Finomhangolás, avagy a párbeszédek csinosítása (IV.)

– Szóval példákon keresztül?
– Igen.
– És jó vagy rossz példák?
– Mindkettő. Néhánynál megmutatom, hogyan nem kéne.
– Hánynál?
– Később. Még nem ittam eleget.

Oké, olcsó poén, de a lényeg benne van, és elsőre nem rugaszkodik messze a korábbiakban taglaltaktól: egy párbeszéd legyen rövid, és legyen benne valami váratlan (drámai vagy humoros). Ilyen szempontból ez egy jó példa. Rossz – pontosabban ellenpélda – pedig abból a szempontból, hogy az érzelmi hatást egy szóviccre alapozza, ami a hatáskeltés egyik legalacsonyabb rendű eszköze. Ennél alacsonyabban már csak a testnedvekkel való poénkodás áll, mint például... ja igen, fent. Szóval kétszeresen is jó példa, ilyenképpen pedig arra is példa, hogy egy adott szöveg többcélú is lehet: egy párbeszéd például amellett, hogy rövid információcsomagokat adhatunk át benne az olvasónak érdekes módon, alkalmas a beszélők stílusának s egyben a beszélőknek a bemutatására, továbbá például dramaturgiai szempontból használhatjuk például feszültségkeltés céljából (megakasztván és késleltetvén a cselekmény kibontakozását, mint mondjuk a barokkos körmondatokkal). Továbbá mivel szóismétlés is van a fenti dialógusban – például –, négyszeresen is jó példa, mármint rossz: hat soron (és nyolc mondaton) belül az ilyesmit lehetőleg kerüljük.

Érdemes ugyanakkor megnézni, hogy különbség van szóismétlés és szóismétlés között. A párbeszédben kétszer szerepel a például, ráadásul három soron belül kétszer, mégsem olyan zavaró, mint az előző bekezdésben, holott abban sem rosszabb ez az arány. Pontosabban kezdetben nem: utána már egyre többször használtam, hogy felhívjam rá a figyelmet. Miért tettem ezt? Illetve először miért kevésbé zavaró? Nos, azért kevésbé zavaró a párbeszédben, mert elképzelhető, hogy van retorikai funkciója: a második előfordulás megerősíti az elsőt, avagy emlékezteti az olvasót, miről is van szó. Csakhogy ez becsapós, mert három soron belül senkit sem kell emlékeztetni, a retorikai funkció tehát itt fölösleges. És akkor miért is tettem? (Na itt ugye nem fölösleges újrafogalmazva megismételni a kérdést.) Hát ezért.

– Szóval példákon keresztül? – kérdezte ismét a diák.
– Igen – felelte.
– És jók vagy rosszak? – fűzte tovább a hallgató.
– Mindkettő. Néhánynál megmutatom, hogyan nem kéne – válaszolta.
– Hánynál? – firtatta az ifjú.
– Ja.

Tudom, ez fájt. De így emlékezetesebb. De első körben azért felejtsük el a párbeszéd végét, és koncentráljunk az értelmező részekre: kérdezte, felelte, fűzte tovább, válaszolta, firtatta. Szép sor, gazdag a magyar nyelv, és fiktív szerzőnk nagyon ügyelt rá, hogy egyetlen szóismétlés se legyen a szövegben, ám ettől még tele van funkciótlan ismétlésből fakadóan redundáns elemekkel.* A kérdőjel például jelzi, hogy valami kérdésként hangzik el: fölösleges tehát megismételni, hogy kérdés. Ugyanígy fölösleges újra meg újra jelölni, hogy kihez tartozik az adott szövegrész: a gondolatjelek tagolják a dialógust, az olvasó pedig – megszokásból – hagyományosan így értelmezi: '1.-2.-1.-2. (beszélő)' és így tovább. Tehát csak azt kell jelölnünk, ha egy új szereplő kapcsolódik a beszélgetésbe.

Továbbá nem árt, ha a másik beszélőről is megtudunk valamit, ha már az egyiket nevesítettük (diák). Példaszövegünkből nem derül ki, hogy tanár, bolond, elsős vagy csak egy agymenését mindenkivel megosztó író, aki a saját tapasztalatait próbálja összegezni éppen. És mindjárt elereszti a rókát.

– Szóval példákon keresztül? – kérdezte harmadszor is a diák.
– Igen – felelte a mester.
– És jók vagy rosszak?
– Mindkettő. – Az öreg rövid szünetet tartott. Kecskeszakállát simogatta. – De a legtöbbnél neked kell eldöntened, hogy melyikük milyen.
– Hánynál?
A mester eltöprengett.
– Később – mondta. – Később kiderül.

Ez a példa már megfelel a fentebb írt követelményeknek. Az nem volt célom, hogy pszichológiai mélységükben ábrázoljam a beszélőket, de a diák-mester, diák-öreg ellentétpárok (a narrációban), illetve a diák türelmetlensége (harmadszor teszi fel az első kérdést, és még utána is faggatózik) és a mester nyugalomra intő szavai (a dialógusban) már elég támpontot adnak ahhoz, hogy szereplőkként képzeljük el őket, sőt, akár archetipikus karakterekként. A kecskeszakáll említése ezt hivatott elősegíteni – bár van egy másik funkciója is. Ez a párbeszéd lassabb, mint a korábbiak, méghozzá a három közbevetés miatt. A beszúrt szövegek jelentése is az elidőzést segíti (szünetet tart, jellegzetesen töprengő mozdulatokat végez, végül töpreng), de bármilyen semleges jelentéstartalmú közbeszúrás is késleltető funkcióval bír. Lásd az utolsó sort: az immár klasszikus Hánynál? kérdésre a mester válasza: Később – ami még nem ad választ az olvasónak arra a ki nem mondott kérdésére, hogy vajon most is valami rossz szóvicc jön-e, vagy valami más? És akkor jön egy közbevetett közlés (mondta), ami tovább késlelteti a csattanót. Rövid szó ugyan, ám pszichológiailag így is hatásos: növeli a feszültséget, hiszen még mindig lehet vicc a válasz vége. De aztán persze nem, hiszen a szöveg előzőleg egy komoly, töprengő mester képét festette elénk, amit ordító írói hiba lenne szóviccel lerombolnunk.

Hát valahogy így. Nem azt mondom, hogy aki erre odafigyel, az már tud párbeszédet írni, de a magam számára nagyon hasznos, hogy összefoglalom ezeket a trükköket, és talán mások is okulhatnak belőle.

*Lábjegyzet: Szép megfogalmazás, de ennek is célja van. Aki érti, annak nem okoz gondot egy kis szaknyelv, aki meg nem érti, de veszi a fáradságot, hogy értelmezze, az rögtön meg is jegyzi, hogy van ilyen, és kerülni kell. Egyben mindenkit emlékeztet arra, hogy fölöslegesen ne használjon szaknyelvet.

Feleletlenség

A mai megint a párbeszédírásról lett volna, de egy blog álljon ki magáért, mutassa meg, hogy napi hírekre is reagál, úgyhogy most inkább a szerkesztői felelősségről. Ha már Wyquin belevont a játékba, legyen szabad ez is.

Nem is olyan rég azt mondta nekem az egyik régi motoros szerző kolléga, hogy nekünk ifjabbaknak az a bajunk, hogy túlságosan kedveljük egymást, ezért nem mondjuk meg az őszinte véleményünket egymás írásairól. Azóta néha elsütöm a gyenge poént, hogy figyelj, most nem tudom, hogy kedveljelek-e, vagy hazudjak. Mert nálam ez fordítva működik, tudniillik minél jobban kedvelek valakit, annál inkább szívemen viselem a sorsát, itt és most az írói fejlődését. Cserébe pedig el is várom ugyanezt.

Na jó, igazából csak baromira élvezem, ha valakit porba alázhatok és kitaposhatom belőle a szuszt úgy, hogy egy héten át napi két-három órán át véleményezem, korrektúrázom és szerkesztem a harminc oldalas gépiratát, majd átnyújtom neki üdvözült mosollyal, hogy ez szar. Hé, ehhez képest egy maflás bonyolult!

Szóval talán látszik, hogy nem a nem-kedvelés áll a dolog mögött, az őszinteség pedig ebben a szakmában nemcsak elvárás, hanem kötelesség. Maradjunk egy egyszerű példánál: ha valakinek szeretetből nem mondom meg, hogy a nem csakot mikor írja külön, és mikor egybe, akkor sosem tanulja meg, én pedig legközelebb is anyázhatok, amikor elolvasom a szövegét. Akkor már inkább ne kedveljem az embert. (A nemcsak + hanem élő példa egyébként, tudniillik nekem mindig erősen gondolkodnom kell rajta, hiába tanulom meg újra meg újra. Van egy kis diszgráfiával súlyosbított diszlexiám, tényleg csak minimális, ami fáradtságtól függően jön elő, de ez éppen az egyik állandó vakfolt.)

Visszakanyarodva Wyquin jegyzetéhez: valóban van abban felelősség, hogy az ember szerkesztő. Az ráadásul egy dolog, amiről fentebb írtam, hogy baráti kérésre elolvasok egy írást, és elmondom a véleményem – az egyszerű. Ha olyankor megkérdezik, hogy oké, de akkor hogyan kell ezt megírni, mitől lehetne jó, biztonsági hálónak ott van a válasz – és erről szól a cím –, hogy nézd, ez olyasmi, amit már a szerkesztőddel kell megbeszélnetek, mert ő jobban ismeri nálam a szöveget, és végtére is ez is a feladata. Mármint nem az, hogy megtanítson írni, de a csiszolás igenis az ő felelőssége.

Kulcsszavak: ne megtanítson írni és csiszolás. Aki nem tud írni, vagy azért, mert nincs hozzá érzéke, vagy azért, mert még az alapokat sem sajátította el (az írói fogások között írok alapokról, de azért ennél jóval többről van szó, amit tudni kell), az ne menjen szerkesztőhöz. Ne menjen. Úgyis csak elutasításra talál. Egy ideális világban – folytatván Wyquin gondolatmenetét – az ilyenek el sem jutnak szerkesztőhöz, hiszen már egy kiadó postáján visszafordítják a levelüket azzal a szelíd tanáccsal, hogy kérjük, gyakoroljon még pár évig. És tényleg: gyakoroljon. Ha van egy szerkesztéshez értő barátja, akkor akár az ő segítségével, de profi keretek közötti szerkesztést ne várjon el. Olyan ez, mint a foci: senki nem akarja elvenni a negyvenes családapa (egyébként műszerész) Béla kedvét a focitól, de ne akarjon már a Liverpoollal játszani. Tétmeccsen.

A szerkesztő dolga a csiszolás. Csiszolni sok szintről lehet, csapnivalóról közepesre, közepesről jóra, jóról kiválóra viszont sosem sikerül (az már a tehetség kategóriája), de ami a lényeg: csiszolni csak akkor lehet, ha a szerző egyébként bírja a szövegalkotáshoz, a karakterábrázoláshoz és a cselekményformáláshoz szükséges ismereteket. És itt lép a képbe a felelősség – de ekkor már a kötelességgel együtt. Mert mondok egy példát. A Farkas a ködben című elbeszélésemre többen mondták, hogy figyelj, ez tőled nem elég jó. Ez furán hangzott, mi az, hogy tőlem?, kérdeztem, és ágaskodott bennem a kiskakas, hogy tudom, hogy ez másmilyen, mint az eddigi írásaim, de szerintem igenis jó. És módosítok rajta, persze, de az Ötleten (sic!) nem változtatok.

Azóta nem is egyszer újraolvastam, és ma már tudom, hogy a Farkas a ködben elsősorban karakterközpontúsága miatt különbözik a korábbi írásaimtól, épp csak az erős karakterek szétszakították a történetet, mert akkor még nem birtokoltam azt az eszközrendszert, amivel benn tudtam volna tartani őket egy egységes, jó dramaturgiában. Más szóval az írás pocsék. Stiláris szempontból ötös, karakterábrázolásból négyes, történetvezetésből karó. Így pedig az egész bukó.

Na most hol van itt a kötelesség? Ott, hogy ha az embernek van egy szerkesztője, sőt, még a kolllégái és barátai is veszik a fáradságot, hogy elolvassák és véleményezzék a szövegét, akkor kutyakötelessége odaülni a szöveg fölé, és gondolkodni, tépelődni, mérlegelni, kihajítani az egészet akár többször is, hogyha kell, és addig gyűrni, amíg a lehető legjobb nem lesz. És nem bömbölve elszaladni, hogy milyen egy kritika, milyen egy szerkesztő, milyen egy akármicsoda. Kicsoda, micsoda? "Profi vagy, bammmeg, ezt vállaltad. Kész." Ebben rejlik a feleletlenség. Ez szakma, ahol igen kevés helye van érzelgősségnek.

Két dolgot még. Egyrészt mindez persze nem azt jelenti, hogy szerkesztőként ne lenne kötelességünk olyan érthetően és segítőkészen kommunikálni, amennyire csak lehet. Ez a kettő azonban együtt jár, és a segítőkészség nem mehet az érthetőség rovására; a segítőkészség pedig azt jelenti, hogy a minél jobb szöveg megszületését kell segítenünk, nem pedig az író gyerekeinek nemi problémáit megoldanunk. Ha azt látjuk, hogy a szerző lelkileg rossz passzban van, jobb pihentetni kicsit a rossz kritikát – de végleg nem hallgathatjuk el. Ha a szerző rossz passzban olvassa, meg kell kérnünk, hogy tegye félre, és vegye elő újra később, hátha jobban megértjük majd egymást. Neki pedig később elő kell vennie.

A másik, hogy mindentől függetlenül valóban van olyan, hogy két ember, történetesen egy szerkesztő és egy író, nem férnek össze. Rengeteg oka lehet, szövegalkotásról alkotott ellentétes – de önmagukban helyes – vélemények, eltérő habitus vagy bármi egyéb: a futballban sem minden játékos illik össze még a pályán sem. Ettől még mindketten profik, csak a stílusuk üti egymást. Ám épp azért, mert profik, és jó estben – ideális világban – az edző is profi, meg a kapitány, nem játszatják őket együtt a pályán. Ettől még lehetnek jó haverok, és játszhatnak ugyanabban a csapatban.

Így a végén azt érzem, hogy valamit kihagytam. Elvitt a lendület, mert őszintén hiszem, hogy az írás kemény meló, és ennek persze nem mond ellen, hogy én magam is elkeseredek, ha egy szöveg nem sikerül, át kell írni egy bekezdést, egy jelenetet vagy egy egész regényt, de a meló erről szól. És persze panaszkodok és sajnálom a dolgot és néha megpróbálok kibújni a kötelesség alól, de minél többet írok, annál inkább tudom, hogy csakis ez a helyes út: újra meg újra meg újra. Ha egy adott szöveg éppen nem megy, akkor félretenni, írni valami mást, aztán visszatérni hozzá. Kidobni, ha végleg nem megy, de mindent összevetve: csinálni. Ez a profizmus.

Igen, talán ezt hagytam ki.

(Értelmező lábjegyzet: nem, Wyquin nem a Sárkány és Unikornisról írt, és többnyire talán nem is az én szövegeimről. Íróként-szerkesztőként hál istennek jól kiegészítjük egymást.)

Unalmas cím: párbeszédírás harmadszor

– Azt hittem, párbeszédírásról lesz szó.
– Igen.
– De akkor miért sorozatokról írsz?
– Mert drámát már senki sem olvas.
– Én olvasok.
– Igen? Mit?
– Hát... például a Hamletet.
– Belenézhetnék?
– Mi? Nem, nincs nálam... izé, hát nem most olvasom, hanem még a suliban.
– Aha. És mire emlékszel belőle?
– Hát... hogy Rómeó, miért vagy te... nem, az a másik.
– Na látod. De a House-ból tudnál idézni, mi?

A fenti párbeszédnek nagyjából bármelyik mai huszonéves vagy harmincas a szereplője lehet, de megkockáztatom, hogy már negyven fölött sincs másként. Tegye föl a kezét, akinek a táskájában mindig ott lapul egy könyv a metrón! Oké, és ebből mennyi a dráma? Pedig párbeszédírást azokból lehet tanulni. Igen, Shakespeare drámáiból is, de azokat csak azért ajánlanám, mert témaválasztást, szerkesztést és dramaturgiát is lehet tanulni a Mestertől, ráadásul rögtön az alapokat, de ha párbeszéd, akkor inkább Brecht (Kurázsi mama és gyermekei) vagy Dürrenmatt (személyes kedvenceim az Az öreg hölgy látogatása és az Angyal szállt le Babilonba).

De megvallom őszintén, ezen a területen én sem mozgok olyan otthonosan, mint az epikus művek között. A klasszikusokat ismerem és szeretem – de modern párbeszédíráshoz már csak kevéssé ajánlhatók –, a 19-20. századiak közül már csak a tényleg jelentős alkotókét (Madáchnak az Az ember tragédiája ilyen, és verses formája ellenére Lucifer dialógusformálása remek példa arra, amiről az előző bejegyzésben írtam), a kortárs drámákkal szemben viszont erős fenntartásaim vannak: általában úgy érzem, hogy megöli őket az izzadságszagú újat mondani akarás.

Ami az epikát illeti: Rejtő Jenő. Magyar szerzőként is messze megelőzte Hollywoodot, és pontosan tudta, miből és hogyan lehet humort csinálni egy dialógusban. A párbeszédeit pontosan úgy építi fel, ahogy azt a Dr. House, az Eli Stone vagy a SG: Atlantis jobban sikerült részeiben láthatjuk, és ilyenkor megint elmondhatjuk, nagy kár, hogy nem Nyugat-Európába született, másfelől viszont szerencse, hogy magyarul alkotott.

Végül pedig egy kis párbeszéd Wyquinnel. Eltekintve a karakterábrázolásról, a történet továbbgördítéséről stb. írt tanácsait, ő arról írt, hogy 1. a párbeszéd legyen a helyén (vigye előre a történetet, vagy épp engedjen egy kis pihenőt stb.), ami valóban az egyik legfontosabb követelmény (akárcsak a helyszínleírásnál); aztán 2. a párbeszéd legyen érthető (amivel megint csak egyet kell értenem); végül pedig 3. legyen rövid és tömör (ez is milyen igaz). Nagyon fontos azonban, hogy egy szöveg nem úgy épül fel, hogy vannak leíró-elbeszélő részek, amelyekben információt közlünk, és vannak párbeszédes részek, amelyek segítik az érzelmi bevonódást.

Wyquin sem mondott persze mást, de azért nem árt ezt hangsúlyozni, nehogy félreértés essen. Hiszen ha így lenne, a dráma nem is létezne (hiszen abban a dialógusok közvetítenek minden információt), vagy nem olvashatnánk olyan műveket, mint pl. az A postás mindig kétszer csenget, amiről itt már értekeztem. És amit párbeszédíráshoz csak ajánlani tudok.

Legközelebb pedig lezárás gyakorlati példákkal.

Ez + az megint

Mindenkinek köszönöm, aki szavazott: hat embertől nyolc szavazat semmilyen szempontból nem számít reprezentatív eredménynek, de azért nem lepett meg, hogy a Farkas a ködben és a Zarándoklat nem kapott jelölést. Legyen itt a végeredmény, hogy ne tűnjön el a süllyesztőben:

Al-Ajur veszedelme	3 (50%)
Farkas a ködben	0 (0%)
Herón könyve	1 (16%)
Istenek árvái	1 (16%)
Örökség	2 (33%)
Rúfiász	1 (16%)
Zarándoklat	0 (0%)

Másfelől a hat szavazat nem rossz, hiszen a számláló alapján napi 5-10 olvasó jár a blogra, és összesen úgy 15-20 visszatérő olvasóm lehet. Érdekes különben, hogy milyen linkekről vagy milyen keresőszavak alapján tévednek ide emberek, ha Britney Spears és Paris Hilton is szerepelne a címkék között, talán még többen lennének (na kíváncsi leszek, ez az egy bejegyzés most hoz-e valakit).

Új szavazás indult, a még ki nem vesézett novellákról pedig majd lesz bejegyzés előbb-utóbb, de mert bőven van még miről írnom, azért nem sietem el.

Az megvan, hogy George R. R. Martin kéziratban az 1100. oldalnál tart, de még mindig nem látja a végét?

Day off

Terv szerint a mai bejegyzés megint a párbeszédírásról szólt volna, de úgy döntöttem, kiveszek egy szabadnapot. Éjjeli bagoly lévén mostanáig dolgoztam: befejeztem egy novellát (nem M*), amit már csak meg kell csiszolni majd, aztán felteszem online, mert szeretnék minél több véleményt látni róla. Továbbá az elmúlt napokban újraolvastam a Sandman prelűdjét (ezúttal az újdonsült magyar kiadást), és megnéztem olyan klasszikusokat, mint például a When Worlds Collide. És ezeknek is hála – mert a kreatív feltöltődés fontos – végleg megoldottam egy dramaturgiai problémát a Sárkány és Unikornis kapcsán. Szóval most jön egy kis pihenés (először alvás), aztán meg néhány írótárs dolgainak véleményezgetése.

Addig is itt van Wyquin kolléga szösszenete a párbeszédről mint olyanról. Hétfőn majd én is reflektálok rá.

A Hőseposz kései erratája

Egy korábbi bejegyzésben írtam arról, hogy a Hőseposz megjelent szövegéből kimaradt egy bekezdés, ami a tördelésre küldött szövegben még benne volt. A Rőtszakáll imprimatúrájáról jutott eszembe – hétfőn másodszor is átnéztem, aztán bementem a kiadóba, és javítottunk pár apróságot, pl. racklalovasok helyett racklalovasok, orkbárka helyett ork bárka; szóval tényleg csak elütésszintű javítások kellettek szerencsére –, a Hőseposzba ugyanis tördeléskor került a hiba. Hogy pontosan miként, azt senki nem tudta megmondani: valószínűleg az okozta a bajt, hogy a tördelőprogram rosszul emelte át a betűstílusokat, amit aztán "Mindent cserél" módszerrel próbáltak orvosolni a kollégák: valahol valaki valamit elütött, és egy egész bekezdés helyére az adott szövegkörnyezetben semmihez sem illő nagator szó került.

A megjelent szöveg így a következő:

Az elfek szûkebbnek, levegôtlenebbnek hitték a Szakértôk járatait; meglepetten tapasztalták, hogy alig kellett meggörnyedniük, hogy elférhessenek. A négy-öt lépés széles járatok kényelmesen emelkedtek vagy süllyedtek, sok helyütt felvonók, lépcsôk is könnyítették a mozgást, a herceg asszonya és harcosai gyorsan haladhattak elôre. A Szakértôktôl kapott térkép másolatai alapján ereszkedtek egyre mélyebbre, s a fontosabb elágazásoknál Lyell több csapatba osztotta vadászait.
nagator
Az elfek, de még az oly kevéssé érzékeny dariess-chyennek is döbbenten gyönyörködtek, s egy függôhíd kôkorlátjának dôlve igyekeztek mindörökre emlékezetükbe vésni a látványt. Érezték, hogy mindezt nem pusztíthatják el. Most értették meg, hogyan voltak képesek ellátni magukat a Szakértôk élelemmel. Átérezték azt is, mennyire nehéz lehetett elhagyniuk mindezt.

Ennek alapján jogos kérdés, mit is csodáltak annyira az elfek? Nos, lássuk az eredeti bekezdéssel:

[...] A Szakértőktől kapott térkép másolatai alapján ereszkedtek egyre mélyebbre, s a fontosabb elágazásoknál Lyell több csapatba osztotta vadászait.
A Földmélyi Város valamennyiükre lenyűgöző hatással volt. Hatalmas, több mérföld széles, több száz ölnyi mély – vagy magas? – csarnok volt, boltozatát pedig vaskos kőoszlopok támasztották alá; oldalukon aranyszínnel ragyogtak a nemesfém-erek, és nappali fényt szórtak mindenfelé. Gyémánttükrök fokozták a természetesség érzetét, a köveket mindenütt faragványok, szikrázó, csillogó drágakő-berakások díszítették. Sziklából formált függőhidak kötötték össze a csarnokfal járatait, s ezek vezettek el a sok ezer épülethez is. A csarnok falai mentén képzett teraszokon, a tartóoszlopokba vájva, vagy egy-egy önálló sziklaszigeten álltak ezek, körülöttük kis kert, gyep, itt-ott veteményes. A növényeket a mindenütt lüktető mágia éltette; a felső illetve legalsó szinteken gazdálkodásra alkalmas termőföldek terültek el, itt-ott kisebb ligetekkel, szökőkutakkal, gyorsfutású patakokkal.
Az elfek, de még az oly kevéssé érzékeny dariess-chyennek is döbbenten gyönyörködtek, s egy függőhíd kőkorlátjának dőlve igyekeztek mindörökre emlékezetükbe vésni a látványt. [...]

Ugye így már érthetőbb? Igaz, a fogalmazás kicsit esetlen, de hát idestova hét éves szöveg, ami sajnos nem kapott annyi csiszolást, mint szükséges lett volna. De sokat tanultam belőle, például azt, hogy mindig ragaszkodjak a betördelt szöveg ellenőrzéséhez.

Hétfői helyzetjelentés

Épp a Karr-Khazad kapuiba írt novellám betördelt változatát olvasom át másodszor, aztán hamarosan megy a szerkesztőnek, utána meg a nyomdába. Megjelenés gondolom valamikor november második-harmadik hete körül. Az írások többségét én sem láttam még, szóval magam is várom a kötetet.

A Sárkány és Unikornis közben haladgat: megint visszanyúltam a szöveg elejére, és logikai meg karakterábrázolással kapcsolatos bogokat csomózgatok, itt-ott stílust csiszolok éppen. Jó néhány bejegyzéssel ezelőtt ígértem, hogy írok majd ezekről – hamarosan. Úgy általában is a régi ígéretek kerülnek sorra, amint a párbeszédírásos bejegyzésekkel végeztem.

De most vissza olvasni a Rőtszakállt!

Váratlanság, humor és karakterhűség (párbeszédírás II.)

– Hogy van a beteg? – kérdezte Benkő doktor, miközben kézbe vette a kórlapot.
– Nagyszerűen. Kiválóan! A légzése tökéletes!
A főorvos belepillantott a kórlapba.
– De hiszen agyhalott!
– Na igen, igen. De a légzése!

Legutóbb azt ígértem, megírom, miért szeretjük – és rögtön pontosítok: szeretem – a Dr. House sorozatot; és hogy ebből az is kiderül majd, milyen szempontból és miért lehet jó az előző bejegyzésben példának hozott párbeszéd. Vagy akár ez a másik itt fent.

Nos, én azért szeretem a Dr. House-t, mert messze a legjobb párbeszédeket hallani benne: rövid, pörgős párbeszédek váratlan fordulatokkal, többek között ebből is fakadó (szarkasztikus) humorral és többnyire jól vezetett, kézben tartott karakterekkel. Ez az a három összetevő, ami szórakoztatóvá tesz egy párbeszédet. Ha ezekből egyik sincs meg, akkor egy párbeszéd formailag és tartalmilag még rendben lehet, de nem lesz más, mint több ugyanabból: tucattermék. Olyan, mintha megelégednénk azzal, hogy a beteg lélegzik, pedig már agyhalott. De vegyük sorra, hogy ne csak a levegőbe beszéljek.

Rövid, pörgős párbeszédek váratlan fordulatokkal – miért van erre szükség? Egyrészt, mert minél rövidebb, annál könnyebben emészthető egy információ. Ha még azt is tudjuk (vagy sejtjük), hogy poén (itt: bármilyen drámai fordulat) következik, akkor még jobban figyelünk. Végül pedig: minél nagyobb sikerrel váltunk ki érzelmi reakciót, annál könnyebben adjuk át az érdemi információt. Ez a kognitív folyamatokkal függ össze, avagy: minél több vagy erősebb érzelem társul egy tárgyhoz, eseményhez vagy információhoz, annál valószínűbb, hogy emlékezni fogunk rá.

A humor – ez általában a fentiek folyománya, elvégre érzelmi reakció a félelem is, de ki akarna negyvenöt percben rettegni hét évadon keresztül? Másfél órában, a mozi sötétjében még oké, de még a horrorfilmekben is gyakran van humor: néha oldani kell a feszültséget, hogy aztán riadozhassunk tovább. Ugyanezért a Dr. House sem csak móka és kacagás. A siker titka a humor és a dráma megfelelő aránya, és kb. ez az, amit nehéz megtanulni; ehhez már érzék kell, és ezért nem lesz minden egy kaptafára készülő sorozatból (könyvből) világsiker.

Végül pedig a karakterek. Sem Gregory House, sem bármely munkatársa nem valódi figurák: nagyon erősen sarkított jellemek, amelyeket az írók meg sem próbálnak kimozdítani a helyükről. A Dr. House-ban nincs jellemfejlődés, csak jellemmélyítés: egyre jobban belelátunk House hihetetlen magányába, amiből különböző függőségekkel (gyógyszer, munka, szex) próbál szabadulni, de ha bármi lehetőség nyílna arra, hogy megváltozzon, az írók rögtön elveszik tőle: a lába megint fájni kezd, a beteg meghal, ha House nem veszi be a gyógyszereit, Wilson csaja kipurcan, mielőtt elvinné House mellől az egyetlen barátját. Viszont épp azért, mert sarkos jellemek, ha egy szobába helyezzük őket, máris adott a konfliktus- és humorforrás, továbbá garantált, hogy minden mondatról tudni lehet, melyikük mondja őket.

Ellenpéldaként emlékszünk a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának Star Trek sorozatára, a The Next Generationre? Azért ezt hozom példának, mert annak a korszaknak a sorozatai közül leginkább ezzel találkozni még a képernyőkön (meg esetleg a Magnummal). Sok beszélő fej a képernyőn, végtelenül hosszú fejtegetések kevéssé izgalmas témákról, de végig érezni, hogy a történet volt a lényegi elem, a szubtér zavarai, a csillagközi politika és különféle társadalmi problémák fejtegetése, amelyeket előbb jól el kellett magyarázni, majd többször megvitatni a lehetőségeket, majd hipp-hopp megtalálni a megoldást. A sorozat korai epizódjait nézve különösen látszik, hogy az írók csak arra használták karaktereket, hogy ne monológok hangozzanak el, hanem Data, Geordi és Riker is mondjanak két-két mondatot, amiből összeáll a történet. Worf meg néha mordult egyet.

Vannak persze jól sikerült epizódok: kivétel nélkül azok, amelyekben vagy egy karakter nézőpontja olyan erős, hogy gyakorlatilag ő a narrátor (pl. a Data's Day), vagy amikor két vagy több jól megformált karaktert szabadítanak egymásra az írók (Picard és Q párbeszédei többnyire például ilyenek). Ha a Magnumra gondolunk, ott is főleg Magnum és Higgins, illetve TC és Rick párbeszédeire emlékezhetünk, nem pedig az eseményekre: megint csak az egymás mellett (mert egymással szemben) jól működő karakterek adtak lehetőséget a jó párbeszédekre.

És hogy mennyire így van, térjünk vissza megint a Dr. House-hoz. Hogy is épül fel egy-egy epizód? Adott egy nehezen érthető orvosi (csillagközi politikai) probléma, amelyet jól el kell magyarázni, majd többször megvitatni, végül ripsz-roppsz megtalálni a megoldást. Ismerős formula? A karakterek, a humor és a megfelelő arányérzék tudta világsikerré tenni (ahogy a TNG-t anno az, hogy a tudományos-fantasztikus sorozatok közül elsőként próbált meg tudományos lenni).

(Folyt. köv.)

Gyorshír

Most került fel a hír a Delta Vision Kiadó fórumára, hogy nemsokára megjelenik az itt-ott már emlegetett törpés kötet, a Karr-Khazad kapui. Nekem is lesz benne egy novellám Rőtszakáll címmel – remélem, sokaknak tetszeni fog.

Amiért a Dr. House-t szeretjük – avagy a párbeszédírásról (I.)

– Az emberek azt hiszik, párbeszédet írni könnyű.
– Hogy kik?
– A zemberek. Tudod, két láb, két kar, két fej.
– Mi?
– Egy a vállukon, egy meg a lábuk között.
– Mivan?!
– Én is ezt kérdem. Mi lett az emberekkel? Ezek tényleg nem olvasnak már semmit, legfeljebb a napi sajtót, de azt is csak akkor, ha három betűs a címe, FHX vagy CKZ? Hát abban nem sok párbeszédet találsz. Azokból nehéz megtanulni.
– Szerintem te általánosítasz. Az emberek nem egyformák.
– Ez is egy általánosítás.

Miért jó a fenti párbeszéd? Vagy miért rossz? Esetleg egyik sem, vagy mindkettő egyszerre? Így magában talán nem is olyan egyszerű eldönteni, de azért próbáljuk meg, mert abból tanulunk. Először is, mert általában ezt könnyebb eldönteni: miért rossz? Ha egyáltalán. Nos... szigorúan formai szempontból nincs benne hiba: a beszélő felek egymásra reagálnak, tehát tényleges dialógust olvashatunk, az egyes részek (gondolati egységek) egymásból következnek, tehát megvan a szükséges logikai kohézió, végül pedig világosan elkülöníthető, hogy legalább két, legfeljebb kilenc beszélő szövegét olvashatjuk (feltételezve, hogy ez nem egy többszörös személyiség monológja, és elfogadva, hogy pl. egy irodalmi szemináriumon többen is hozzászólhatnak egyszerre az adott témához).

A formai szempontok ezzel nagyjából ki is merültek. Tartalmi szempontból már problémásabb. Az rendben van, hogy a párbeszédírás nehézsége a téma, de kik beszélnek róla? A szövegrészlet alapján ez megválaszolhatatlan kérdés. Aztán az sem szerencsés, hogy nem tudjuk eldönteni, két vagy több beszélőről van-e szó, hiszen nincs különbség a beszédstílus, a beszédmód vagy a mondatszerkesztés szintjén; nincsenek bármely beszélőt jellemző szófordulatok stb. És bár igaz, hogy minél rövidebb egy szöveg, annál nehezebb ilyen eszközökkel élni, azért nem lehetetlen (és egy ilyen kilenc megszólalásból álló dialógusnál bizony már bőven van rá lehetőség).

Tegyük mindjárt hozzá: mindez nem feltétlenül hiba. Ez a párbeszéd értelmezhető, és ettől kezdve nem kötelező, hogy tudjuk, hányan beszélnek és pontosan kicsodák. Épp csak általában ez azért nem árt. Mert mondjuk a fenti párbeszéd hangozhatna akár így is:

– A zembelek asziszik, pá'beszédet í'ni könnyű!
– Hogy kik?
– Aa zemberek. Tud-dod, két láb, két kal, két fej. Hukk.
– Mi?
– Egy a vállukon hukk, egy meg a lábuk köszt.
– Mivan?!
– Énis-ezzt kéldem hukk. M-mi lett a zembelekkel? Ezek té'leg nem olvasnak má' s-semmit, legf-feljebb hukk a napi sajtót, de aztiscsak akkó', ha hálombetűs, FHX vagy CKsz-sz-Z? Hukk. Há'abba nemsok pá'beszédet talász. Azokbó' nehéz megtanúni.
– Szerintem te általánosítasz. Az emberek nem egyformák.
– Ezzisegy á'talánosítás. Hukk.

Rögtön előrébb vagyunk! Kilenc lehetséges beszélő helyett immár nagyon valószínű, hogy akad egy részeg beszélőnk, meg legfeljebb négy másik, aki reagál az ő bölcs megjegyzéseire. A szöveg tartalmilag rögtön érdekesebb: ki ez a részeg fickó? Talán egy író, aki épp kiönti minden bánatát, mert nem tud párbeszédet írni? Vagy mondjuk egy szerkesztő, aki összeroppant a hozzá beérkező mérhetetlenül silány kéziratok súlya alatt? És a beszédhelyzet? Az első verzióhoz kevés helyszínt kapcsolhattunk, itt viszont alighanem elsőre beugrik bárkinek egy füstös kocsma, vagy a Moszkva tér egy kellemes nyári éjszakán, ahol az értetlenkedőket megszólítja szegény elárvult részegünk, hogy kérjen egy cigit vagy egy százast a következő söréhez, majd a nyakukba zúdítja összes bánatát (és még szerencse, hogy csak azt).

Azt tehát láthattuk, hogy milyen alapvető követelményeknek kell megfelelnie egy párbeszédnek, és azt is, mennyit számít némi stiláris változtatás – ezek alapján az első verzió nem rossz, de nem is egy nagy durranás. Viszont mi az, ami miatt esetleg mégis jónak mondható? Na hát amiatt, amiért a Dr. House-t szeretjük – és legközelebb írok is majd erről.

Blogrokon

Egy új link a blogok között: jó barátom és szerkesztőm, Wyquin bölcsességei írásról, kritikái könyvekről és még sok egyéb.

Források, ötletek (I.) - Ráth-Végh István

"Mindig meg akartam kérdezni... honnan jönnek az ötleteid?" – hallom ezt nagyon sokszor, és persze nincs jó válasz, hiszen ugyanonnan jönnek, mint bárki másnak, látok vagy hallok valamit, vagy csak ülök a fotelben és azon gondolkodom, mit kéne vennem mondjuk születésnapra egy rokonnak, és eszembe jut, hogy egy üveggolyót, és hogy lehetne benne valami dísz esetleg, és akkor abban élnek az unikornisok, az ő saját világuk az üveggolyó, milyen lehet egy görbe falú univerzumban élni? Ja, hogy a miénk is egy gömb? Szóval ilyen hülyeségekből születnek az írásaim.

Ezeknek a hülyeségeknek volt az egyik szakavatott gyűjtője Ráth-Végh István – aki wikipédiás linkhez ragaszkodik, annak tessék, de ne bízzon az adatokban –, akinek művei százezres nagyságrendben fogytak, tehát jó eséllyel mindenkinek megvan a polcán / szülője polcán / közeli rokon polcán, ha meg mégsem, az antikváriumok fillérekért osztogatják. Aki nem ismeri, annak érdemes az Az emberi butaság cíművel kezdenie, aztán mehet beszerezni a sorozatot, mert jó.

Ráth-Végh (jogi végzettsége mellett) kultúrtörténész és kultúraértő volt, amiből nekem az utóbbi a fontos. Rövid, tömör, mégis élvezetesen megírt művelődéstörténeti esszéiben állandó iróniával, néha leplezetlen, mégis udvarias gúnnyal ír az emberi viselkedés, kultúra és történelem furcsaságairól, fonákságairól és képtelenségeiről, amelyek bizony megtörténtek, vagy sokan legalábbis hitték, hogy megtörténhettek, és annyi ötletet ad, vagy legalábbis segít kiszínesíteni egyet-egyet, hogy egy szerzőnek nélkülözhetetlen.

Az Abbitkirálynő királyi udvarának nem egy mozzanatát ihlették Ráth-Végh színes ismertetői a spanyol etikettről, a lucullusi lakomákról és a fejedelmek szeretőiről (Az emberi butaság; Hatalom és pénz). Az Árgyélus és Balga és a Kaland a szerelemmel írásakor is sokat forgattam: az inkvizíciós eljárás és a szelenitidák ötlete Ráth-Véghtől származnak (Hatalom és pénz, Tarka históriák), meg még sok-sok hangulati apróság, ami segített élővé változtatni egy mesevilágot.

Persze sok minden van a piacon, és ha az ember régi szokásokról, titkos társaságokról és félig kitalált, félig valóságos különc figurákról és lényekről akar olvasni, akkor miért a poros, elnyűtt, harminc éves Ráth-Végh köteteket keresse? Hát azért, mert az új könyvek szépek és színesek ugyan, sok-sok képpel, de információt összehasonlíthatatlanul kevesebbet adnak, és nem is olyan szórakoztatóan. A Readers Digest misztikus gyűjteményei és mind a hasonlók csak ízelítőnek jók, építkezni (és okulni) Ráth-Véghtől lehet.

És a végére, aki nem ismerné – mert ez sokaknak kimarad –: Ráth-Végh Istvánné: Férjem története. Megéri elolvasni, tökéletes kiegészítés az életműhöz, kiváló portré- és korszakábrázolás.

RPG-verseny

Jut eszembe, vasárnap itt leszek, M* szerepjáték versenyen meghívott vendégként, valamikor délután (három órától biztosan).

Háttértalálkozók

Többször találkozom a kérdéssel, hogy mi magus-írók meg szoktuk-e beszélni az ötleteinket, mennyire építkezünk egymás dolgaiból, hogyan lesz koherens ez a világ, ha egyáltalán. Az Abbitkirálynő kapcsán már írtam erről, de ugyanott azt is írtam, hogy Raoul Renieren kívül mások is hozzájárultak, s hogy a folyamat részletezése megér egy külön bejegyzést.

Nos, a legfontosabb, hogy esete válogatja, mikor mennyi egyeztetésre van szükség. Ez nyilván íróként is változó – van, aki az ötleteit megosztja a többiekkel, az írásait megjelenés előtt viszont nem szívesen; más körözteti a félkész szöveget, és figyelembe vesz minden véleményt –, de általában azt lehet mondani, hogy minél fajsúlyosabb Ynev történelme vagy egy-egy szeglete szempontjából az adott mű, annál fontosabb, hogy sokan tudjunk a tervről és a koncepcióról. Ha pedig megjelenés előtt láthatjuk a szöveget, több szem többet lát alapon jó eséllyel kiszűrünk minden – majdnem minden – hibát.

Egy legendás példa erre, amikor a lexikonmemóriájú Malcolm J. Hunt az egyik bíborgyöngyös novella átolvasásakor kiszúrta, hogy abban Chei király feleségének neve nem az, mint ami egy ősrégi Rúnában megjelent. Senki másnak nem tűnt fel a dolog, legtöbbünk nem is emlékezett, hogy bárhol is lett volna információ Chei kedveséről. De kivált a Bíborgyöngyök-trilógia kapcsán sorolhatnám a hasonló példákat, amelyeknek hála ezek a kötetek az utóbbi évek egyik legkoherensebb és Ynevhű művei lettek.

A Hőseposz és az Abbitkirálynő annak idején több szűrőn is átment: az eddig nem említettek közül a legfontosabbak – a szerkesztők után – a Szürkecsuklyások voltak. Mindkét regényt olvasták és véleményezték megjelenés előtt, és ezt a szokást azóta is igyekszem tartani, mert mind a regények, mind az általuk is átnézett elbeszéléseim sokat profitáltak ebből.

Ami az írók közti kapcsolattartást illeti, úgy három éve immár rendszeresen, átlagosan két-három hetente összegyűlünk: ha vannak aktuális, futó projektek, akkor többnyire azok kapcsán, ha nincsenek, vagy a többség nem érintett bennük, akkor csak beszélgetni egy jót. Ha felsorolnám, hogy a legutóbbi két találkozón kik voltak jelen, látni lehetne, hogy idejétől és kedvétől függően gyakorlatilag az összes aktív M*-szerző részt vesz ezeken, és bár az ötletek teljes kidolgozása, az írások lecsiszolása végül persze mindenkire magára váró feladat, ez a fajta műhelymunka – ha úgy tetszik: kaláka – szükséges ahhoz, hogy Ynev képe egységes legyen.

Kaland a szerelemmel

Ezt az elbeszélést a Delta Vision Kiadó Erato novellapályázatára írtam, és az azonos című kötetben jelent meg. A címe sajnos nem túl szerencsés – általában nem vagyok jó címadó –, és bár maga a szöveg stílusa, dramaturgiája egészen a végéig nem rossz, az igazat megvallva a lezárás nem sikerült úgy, amilyennek szántam és leadáskor hittem. Noment est omen, vagy mifene.

Amikor megírtam, két ötlet dolgozott bennem: az egyik, hogy mindenképp Árgyélussal és Balgával szeretnék kezdeni valamit, a másik pedig a történet magva volt, egy általam régen hallott sztori egy nők által megerőszakolt férfiról. Amit nem ismertem fel, hogy ez a két ötlet kioltja egymást, mert Árgyélus és Balga késő reneszánsz-kora romantikus világa, mindez ráadásul erős mesés színezettel, nem fér meg egy olyan brutális témával, mint egy férfi nők általi megerőszakolása. Nem mintha a mesékben ne lenne brutalitás, épp csak ez a második téma sokkal valószerűtlenebb, meghökkentőbb és újszerűbb ahhoz, hogy mesés feloldás mellett is üssön.

A végeredmény így aztán kettős. Árgyélus és Balga hozzák azt a hangulatot, amit szerettem volna, a párbeszédeiket sikerültnek, az ábrázolásukat eltaláltnak érzem, a sztorit viszont rosszul zártam le, így aztán nem jön át az a mondanivaló, amire az elbeszélés nem annyira erotikus, mint inkább szexuális részeit alapoztam. A koncepció az volt, hogy Árgyélus nagy bajba keveri magát, amikor nem a lányba, hanem a szerelem érzésébe beleszeretve ágyba bújik egy tündér-boszorkánnyal – aztán jön egy kimondottan pornográf jelenet, ami az olvasót ráébreszti, hogy Árgyélus érzelmeinek semmi köze a szerelemhez – majd az egész visszájára fordítása, Árgyélus megbüntetése, amiért a szerelemről vallott nemes elveit ilyen rútul elhagyta. Mindez kissé annak példabeszédeként is, ahogy a szexualitással manapság bánunk.

Most is azt gondolom, hogy a koncepció nem volt rossz, csakhogy a megszületett történet végén Balga megmenti Árgyélust, Árgyélus pedig – igaz, pszichológiailag hitelesen – kizárja tudatából a történteket, nem emlékszik semmire: a büntetés így nem büntetés, tanulság nincs, a lezárás lóg a levegőben. Visszatekintve azt hiszem, túlságosan megszerettem a két figurát ahhoz, hogy engedjem Árgyélust – az átéltek hatására – érzelmileg és lelkileg sérült figurává válni. Rémlik a Dexter c. sorozat? Hát egy olyan karaktert nem akartam, pedig ilyen befejezés illett volna a szöveghez.

Megint csak azt mondhatom, hogy tanultam belőle. Egyrészt azóta jóval óvatosabban bánok azzal, hogy mit is akarok egy-egy szereplővel, másrészt szem előtt tartom, hogy egy novella vagy elbeszélés lehetőleg csak egy témáról szóljon. Nagy tanulság!

(A kötet amúgy itt, kritikák pedig – amelyek elgondolkoztattak – itt és itt.)

Ez + az

Most csak egynémely dolgokról, rövidhírszerűen.

1. A szombati találkozó jól sikerült abból a szempontból, hogy az illetékes hivatalos emberkékkel sikerült megbeszélni minden megbeszélendőt (már pötyögöm a következő kiegészítőjükhöz tőlem kért ötletlistát), szervezésben viszont lehetne majd szerencsésebb a dolog. Abban maradtunk, hogy legközelebb előre össze lehetne gyűjteni a kártyás fórumokon és találkozókon felmerült, írókhoz intézett kérdéseket, és pár percben válaszolhatnánk azokra, hogy ne csak elszigetelt beszélgetések, hanem valami közösségi is legyen. De persze ez a találkozó a kártyáról szól, nem az írókról, szóval ezt sem szabad túlzásba vinni. Szerintem az, hogy létrejött és egyre szorosabb az együttműködés a M* irodalmi és kártyás része között, már nagy dolog, és az ilyen alkalmak tovább erősítik ezt.

2. A minap felhívták a figyelmemet rá, hogy a fantasya.hu nem szűnt meg, csak átalakult, és itt elérhető. Az Abbitkirálynő kapcsán hivatkoztam Illés kritikájára, de akkor nem tudtam linket adni: nos, itt megtalálható.

3. A blog lehetőségeinek próbálgatása jegyében kiraktam oldalra egy szavazás-panelt, ahol ki-ki jelölheti, melyik elbeszéléseim / novelláim tetszettek neki a legjobban. Kíváncsi vagyok az eredményre.

4. A blogok közé felkerült Indira Myles, Kleinheincz Csilla és Heidel Dan írói blogja, tessék böngészni azokat is!

Karakter vs. személy(iség)

A minap egy beszélgetés során szóba került, hogy ha jó példát akarok mutatni karakterábrázolásra, akkor ajánljam Orson Scott Cardot olvasásra. Én erre azt feleltem, hogy bár olvasom Cardot (egészen pontosan a Teremtő Alvin-ciklust, és igen, javasolták már a Végjátékot, hogy az bezzeg király, de az Alvint is ugyanígy, szóval majd egyszer...), mert a történet maga érdekel, de amúgy nem szeretem: az ábrázolásmódja számomra nagyon száraz, a történetmondás elnyűtten didaktikus, karakterábrázolásban pedig bár ügyes, de ha ezt akarom látni fantasyben, akkor inkább G. R. R. Martin, aki minden szempontból izgalmasabb, illetve... és itt megakadtam, mert azon gondolkodtam, kit tudnék példának hozni még.

Aztán Szilágyi Istvánt, Mario Vargas Llosát és José Saramagót említettem – akikről már írtam itt –, azzal a kiegészítéssel, hogy ők nem karaktert, hanem egy egész személy(isége)t ábrázolnak, tehát egészen más aspektusból közelítenek, mint a cselekményközpontú írások és írók (amilyen Card és Martin is), és hát az az igazság, hogy engem nem az ügyes karakterábrázolás, hanem a személyiségrajz érdekel.

Ez csak kibukott belőlem, aztán rájöttem, hogy valami számomra igen fontosat fogalmaztam meg. Átélhető, valószerű hősök nélkül egyetlen történet sem működik, ám jelentős különbség van karakterábrázolás és személyiség- vagy lélekábrázolás között. Karakterábrázolásról történet- és cselekményközpontú szövegnél beszélhetünk, amikor a történet legalább olyan fontos, mint az azt megélő karakterek, míg személyiségábrázolásnál a történet abszolút másodlagos; gyakran felejtős. Ilyenkor nem a fordulatok és a végkimenetel számítanak, hanem az az ábrázolt ember (nem pedig karakter), aki megéli az eseményeket.

A lektűr cselekményközpontú – pontosabban ami cselekményközpontú, az általában lektűr –, ezért karakterábrázolást igen, lélekábrázolást aligha lehet tanulni belőle. Ilyen értelemben Umberto Eco például lektűr (nála a mindenkori szereplő, még ha elbeszélő is, alá van rendelve a történetnek és a történelmi, kulturális, tudományos stb. információk áradásának), és lektűr Mario Vargas Llosától a Háború a világ végén, vagy a Pantaleón és a hölgyvendégek, viszont magasirodalom tőle a Szeretem a mostohámat, a Don Rigobertó feljegyzései és a Kölykök című elbeszélése, mert ezekben az írói lehetőségek által engedett teljességre törekszik főszereplőinek bemutatásakor. Ilyen még Alberto Moraviától pl. A leselkedő, vagy Szilágyi Istvántól a Kő hull apadó kútba c. regény, ami pszichológia szakon kötelező olvasmány, Camus-től meg leginkább talán a Közöny ilyen. És persze Philip K. Dicknek azok a művei, amelyekben a legmesszebbre jut a széteső elme ábrázolásában, mint mondjuk a Kamera által homályosan.

De miért is írom mindezt? Azért, mert ha az ember jót akar írni, akkor nem a karakterábrázolást kell gyakorolnia, és végképp nem Cardot olvasgatnia, vagy akár Martint. Martin zseniális abban, hogy minden egyes szereplőnél kidomborít – sőt, uralkodóvá tesz – egy adott jellemvonást, és annak alapján hitelesen mozgatja a hitelesnek tűnő figurákat: ám egyszer sem látunk egy egész emberi lelket a maga teljességében. Ez nem hiba, hiszen nem ez a kitűzött cél, csakhogy ahhoz, hogy Martinnak akár csak a nyomába eredhessünk, előbb nem azt kell látnunk, hogy ő vagy Card miként csinálja ezt – hanem azt kell megtanulnunk, hogy mi az, amit ábrázolni akarunk.

A legjobb, leghatásosabb történetek azok, amelyeknek a hőseiben magunkra ismerünk; amikor úgy érezzük, hogy igen, ez lehetnék én is, történhetett volna velem is, ha a helyében lennék – ezek rázzák meg és juttatják el a katarzishoz az olvasót, és először ezt kell eltanulni. Legalábbis szerintem. És utána azt, hogy akkor ezt miként fordítsuk át cselekménybe.

Kártyaverseny és találkozó

Szombaton ITT leszek, mert hívtak és szívesen megyek. Játszani ezúttal biztosan nem fogok, de ha valaki kíváncsi rám, vagy arra a pár dologra, amit Pyarronról és Kránról tudok, akkor jöjjön: egy korsó sör mellett valahol a hátsó részen majd megtalál. Kb. délután háromtól lesz érdemes próbálkozni.

Ha igaz, akkor rajtam kívül lesznek más írók is, de biztosan még nem tudom. Gondolom, majd meghirdetik a szervezők.

Apokrif iratok I. - A Hőseposz kimaradt részeiről

Az Abbitkirálynő kapcsán írtam korábban, hogy akadnak kimaradt vagy végül másként megírt jelenetek / részek, amelyek akár érdekesek is lehetnek. A Hőseposznál is voltak ilyenek, egy apokrif 1 nevű fájlban találtam rájuk: ezekből válogatok most.

Az első kihagyott rész egy idézet, amit a jegyzet szerint mottónak szántam, és engem is meglepett, mert egyáltalán nem emlékszem rá, hogy valamikor akartam mottót. Pedig igen találó lett volna:

"Az élet nem az, amit az ember megélt, hanem amire emlékszik, és ahogyan emlékszik rá, amikor elmesélte." – Gabriel García Marquez

No igen. A Hőseposz történetének az alapja ez, és a második végül kihagyott rész illik is ide. Emlékszünk arra a részre, amikor Shen (az elf), Charem (a crantai) és Durag (az ork) menekülnek? A 247-248. oldalon van egy rövid jelenet, amikor Durag eltűnik, Shen pedig elindul, hogy megkeresse. Minderről Charem számol be a naplójában, ahogy arról is, hogy visszatértük után furán viselkedtek, és fel is teszi a kérdést – de csak magának, mert sejti, hogy úgysem kapna válasz –, hogy vajon mi történhetett?

Nos, a kimaradt jelenet (a gépiratból minden változtatás nélkül átemelve) a következő:

Shennek nem esett nehezére követni az ork nyomait. Könnyen rájött, hogy Durag előbb vadászott, aztán lakmározott – megtalálta egy fácán, odébb egy süldő vaddisznó maradványait –, majd egyszerűen csak sétált az erdőben, mígnem eljutott egy vékony, halkan csörgedező kis patakig.
– Mesélj Bömbölő Gjoradrról, Nagy Shan!
Shen meglepetten nézett fel. Durag egy kőris ágai között üldögél, onnan kiáltott neki. Semmi kétség: ő volt, és a velariumi elfek nyelvét beszélte.
– Te… beszéled a nyelvünket? – kérdezte tőle.
– Bűbájosság – felelte Durag, és leugrott a fáról. Nagyot dübbent a földön. – Brakhturd, a törzsi sámánunk sokféle italt tud: olyat, ami azonnal öl, olyat, amitől erősebb lesz a hímek töke, és olyat, amivel meg tudjuk érteni az állatokat. – Felröhögött. – Úgy tűnik, az elfek is valami állatok lehetnek… Volt nálam néhány korty az egyik főzetéből; mikor jönni láttalak, megittam. Most van néhány percünk. – Közelebb lépett, de még mindig a patak túlpartján állt. – Mesélj az ősömről, Nagy Shan!
– Bömbölő Gjoradr… – Shen kicsit tétovázott. – Egyszer valóban küzdöttünk egymással, de már nagyon régen… Akkor még nem hívták Bömbölőnek. Nagy volt, igen nagy orch, és vörös, mint az Első Hold. Az asszonya pedig fekete, akár az éjszaka. Nmurnak hívták, azt hiszem.
– Nmur, igen – bólintott Durag. – Hogy harcoltatok, mesélj!
– Gjoradr… Gjoradr falkát vezetett az erdeinkbe, de felfedeztük… Lesből támadtunk rájuk, a fák magasából, de hősiesen viselkedtek, és nagy harc volt. Sok vadászunk elesett.
– Te vezetted őket?
– Igen.
– Hazudsz! – dörrent rá a főnök. – Hazudsz! Érzem! Brakhturd nagy sámán; jó varázs. Mi volt a te tiszted ott?
– Én… megtartó voltam; afféle sámán.
– Sokáig küzdöttetek Gjoradrral?
Shen nem tudta, mit feleljen.
– Válaszolj, Nagy Shan! – kiáltott rá az ork, és a patakba lépett. – Válaszolj, a szellemeid nevére!
– Nem. Nem sokáig.
– Mi történt?
– Én… A vezetőnk visszavonulást parancsolt. Az orchok megrohanták a fákat, a földre kellett másznunk. Gjoradr mellé ugrottam le. Elfutottam.
– Elfutottál?
Shen állta Durag vizslató tekintetét.
– Ne bolygassuk ezt, Durag! – mondta hirtelen. – Gjoradrot hősnek éneklitek: az is volt. Ne érdekeljen, hogy egy rühes elf hogy látja ezt az egészet.
– Nagy Shan elfutott… folytasd! Mi lett utána? Folytasd, vagy széttépem azt a nyamvadt crantait az áldott tisztásodon!
Shen engedett.
– Gjoradr üldözőbe vett. Megbotlottam, ő rám vetette magát… Beleesett a tőrömbe. Aztán odaért Nmur, és egy kölyköt mutatott nekem. És a nevemet kérdezte. Ennyi.
Durag bólintott.
– Nagy Shan elfutott… Gjoradr nem volt mindig Bömbölő, és… egy asszony csinált belőle hőst. – Felmorrant, hangosan fújta ki a levegőt. – Hazugság az egész? Minden, amit az apám mesélt? Amit a fiaim tanultak? Az egész csak egy… mese?
– Nem mese, Durag. Legenda.
A főnök dühösen vakkantott felé, nyál fröcsögött a szájából.
– Hazugság! Hazudott Nmur, hazudott Zengő Bjuwadr, hazudott mindenki más is! Az összes énekmondó! Az egész vérbosszú hazugság!
– Shanaguk igaz – szólt Shen. – Igaz a csata a jégen, igaz a névadás, igaz a párviadal Khavirral, Ruthokkal és Ortwoddal, és igaz a nagy ütközet, amit ötszázhetvennégy esztendeje Ughurras talpasai ellen vívtam a Tíz Tó mellékén. Én vezettem Vel’Lar seregét háromszázegy éve Agrobak főnök ellen, és én voltam az, aki kardommal Mortakor vérét vettem a saját főnöki sátrában!
– Urtowod, Ughorra, Murdagor – sorolta Durag. – Még a nevüket is rosszul tudod!
– Mit számít? – kérdezte tőle Shen olyan halkan, hogy még a patak csobogása is hangosabbnak rémlett egy pillanatra. – A lényeg megmarad.

A kimaradt jelenet szerint tehát ez történt, ezért morgott visszatérve Durag, és ezért nem szólt semmit Shen. Kettejük viselkedését és Charem tűnődését meghagytam a végleges szövegben, mert ezzel kicsit felcsigázhattam az olvasó kíváncsiságát, a válasz pedig nem volt olyan fontos, hogy a hiánya feltűnjön, a fentieket viszont kihúztam, mert úgy éreztem, túl egyértelműen mondanám ki azt, amiről a regény szól, és mert Duragnak – jól belegondolva – egész másképp kellett volna reagálnia erre, mint egyszerű kis morgással és rosszkedvvel. Szóval ha most az lenne a kérdés, hogy mi történt: az, amit beidéztem, vagy valami más, akkor azt válaszolnám, hogy biztosan nem beszélgettek egymással, viszont nem tudom, mi más történt vajon.

A harmadik szövegrészlet az Ughjorbagannal vívott csata egy első verziója, ennyiben tehát nem kimaradt, hanem alternatív jelenet (a könyvben a csata a 275. oldaltól olvasható). Nem sok készült el belőle, de két szempontból is érdekes lehet. Egyrészt mert látszik, hogy az alkotás nem állandó előrehaladás, hanem sokszor újra meg újra ugyanazzal a jelenettel kell dolgozni, át- meg átjavítani, gyakran kihajítani, másrészt előrevetíti azt az – egyszer megírandó – ötletemet, hogy Ughjorbagan keresi és építgeti a kapcsolatot a többi ork hérosszal.

– Nhurakla Shen – szólította meg a rehynn. – Tudnom kell még valamit? Az yrch hordák, a szellemlovasok és a démonurak már itt vannak. Van még bármi a kezében? Meg tud még lepni?
A megtartó a fejét rázta.
– Nem hiszem. – A csatát figyelte, az alant kibontakozó ütkötetet. Vérbe borult a völgykatlan, ahogy az orkok és az elfek serege összekeveredett. A három démon a pegazusok hőseivel csatázott, a hadak pedig ott hullámzottak oszloplábaik körül. Éjjeli sötétbe borult az egész vidék, még annál is feketébb lett: csak a hiddon kék és vörös világában láthatták egymást a harcoló felek. – Soha nem láttunk tőle mást, és Charem sem írt ilyesmiről, azt hiszem. De a naplót épp csak átfutni volt időm.
– Akkor… hol késik ő?
– Jönni fog – felelte Shen. – A megfelelő pillanatra vár.
A rehynn lemutatott a völgybe. Kezében felvillant a kard, s egyetlen pillanatra fény gyúlt a harcolók fölött.
– Elfogy a serege, mire ideér. – Elhallgatott. – Vagy talán épp ezt akarja?
Magasabbra szöktette hátasát, pengéje vörösen lobbant, szemei aranylón felragyogtak, ahogy néhány szót suttogott. Shen érezte a manaháló remegését; az Ősök hatalma szinte felperzselte, miközben magába szívta a mágikus energiákat.
– Odalent… Odalent van, és készül valamire… valami sötétre! – szólt aztán a rehynn, hosszú percek múlva. Lejjebb ereszkedett. Shen először látta bizonytalannak: tétovázott.
– Körém! – kiáltotta, és négy testőre közelebb húzódott hozzá. – Te is, nhurakla Shen; szükség lesz rád, azt hiszem.
A megtartó melléje húzódott pegazusával. – Bemegyünk – mondta nekik a rehynn. – Pegazusok nélkül, a hegy mélyébe, ahol az yrch lakik. Csakhogy vár minket… Nem látok be a barlangjába, nem tudtam tisztán kivenni. Sokan vannak, gondolom, a legjobb kardforgatói. Csapda, de be kell mennünk, mert tervez valamit, amivel fordíthat a csatán… Meg kell akadályoznunk benne!
Testőrei rezzenetlenül állták kérdő tekintetét; Shen bólintott. Allrin csak ennyit akart. Egy szót rikoltott, és kifordult alóluk a világ.

Egy barlangcsarnokban buktak elő a Semmiből, és azonnal rájuk rontottak Ughjorbagan testőrei. Jó három fejjel magasabbak voltak, mint az orkok általában, és nem volt náluk fegyver.
A Szavukkal harcoltak.
Recsegve üvöltötték az elfekre az ősnyelv Hatalomszavait, vérrel és epével együtt köpték feléjük a pusztító igéket. Az egyik testőrt a levegőbe emelték, a teste kétfelé csavarodott, és közben szilánkosra törtek a csontjai. A másiknak a szemei változtak tűzgolyókká; a harmadikon felrobbant a vért, és felszaggatta a mellkasát.
A negyediket és Shent a falhoz csapták. Aléltan estek hanyatt.
De a megtartó szinte azonnal magához tért.
Thushur sámánjai! Inhar-inein mélyéről! Aquirok szívét eszik, aquir nyelvet beszélnek…

Ennyi. Van még jó pár dolog, de azokat nem érdemes közszemlére tenni – kivéve egy erratát, mert egy tördelési hiba miatt a regényből kimaradt egy bekezdés, amiről nemsokára még lesz szó.