Menedzsment

Egy kivitelezést még tudok felügyelni. Kettőt még lehetséges. Hármat már – előre látszik – problémákkal telten. Ha nagyon megszívatnak, lesz egyszerre négy. Még csak kettőnél tartunk, de hazaérkezés után már legalább egy óra kell, hogy a pörgésből normál üzemmódba higgadjak, közben rendes vacsora helyett csoki- meg túrótorta-szeleteket zabálok – bár nem vetem meg az édességet, sosem voltam különösen édesszájú, most viszont valósággal falom: gondolom, a rendszertelen és minimális étkezés meg a rengeteg rohangálás és feszültség miatt a szervezetem igényli a cukorbombát –, aztán nagyon hamar eljön a pillanat, amikor szó szerint beszippant a z ágy. Kurva jó novellát lehet majd írni ebből, csak éljem meg azt a pillanatot, amikor időm is lesz rá. Már most ott tartok, hogy nem írok vagy olvasok út közben, hanem játszok a telefonomon, ami tőlem megint csak abszolút idegen, tíz év óta először van példa rá (most viszont rengeteg). Szóval vicces ez az egész.

Másfelől meg szomorú is. Nem a fentiek miatt, hanem mert ilyen-olyan módon egyszerre vagyok a megrendelői-felügyelői meg a fővállalkozói-felügyelői oldalon, amit az alvállalkozó lánc utolsó kivitelezői nem mindig tudnak, és persze gátlástalanul a szemembe hazudnak ezt-azt-amazt, én meg vagyok olyan taktikus, hogy előre nem szólok, először minimum ismerjük meg egymást, és csak aztán mondom, hogy egyébként. Galád dolog? Nem erkölcsös? Tojok rá, milliókról van szó, ami persze nem az én pénzem, de az én felelősségem, hogy mire és mennyi megy el. Szóval nem szarral gurigázunk. Mostanra olyan rutinnal küldök el ügyvezető igazgatókat meg mit tudom én, milyen titulus mögé bújt pöffeszkedő kivagyokénhatesenki-figurákat a picsába, hogy közben a kisujjam se rezzen; pár hónapja azért minimum egy gyomorégés járt mellé. De a rémisztő, hogy hozzá lehet szokni, mert ha ezután rögtön jön egy telefon mondjuk egy író kollégától, teljesen nyugodtan és jókedvűen beszélek vele. Csak én gondolom, hogy ez a hullámvasút hosszú távon nem egészséges?

Ugye itt volt a "Tovább", és közben én megragadtam a lehetőséget, kimentem még a túrótorta maradékáért. És a francba is, jöhet az a lúdláb. Máskor nemhogy nem kívánom, de tudatosan is figyelek arra, hogy ne egyek ilyen szörnyűségeket, most viszont ez van. Írtam már róla, hogy egyszer mindenre van időm és erőm, máskor meg elsodor a ringlispíl, én meg hiába üvöltök – úgyhogy tapasztalatból már nem is teszem, egyszer majd csak vége lesz. Csak hát, ugye, nem kellemes: most este például elég korán hazaértem – ahhoz képest, hogy reggel nyolckor kezdtem, este hétkor már itthon voltam –, majd nyolckor bevágtam a szunyát, hajnali egy óta meg nem bírok aludni – ami csak azért baj, mert ma meg fél nyolcra megyek, és ha hét előtt végzek, akkor jók voltunk. Csütörtökön ugyanez este tízig, pénteken szintén, szombaton meg tanfolyam. Hol is a lúdláb?

Oltári mázli, hogy az elmúlt hetekben elkészült a Százháború, mert most pillanatnyi időm se lenne rá. A hétvégén összekapartam pár szabad órát, és letisztáztam a kinyomtatott gépiratot, most Wyquin még egyszer átnézi, aztán megy a tördelőnek; korábbra reméltem, de ugye a meló. Ha végigolvasom, azt remélem, hogy a szöveg ennek nem látta kárát – örök hálám a nyugodt nyári hónapokért –, és jobb is, ha ilyen körülmények között nem bütykölöm tovább, mert valószínűleg csak rontanék rajta. És eljött az a pillanat is, amikor már tényleg látni sem akarom. Csak. Legyen. Bekötve. Végre.