Egy író számára a műve kissé olyan, mint a gyereke: nem húsából és véréből, de a saját jelleméből, érzéseiből, gondolataiból ered, a történet, a szereplők, a stiláris fordulatok mind-mind őróla-magáról, a legbensőbb lényéről árulnak el valamit. Éppen ezért érthető, hogy ha valaki kritikát fogalmaz meg a szöveggel szemben, akkor az író élből érzelmi alapon válaszol. Ez nem profizmus-kérdés, hanem pszichológia: a fentiekkel legalább tudat alatt minden szerző tisztában van, az első gondolat ezért ilyenkor kb. olyasmi, hogy "de én így érzem, így hiszem, így vélekedek a világról", és úgy tűnhet, hogy a kritika ebbe az önmeghatározásba köt bele, mintha azt mondaná: "mivel a könyv rossz, ezért a szerző rossz", vagy "mivel ez és ez a műben rossz, ez és ez a szerzőben is rossz". Csúf, ronda dolog, de ez van. Mit lehet tenni ellene?
Azt mondtam, ez nem profizmus-kérdés, hiszen az első érzelmi reakció soha, semmilyen stressz-szituációban nem az. Ám a második gondolat, ami már a racionális tudat reakciója, tanulható. Az első lépés, hogy az író tisztában legyen a fentiekkel; hogy tudja, az első gondolata nem ésszerű, hanem a gyermekkorban rögzült érzelmi reakció (többnyire dac, harag, düh – köznyelven: hiszti –, ritkábban félelem, szégyen, megbánás), s ne az első impulzus alapján reagáljon, hanem a felnőtté válás során elsajátított önuralommal. Így talán érthető, miért vannak tele az internetes fórumok a művüket körömszakadtáig hisztis-picsogva védelmező, a kritikust fröcsögve leidiótázó írópalántákkal. Ilyenkor semmilyen érvelés nem segít, mert az illető nem tanulta meg az első leckét. De mi a második lecke?
A tényleges profizmus; az, hogy a saját szövegünket a megfelelő távolságtartással tudjuk kezelni. Ennek három összetevője van: az első az érzelmi távolságtartás; a második az elvek terén történő belátás; a harmadik pedig a helyes önismeret. Ebből az első kettő viszonylag könnyen – sok gyakorlással – tanulható, a harmadik viszont megint olyan kérdés, hogy valakit vagy jó neveltek, és rendelkezik vele, vagy sem; de persze ez a legfontosabb.
Az érzelmi távolságtartás kulcsa, hogy tudjuk, a szöveg ugyan belőlünk fakad, de egy tőlünk független, sajátos létező. A szövegnek nem élete, gondolatai és érzelmei vannak, hanem szövete, amelyet a történet, a karakterek, a cselekmény, a mondanivaló és a stílus egyvelege alkot, s ezt szavak – mondatok – közvetítik. A szöveg tehát csak áttételesen az, amit mi mondani akartunk (vagy mondunk tudat alatt) a világról, ráadásul mivel a legritkább esetben teljesen egyértelmű – akkor ugyanis nem "mű" lenne, hanem pl. csak egy használati utasítás –, ezért minden olvasó kicsit másként fogja értelmezni; és senki sem pontosan azt érti majd alatta, mint amit mi gondolunk. Ezért könnyű belátni, hogy egy fikciós műnél a kritika sohasem irányulhat a szerző személyisége, legbensőbb gondolatai felé, hiszen azoknak nyilván csak egy része, és az is kódoltan szerepel a szövegben – akárhány Középfölde-történetet írt is Tolkien, képtelenség lenne rekonstruálni belőlük a jellemét.
Csak ha ez az érzelmi elkülönítés megvan, akkor jöhet az a vizsgálat, hogy a szövegről megfogalmazott kritika, olvasói észrevétel, szerkesztői javaslat – vagy utasítás – szakmai szempontból megállja-e a helyét. Íróként szerethetünk egy karaktert, egy jelenetet, egy viccet, mert mondjuk rokonunkról mintáztuk, gyermekkorunk kedves emlékét írtuk bele, vagy mi jót röhögünk rajta, de ezek mind-mind érzelmi azonosulások, az olvasó pedig nem mi vagyunk: lehet, hogy a szövegben nem adtunk neki elég kapaszkodót, rosszul alkottuk meg a figurát, mert mi többet tudunk róla, mi már előre szeretjük, de elfelejtettük megszerettetni az olvasóval. És ez a mű minden apró alkotórészére érvényes, vizsgálandó kérdés kell, hogy legyen. Ha pedig a válasz a talán, akkor – a szerkesztés során – javítani kell (vagy utólag szó nélkül elfogadni a kritikát).
Az elvek terén történő belátás egy kicsit nehezebb kérdés. Én például szeretem, ha az olvasó egy kicsit küzd az eredményért. Szeretem a modernnek mondott szövegalkotási módszereket, olvasóként is szeretek rejtvényt fejteni, ha adott esetben többször kell elolvasnom egy-egy részletet – vagy egész művet –, hogy a rejtett értékeit és jelentéseit felfedezzem, s ezért nyilván ilyet is próbálok alkotni. A lektűrben viszont ennek megvannak a maga korlátai, s ezért mindig magammal is harcot vívok, hogy mennyit lehet miből. (Hogy akkor miért lektűrt írok? Mert ebből a küzdésből sokkal többet tanulok a lehetőségekről és a megoldások mikéntjéről, mintha piaci kontroll nélküli szépirodalmat írnék. És különben is: ki mondta, hogy csak lektűrt írok?) Az elvek terén a konfliktusok, problémák nagyon sokfélék lehetnek: a fenti csak egy példa, de még rengeteg hozható. Pl. etikus-e bizonyos típusú szereplők, gondolkodásmód, világlátás, viselkedés, cselekedetek ábrázolása – pusztán dramaturgiai eszközként – gyermekmesékben? Vagy mondjuk az akadémiai helyesírás negligálható-e, ha az élőnyelvi gyakorlat láthatóan mást mond? (Ebbe most futottam bele igazán.) Vagy... nem sorolnám fel a lehetőségeket. Közös bennük, hogy pro és kontra is hozhatók fel érvek, s a döntés – amellett, hogy nyilván érzelmi kötődésből, világlátásból stb. fakad – nagyon sokszor igen nehéz. Ez egyébként az a pont, ahol megjelenik a szerzői szabadság, mert ilyen kérdésekben az író helyett nem dönthet a szerkesztő (legfeljebb, a végeredmény ismeretében, a kiadó).
És itt jön be az önismeret kérdése. Az önbizalom, ami nem lehet kicsi, mert akkor az ember nem mer újat, mást csinálni, mint akárhányan előtte; de nem lehet túlzott sem, mert az ellenvélemények egyszerű lesöprése, az "én úgyis jobban tudom"-elv többnyire torz eredményre vezet, hiszen az ilyen szerző általában a sima szövegtechnikai kérdésekben sem ad mások véleményére (az ún. szabályokra). Az önismeret a szerzői integritás megteremtésének elengedhetetlen kelléke: a tudat, hogy bizonyos dolgokat jól csinálunk, másokat viszont nem jól, egyrészt erőt ad, hogy tényleg vitás kérdésekben fellépjünk a célunk, a művünk céljának, mondanivalójának érdekében, ugyanakkor figyelmeztet, hogy egyrészt van még mit tanulnunk, másrészt, hogy azt csak másoktól lehet. Szóval az önismeret a legfontosabb, és isten óvjon attól a szerzőtől, aki ezzel nem rendelkezik.
Végjegyzet: Hogy én hogyan, miként? Szeretném azt hinni, hogy ismerem magam, de inkább csak azt tudom, hogy szeretek és sokat szoktam gondolkodni arról, mikor-mit-miért, és mivel ennél többre – önmagamban belül lévőként – nincs lehetőségem, csak igyekezni próbálok. De azt nagyon.
Azt mondtam, ez nem profizmus-kérdés, hiszen az első érzelmi reakció soha, semmilyen stressz-szituációban nem az. Ám a második gondolat, ami már a racionális tudat reakciója, tanulható. Az első lépés, hogy az író tisztában legyen a fentiekkel; hogy tudja, az első gondolata nem ésszerű, hanem a gyermekkorban rögzült érzelmi reakció (többnyire dac, harag, düh – köznyelven: hiszti –, ritkábban félelem, szégyen, megbánás), s ne az első impulzus alapján reagáljon, hanem a felnőtté válás során elsajátított önuralommal. Így talán érthető, miért vannak tele az internetes fórumok a művüket körömszakadtáig hisztis-picsogva védelmező, a kritikust fröcsögve leidiótázó írópalántákkal. Ilyenkor semmilyen érvelés nem segít, mert az illető nem tanulta meg az első leckét. De mi a második lecke?
A tényleges profizmus; az, hogy a saját szövegünket a megfelelő távolságtartással tudjuk kezelni. Ennek három összetevője van: az első az érzelmi távolságtartás; a második az elvek terén történő belátás; a harmadik pedig a helyes önismeret. Ebből az első kettő viszonylag könnyen – sok gyakorlással – tanulható, a harmadik viszont megint olyan kérdés, hogy valakit vagy jó neveltek, és rendelkezik vele, vagy sem; de persze ez a legfontosabb.
Az érzelmi távolságtartás kulcsa, hogy tudjuk, a szöveg ugyan belőlünk fakad, de egy tőlünk független, sajátos létező. A szövegnek nem élete, gondolatai és érzelmei vannak, hanem szövete, amelyet a történet, a karakterek, a cselekmény, a mondanivaló és a stílus egyvelege alkot, s ezt szavak – mondatok – közvetítik. A szöveg tehát csak áttételesen az, amit mi mondani akartunk (vagy mondunk tudat alatt) a világról, ráadásul mivel a legritkább esetben teljesen egyértelmű – akkor ugyanis nem "mű" lenne, hanem pl. csak egy használati utasítás –, ezért minden olvasó kicsit másként fogja értelmezni; és senki sem pontosan azt érti majd alatta, mint amit mi gondolunk. Ezért könnyű belátni, hogy egy fikciós műnél a kritika sohasem irányulhat a szerző személyisége, legbensőbb gondolatai felé, hiszen azoknak nyilván csak egy része, és az is kódoltan szerepel a szövegben – akárhány Középfölde-történetet írt is Tolkien, képtelenség lenne rekonstruálni belőlük a jellemét.
Csak ha ez az érzelmi elkülönítés megvan, akkor jöhet az a vizsgálat, hogy a szövegről megfogalmazott kritika, olvasói észrevétel, szerkesztői javaslat – vagy utasítás – szakmai szempontból megállja-e a helyét. Íróként szerethetünk egy karaktert, egy jelenetet, egy viccet, mert mondjuk rokonunkról mintáztuk, gyermekkorunk kedves emlékét írtuk bele, vagy mi jót röhögünk rajta, de ezek mind-mind érzelmi azonosulások, az olvasó pedig nem mi vagyunk: lehet, hogy a szövegben nem adtunk neki elég kapaszkodót, rosszul alkottuk meg a figurát, mert mi többet tudunk róla, mi már előre szeretjük, de elfelejtettük megszerettetni az olvasóval. És ez a mű minden apró alkotórészére érvényes, vizsgálandó kérdés kell, hogy legyen. Ha pedig a válasz a talán, akkor – a szerkesztés során – javítani kell (vagy utólag szó nélkül elfogadni a kritikát).
Az elvek terén történő belátás egy kicsit nehezebb kérdés. Én például szeretem, ha az olvasó egy kicsit küzd az eredményért. Szeretem a modernnek mondott szövegalkotási módszereket, olvasóként is szeretek rejtvényt fejteni, ha adott esetben többször kell elolvasnom egy-egy részletet – vagy egész művet –, hogy a rejtett értékeit és jelentéseit felfedezzem, s ezért nyilván ilyet is próbálok alkotni. A lektűrben viszont ennek megvannak a maga korlátai, s ezért mindig magammal is harcot vívok, hogy mennyit lehet miből. (Hogy akkor miért lektűrt írok? Mert ebből a küzdésből sokkal többet tanulok a lehetőségekről és a megoldások mikéntjéről, mintha piaci kontroll nélküli szépirodalmat írnék. És különben is: ki mondta, hogy csak lektűrt írok?) Az elvek terén a konfliktusok, problémák nagyon sokfélék lehetnek: a fenti csak egy példa, de még rengeteg hozható. Pl. etikus-e bizonyos típusú szereplők, gondolkodásmód, világlátás, viselkedés, cselekedetek ábrázolása – pusztán dramaturgiai eszközként – gyermekmesékben? Vagy mondjuk az akadémiai helyesírás negligálható-e, ha az élőnyelvi gyakorlat láthatóan mást mond? (Ebbe most futottam bele igazán.) Vagy... nem sorolnám fel a lehetőségeket. Közös bennük, hogy pro és kontra is hozhatók fel érvek, s a döntés – amellett, hogy nyilván érzelmi kötődésből, világlátásból stb. fakad – nagyon sokszor igen nehéz. Ez egyébként az a pont, ahol megjelenik a szerzői szabadság, mert ilyen kérdésekben az író helyett nem dönthet a szerkesztő (legfeljebb, a végeredmény ismeretében, a kiadó).
És itt jön be az önismeret kérdése. Az önbizalom, ami nem lehet kicsi, mert akkor az ember nem mer újat, mást csinálni, mint akárhányan előtte; de nem lehet túlzott sem, mert az ellenvélemények egyszerű lesöprése, az "én úgyis jobban tudom"-elv többnyire torz eredményre vezet, hiszen az ilyen szerző általában a sima szövegtechnikai kérdésekben sem ad mások véleményére (az ún. szabályokra). Az önismeret a szerzői integritás megteremtésének elengedhetetlen kelléke: a tudat, hogy bizonyos dolgokat jól csinálunk, másokat viszont nem jól, egyrészt erőt ad, hogy tényleg vitás kérdésekben fellépjünk a célunk, a művünk céljának, mondanivalójának érdekében, ugyanakkor figyelmeztet, hogy egyrészt van még mit tanulnunk, másrészt, hogy azt csak másoktól lehet. Szóval az önismeret a legfontosabb, és isten óvjon attól a szerzőtől, aki ezzel nem rendelkezik.
Végjegyzet: Hogy én hogyan, miként? Szeretném azt hinni, hogy ismerem magam, de inkább csak azt tudom, hogy szeretek és sokat szoktam gondolkodni arról, mikor-mit-miért, és mivel ennél többre – önmagamban belül lévőként – nincs lehetőségem, csak igyekezni próbálok. De azt nagyon.
No comments:
Post a Comment