Homokóra

Ha csak a napok peregnének, nem is lenne semmi baj, de persze összeadódnak és elrepülnek a hétvégékkel, hónapokkal, most is annyi mindent tudnék írni erről az elmúlt pár napról, hogy egy bejegyzésbe bele sem fér, olyan indázó lenne, mint az Esterházy-szövegek (komoly hátrány, hogy kézifegyvernyi kötet, ezért nem cipelhetem a BKV-n, de eldöntöttem, hogy idén akkor is végigolvasom a Bevezetés...-t). Évem még nem repült el olyan gyorsan, mint a tavalyi, és csodálom is, hogy egy regény belefért, de még gyorsabb lesz ez idén, most léptünk a karácsonyba, és már le is szereltük a fát, asszonypajtás félidőbe ért – a kis aliennek az ultrahangképen már egészen gyerekképe van –, dübörög velem a meló, csak az a kérdés, az elefánt vagyok-e, vagy a kisegér (vö.: a két állat rohan egymás mellett, az egér megkérdi, hallod, hogy dübörgünk, elefánt?).

Kicsit olyan ez, mint egy Tom és Jerry epizódban, Tom beleszorul valami hatalmas üvegkádba, kiderül, hogy egy homokóra, kapar és teper ezerrel – látom magam előtt a macskáinkat hasonló helyzetben –, csúszik ki a talaj, fogy a lába alól, alomdarabkák szorulnak a lábujjai közé, mancsolja az üveget, miaú!, aztán egyszer csak elfogyott, seggel beszorul, csúszik lefelé, úgy alakul, mint egy vízcsöpp, a fara-feneke már gömbölyödve átért a lyukon, a felsőteste összepréselve tartja kicsit, aztán zsupsz, és kezdődik minden elölről. De hát ő azért Tom, hogy bírja, ugye, gyűrődjön, keresse a következő homokórát.

Az ember ilyenkor meghoz néhány döntést. Maradva a hasonlatnál, Tom nemigen tehet mást, mint hogy üldözi Jerryt, elvégre azért kapcsol rá az ember nap nap után, hogy lássa ezt az üldözgetést, jó és Jerry harcát, verekedést, és ugyan vannak néha részek, amikor Tom egy kis időre feladja, végül mégiscsak kezdődik az egész újra tovább.

Ilyen szempontból jó, hogy nem rajzfilmfigurák vagyunk. Nem hiszek a szűk ösvényekben, soha nem hittem, hogy az ember csak egy úton járhat, hogy ne lennének minden percben választási lehetőségei, és mivel azt sem hiszem, hogy túloldalt – bárhol és bármikor is – bármi is várna ránk (egy kiadós alváson túl), itt és most van időd és lehetőséged, és soha többé.

Egészen más irányba ment ez a bejegyzés, mint amerre akartam, és ilyen szempontból jó példája minden éppen múló pillanatomnak, de talán benne van az is, amit közben magamban érzek, az erőt és elhatározást, a most-nem-állítasz-meg-érzést, ami talán (talán?) összefüggésben van azzal a kis vakarccsal az asszony szíve alatt, sőt egyre biztosabban, és hát egész más perspektívába kerül így a világ – no de erről elég.

Legyünk céltudatosak.

Múlt hónapban bevásároltam régi könyvekből, konkrétan fantasztikus könyvekből, a Conan- vagy a John Carter-történetek például ide sorolhatók, vagy a Robert A. Heinlein-kötetek, Poul Anderson, André Norton, Fritz Leiber, Zsoldos Péter. Vettem néhány Galaktikát. Folytatom ezt az irányt, mert régóta szeretném, de nem nagyon volt kedvem-időm rá, mostanság viszont valahogy visszavágyom abba az időbe, amikor ilyesmiben éltem (sok-sok sci-fiben, szerepjátékban stb., szóval ifjúkamaszkorba), aminek nyilvánvaló oka a sok stressz és a még több. Az ember magába néz és úgy dönt, oké. Úgyis van elmaradásom ezen a téren, amit pótolnom kell, szóval olvassunk idén ilyeneket, és írjunk is róluk, úgyhogy a következő hetekben-hónapokban arra kell számítani, hogy könyv- és könyvsorozat-kritikák lesznek a blogon, rendszeresen, gyakran (ezeknek a könnyed-szórakoztató regényeknek nagy előnye, hogy gyorsan olvashatók).

Másik szándék (cél) egy újabb kötet idén. Saját és önálló kötet, de nem a Sárkány és Unikornis, mert ha belefér, az kisebb csodával ér fel, de már a tervével is csak áltatnám magam. Legyen tiszta: hét napból hat napot megint dolgoztam, és ez legalább májusig megint így lesz, aztán meg ugye szülünk. Közben is kéne még egy-két dolgot, megint sok a tányér, de egyre jobban megy a dobálás, lelkileg néha már könnyebb, ha fizikailag le is fáradok is, de mindenképp gyűlik a feszültség, amit összpontosítani kell, és a legjobb módszer, amit erre ismerek, az az írás, mert a jó értelemben vett stressz hatalmas kreatív energiát szabadít fel, én legalábbis így tapasztaltam.

Van néhány – jónéhány – elkezdett szövegem, elbeszélések-novellák, és úgy döntöttem, idén azokból könyv lesz. M*-történetek, mert régóta írnék mást, a hétköznapokban viszont túl benne-élek (drMáriást tessék olvasni ehhez), a három kidolgozás alatt lévő settingem (sci-fi; barbárpunk; steamszázadelő) közül pedig bármelyik több szabadidőt kíván, mint amennyi rendelkezésre áll, nem jobb híján, viszont kézenfekvően marad a M*, amelyet ismerek és talán tudok is működtetni.

Hogy mi várható? Abotan, Anth Sergie és Shien-su, a Farkas a ködben hősei, akik Erionban és Pyarronban is tesznek egy-egy kört, majd még valahol (persze már tudom, csak még megtartom magamnak), aztán egy kis sivatagi kiruccanás, még egy kis Erion, majd egy kör Doranban, Tanuriában, esetleg az Elátkozott Vidéken, más és más szereplőkkel, de ugyanabban a hangnemben, ha nem is makulátlanokkal, de azért hősökkel, emberi formájú, élő-lélegző szereplőkkel, legalábbis a reményeim szerint, aztán meglátjuk, kinek mi és hogyan jön be ebből. A Farkas a ködben eredményei szerint nem, de céljai szerint jó alap lehet ehhez, a többit pedig meglátjuk. Számomra egyelőre biztató, hogy a szombati napot – amit ennek szántam – jó kedvvel és munkával zártam (így nézve az a hetedik munkanapom volt), és ez egyelőre elég. Ha legalább három elbeszélés kész lesz az egészből, lesz majd belőle ízelítő (merész tipp: áprilisban).

Tervnek jó. Csakhogy egy ideje nagy erőkkel dolgozom azon, hogy a tervek ne csak tervek maradjanak, és hál' istennek most megy a szekér, jók az eredmények (a mutatók), akár lehet is valami a dologból.

Csak el ne kiabáljam.