orczy Emma maga, a regény is ízig-vérig magyar.
Viszont anno böcsülettel utánajártam az egyik témának, amit a főszerk. kiadott nekem, elolvastam a regényt, feltúrtam a netet, még lexikonokat is vettem elő, beszereztem (Joe bácsi elküldte külhonból, ugye) a szerző önéletrajzát, szóval tényleg foglalkoztam a cikkel kemény három napot, és mivel a híroldal azóta megszűnt (ugye, igazam volt?), érdemes lehet itt közzé tenni. Ja igen, hogy mit: egy évfordulós megemlékezést Orczy Emma bárónőről, A Vörös Pimpernel írójáról. Újságcikknek íródott, újságcikk is lett belőle, ezért a hatásvadász fordulatait és az újságíró-tanonci gyakorlatlanságát kérem utólag is elnézni. Viszont kedvcsinálónak – szerintem – pofás. (Nem elfelejteni: a cikk 2007-es. A Tovább után.)
Az elfelejtett magyar: a Vörös Pimpernel
60 éve hunyt el Orczy Emma bárónő, a leghíresebb magyar regény, A Vörös Pimpernel szerzője. Műveiből 30 mozi- vagy tévéfilm és két filmsorozat született, itthon mégsem ismerjük a nevét. De kéne egyáltalán?
Több mint ironikus, hogy míg Nobel- és Oscar-listáink tele vannak olyan díjazottakkal, akik már nevükben sem voltak magyarok, a magát halála napjáig magyarnak valló Orczy Emmáról semmit sem tudunk. Gyenge pillanatunkban Elie Wiezelt, Milton Friedmant és Calvin Kleint is hajlamosak vagyunk magyarnak tartani, végtére is a vér nem válik vízzé, és a sikerük a mi sikerünk is: de ha Sir Percy Blakeney kerül szóba, zavartan pislogunk. Bocsánat, az ki is?
A múlt újrafelfedezése
Orczy Emma 1865. szeptember 27-én született Tarnaörsön, a családfáját egészen a honfoglalásig visszavezető Orczy Félix lányaként. Anyai ágon, Wass Emma révén távoli rokonságot tartott az újabban népszerű Wass Alberttel. Apja Liszt Ferenc és Richard Wagner jó barátja volt, maga is zeneszerző és -művész, egy időben a Budapesti Nemzeti Színház operatársulatának vezetője. Nehéz természete miatt azonban gyorsan megváltak tőle, és másutt sem aratott nagy sikereket: ha a krónikák nem is így fogalmaznak, a maga módján ő is csak dzsentri volt.
A bárónő Links in the Chain of Life, azaz Az élet láncszemei címmel 1947-ben megjelent (magyarul persze nem hozzáférhető) önéletrajzában mozgalmas tablóban tárja elénk tiszaabádi gyermekkorát, kivált az Orczy-család kiűzetésének történetét. Eszerint atyja gépesíteni szerette volna gazdaságát, és roppant gőzmalmot építtetett otromba kéménnyel, ám azt a hálátlan parasztok az ördög masinájának gondolták. Egy július 22-i éjjelen felgyújtották a majort, búzástól-kúriástól, s az Orczyaknak menekülniük kellett. Egyedül a malom és a kémény maradt épen, átkos kőből lévén nem fogta a tűz, és a bárónő legjobb tudomása szerint még 1947-ben is mindkettő javában üzemelt.
Nincs alapunk feltételezni, hogy önéletrajzában a 82 esztendős Orczy Emma bárónő tudatosan ferdítette volna a valóságot, joggal hihetjük viszont, hogy az akkor alig 3 éves Emmuska fantáziája, és az itthon nem éppen közkedvelt Félix apuka utóbb eltúlozta kissé az incidenst, az idős hölgy pedig már csak erre emlékezett. Az első ipari forradalmat jellemző babonás géprombolás a békebeli Magyarországon, ha nem is elképzelhetetlen, de legalábbis kevéssé valószerű (sokkal valószínűbb, hogy kenyerüket féltő vízi- vagy szélmolnárok tettek keresztbe a versenytársnak, amire viszont tényleg volt példa abban az időben) – egy írói önéletrajzban azonban, kivált a Vörös Pimpernel megszületésének magyarázataként, tökéletes.
Mit ér az ember, ha magyar?
Az Orczy-család az eset után otthagyta Tiszaabádot, majd magyarhonnak is hátat fordított: a kis Emma családjával már gyerekkorában beutazta fél Európát, Párizsban és Brüsszelben tanult, majd 1880-ban Londonba került. Atyja csak átmeneti megoldásnak szánta az angliai letelepedést, de jól tudjuk, hogy mindig ez lesz a tartós: a saját maga által írt és vezényelt Il Rinnegetto című, magyar témájú opera – langyos fogadtatása ellenére – hozott annyit a konyhára, hogy fizethessék Emma taníttatását a Heatherley’s School of Fine Art falai közt. A lányka pedig olyan tehetségesnek bizonyult, hogy festményeiből még a Royal Academy of Arts is kiállítást rendezett.
Emma itt ismerkedett meg jövendőbeli férjével, akivel 1893-as házasságkötésük után közösen fordított és illusztrált könyvekkel próbáltak pénzt keresni, ám miután 1899-ben megszületett egyetlen fiuk, ez már kevés volt a megélhetésre. Ekkor írta első regényét (The Emperor’s Candlesticks), és bár csúfosan bukott vele, lehetőséget kapott a Royal Magazinban való publikálásra. Második regénye (In Mary’s Reign, 1901) már több sikert hozott, a magazinnak pedig egészen 1909-ig írt detektívtörténeteket.
Az igazi sikert viszont A Vörös Pimpernellel aratta. Az eredeti elbeszélést 1903-ban színpadra vitték, négy éven át játszották teltházzal, regényváltozatát pedig 14 nyelvre (köztük japánra) is lefordították. Címszereplője a Vörös Pimpernel, valódi nevén Sir Percy Blakeney angol előkelő, aki vakmerő társaival 1792-93-ban arisztokratákat ment a guillotine alól Párizsban. A bárónő többször is visszatért a karakterhez: 14 regényt (Az okos Pimpernel; A Vörös Pimpernel szövetsége; Pimpernel Erdélyben; A Vörös Pimpernel győzelme; Sir Percy visszaüt stb.) és kétkötetnyi elbeszélést írt róla.
A francia Zorro és utóélete
Sir Percy látszólag hóbortos, allűrökkel teli gyáva divatbolond, ám valójában mi sem áll távolabb tőle ennél: inkább amolyan maszk nélküli angol-francia Zorro, legalábbis a magyar közönségnek leginkább így lehetne bemutatni. A hasonlat pedig még meg is állja a helyét, hiszen a Zorrót 1919-ben megalkotó Johnston McCulley-t éppen Orczy bárónő regényei ihlették.
A Pimpernel-történetekből az International Movie Database tanúsága szerint 30 filmet és két filmsorozatot forgattak: ezek közül a leghűbb feldolgozások a korai változatok, mint az 1917-es, a leghíresebb pedig az 1934-es hollywoodi változat (A Vörös Pimpernel), Biró Lajos és Korda Sándor adaptációja, címszerepben a szintén magyar származású Leslie Howard színészóriással.
Ma már persze mindegyik nehezen beszerezhető, és be kell érnünk az olyan kétes értékű feldolgozásokkal, mint az 1982-es tévéfilm: Anthony Andrews, Jane Seymour és Ian McKellen játékára nem lehet panasz, a történet viszont már csak elemeiben emlékeztet az eredeti regényekre. Mégis üdvös lenne, ha valamelyik magyar adó műsorra tűzné, mert ezen a téren van némi elmaradásunk: egyedül az 1998-as sorozatot vetítik az egyik eldugott, nem kereskedelmi csatornán.
40 év magyar amnézia
Magyarországon ugyanis jó, ha az emberek egy töredéke hallott A Vörös Pimpernel c. regényről – sokáig én is csak a '82-es filmet ismertem –, azt pedig, hogy szerzője magyar volt, talán még ők sem tudják. Pedig Orczy Emma bárónő élete végén írt önéletrajzát is azzal kezdi, hogy minden porcikája, szíve-lelke magyar, és nincs benne semmi angol. Nemzetközi téren pedig vitathatatlanul a legsikeresebb magyar író, és magyarhonhoz kapcsolható Pimpernel-regényei (pl. Pimpernel Erdélyben, 1924) mellett sokat tett azért, hogy kultúránkat megismerjék odakint (pl. Old Hungarian Fairy Tales, 1895).
Az 1940-es évekig rendre jelentek is meg művei magyarul, a századelő és a Nyugat korának szerzői, fordítói és olvasói ismerték és szerették. Az orosz bejövetel és a létező szocializmus azonban szinte nyom nélkül eltörölte: a szocialista ideológiában a francia forradalom egyfajta történelmi előzmény, a polgártársak egyben elvtársak is, egy arisztokratákat mentő angol előkelő pedig ilyen körülmények között csakis a kapitalista reakció ügynöke lehet, arról nem is beszélve, hogy még a művek szerzője is osztályellenség, hiszen nemes!
Orczy Emma bárónő és művei tehát tiltólistára kerültek, és egészen 1990-ig nem jelenhettek meg Magyarországon. Az Országos Széchényi Könyvtár őriz ugyan néhány példányt a háború előtti időkből, ám még az ő gyűjteményük sem teljes – az 1934-es kiadást például, amit isteni szerencse révén a minap találtam egy antikváriumban, a katalógusukban hiába kerestem.
Folytatódó száműzetés
A fentiek fényében meglepő, hogy 1990 óta is csupán A Vörös Pimpernel jelent meg, igaz, kétszer, ’90-ben és 2006-ban. Egy több tucat művet tartalmazó életműből ez igencsak szerény kínálat, nem is beszélve az új fordítás gyatra minőségéről. Talán Borbás Mária suta szövege is hozzájárult, hogy nem lett az olvasók kedvence: a ’34-es verzió minden szempontból élvezhetőbb. A magyar könyvkiadás és könyvpiac sanyarú, szűkülő lehetőségeit ismerve sajnos valószínű, hogy nem is lesz új fordítás, több és gazdagabb kiadás egyhamar.
Mindemellett persze nem szabad túlértékelnünk: nem a világirodalom remekeiről, még csak nem is kihagyhatatlan szövegekről beszélünk. A Vörös Pimpernel és a többi Orczy-mű nem több annál, ami: rövid, fordulatos, jól megírt ponyva, amely bár köröket ver a hazai lektűrirodalomra, fogyaszthatóságában pedig messze megelőzi Jókai könyvmonstrumait, összességében azért a kalandregények szintjén marad. Napos délutánra való, könnyű kikapcsolódás, és ha valaki meg tudja kaparintani a háború előtti fordításokat, akkor még azt is mondhatjuk: akárcsak Orczy Emma maga, a regény is ízig-vérig magyar.
3 comments:
Köszi a cikket!
Akkor ennek örömére megosztom a felfedezésemet. Itt található ingyen, legálisan és számos e-könyv formátumban Orczy Emma életműve (angolul):
http://manybooks.net/authors/orczybar.html
Röstellem OFF:
Ne haragudj, sehol nem találok egy @ címet, de szeretnék kérdezni tőled, amennyiben ez lehetséges. Megtennéd, hogy írsz nekem, a nhubynn@gmail.com ímélre valami asdf üzit? :D
Hanna: Köszönjük :-)
Post a Comment