– Hogy van a beteg? – kérdezte Benkő doktor, miközben kézbe vette a kórlapot.
– Nagyszerűen. Kiválóan! A légzése tökéletes!
A főorvos belepillantott a kórlapba.
– De hiszen agyhalott!
– Na igen, igen. De a légzése!
Legutóbb azt ígértem, megírom, miért szeretjük – és rögtön pontosítok: szeretem – a Dr. House sorozatot; és hogy ebből az is kiderül majd, milyen szempontból és miért lehet jó az előző bejegyzésben példának hozott párbeszéd. Vagy akár ez a másik itt fent.
Nos, én azért szeretem a Dr. House-t, mert messze a legjobb párbeszédeket hallani benne: rövid, pörgős párbeszédek váratlan fordulatokkal, többek között ebből is fakadó (szarkasztikus) humorral és többnyire jól vezetett, kézben tartott karakterekkel. Ez az a három összetevő, ami szórakoztatóvá tesz egy párbeszédet. Ha ezekből egyik sincs meg, akkor egy párbeszéd formailag és tartalmilag még rendben lehet, de nem lesz más, mint több ugyanabból: tucattermék. Olyan, mintha megelégednénk azzal, hogy a beteg lélegzik, pedig már agyhalott. De vegyük sorra, hogy ne csak a levegőbe beszéljek.
Rövid, pörgős párbeszédek váratlan fordulatokkal – miért van erre szükség? Egyrészt, mert minél rövidebb, annál könnyebben emészthető egy információ. Ha még azt is tudjuk (vagy sejtjük), hogy poén (itt: bármilyen drámai fordulat) következik, akkor még jobban figyelünk. Végül pedig: minél nagyobb sikerrel váltunk ki érzelmi reakciót, annál könnyebben adjuk át az érdemi információt. Ez a kognitív folyamatokkal függ össze, avagy: minél több vagy erősebb érzelem társul egy tárgyhoz, eseményhez vagy információhoz, annál valószínűbb, hogy emlékezni fogunk rá.
A humor – ez általában a fentiek folyománya, elvégre érzelmi reakció a félelem is, de ki akarna negyvenöt percben rettegni hét évadon keresztül? Másfél órában, a mozi sötétjében még oké, de még a horrorfilmekben is gyakran van humor: néha oldani kell a feszültséget, hogy aztán riadozhassunk tovább. Ugyanezért a Dr. House sem csak móka és kacagás. A siker titka a humor és a dráma megfelelő aránya, és kb. ez az, amit nehéz megtanulni; ehhez már érzék kell, és ezért nem lesz minden egy kaptafára készülő sorozatból (könyvből) világsiker.
Végül pedig a karakterek. Sem Gregory House, sem bármely munkatársa nem valódi figurák: nagyon erősen sarkított jellemek, amelyeket az írók meg sem próbálnak kimozdítani a helyükről. A Dr. House-ban nincs jellemfejlődés, csak jellemmélyítés: egyre jobban belelátunk House hihetetlen magányába, amiből különböző függőségekkel (gyógyszer, munka, szex) próbál szabadulni, de ha bármi lehetőség nyílna arra, hogy megváltozzon, az írók rögtön elveszik tőle: a lába megint fájni kezd, a beteg meghal, ha House nem veszi be a gyógyszereit, Wilson csaja kipurcan, mielőtt elvinné House mellől az egyetlen barátját. Viszont épp azért, mert sarkos jellemek, ha egy szobába helyezzük őket, máris adott a konfliktus- és humorforrás, továbbá garantált, hogy minden mondatról tudni lehet, melyikük mondja őket.
Ellenpéldaként emlékszünk a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának Star Trek sorozatára, a The Next Generationre? Azért ezt hozom példának, mert annak a korszaknak a sorozatai közül leginkább ezzel találkozni még a képernyőkön (meg esetleg a Magnummal). Sok beszélő fej a képernyőn, végtelenül hosszú fejtegetések kevéssé izgalmas témákról, de végig érezni, hogy a történet volt a lényegi elem, a szubtér zavarai, a csillagközi politika és különféle társadalmi problémák fejtegetése, amelyeket előbb jól el kellett magyarázni, majd többször megvitatni a lehetőségeket, majd hipp-hopp megtalálni a megoldást. A sorozat korai epizódjait nézve különösen látszik, hogy az írók csak arra használták karaktereket, hogy ne monológok hangozzanak el, hanem Data, Geordi és Riker is mondjanak két-két mondatot, amiből összeáll a történet. Worf meg néha mordult egyet.
Vannak persze jól sikerült epizódok: kivétel nélkül azok, amelyekben vagy egy karakter nézőpontja olyan erős, hogy gyakorlatilag ő a narrátor (pl. a Data's Day), vagy amikor két vagy több jól megformált karaktert szabadítanak egymásra az írók (Picard és Q párbeszédei többnyire például ilyenek). Ha a Magnumra gondolunk, ott is főleg Magnum és Higgins, illetve TC és Rick párbeszédeire emlékezhetünk, nem pedig az eseményekre: megint csak az egymás mellett (mert egymással szemben) jól működő karakterek adtak lehetőséget a jó párbeszédekre.
És hogy mennyire így van, térjünk vissza megint a Dr. House-hoz. Hogy is épül fel egy-egy epizód? Adott egy nehezen érthető orvosi (csillagközi politikai) probléma, amelyet jól el kell magyarázni, majd többször megvitatni, végül ripsz-roppsz megtalálni a megoldást. Ismerős formula? A karakterek, a humor és a megfelelő arányérzék tudta világsikerré tenni (ahogy a TNG-t anno az, hogy a tudományos-fantasztikus sorozatok közül elsőként próbált meg tudományos lenni).
(Folyt. köv.)
– Nagyszerűen. Kiválóan! A légzése tökéletes!
A főorvos belepillantott a kórlapba.
– De hiszen agyhalott!
– Na igen, igen. De a légzése!
Legutóbb azt ígértem, megírom, miért szeretjük – és rögtön pontosítok: szeretem – a Dr. House sorozatot; és hogy ebből az is kiderül majd, milyen szempontból és miért lehet jó az előző bejegyzésben példának hozott párbeszéd. Vagy akár ez a másik itt fent.
Nos, én azért szeretem a Dr. House-t, mert messze a legjobb párbeszédeket hallani benne: rövid, pörgős párbeszédek váratlan fordulatokkal, többek között ebből is fakadó (szarkasztikus) humorral és többnyire jól vezetett, kézben tartott karakterekkel. Ez az a három összetevő, ami szórakoztatóvá tesz egy párbeszédet. Ha ezekből egyik sincs meg, akkor egy párbeszéd formailag és tartalmilag még rendben lehet, de nem lesz más, mint több ugyanabból: tucattermék. Olyan, mintha megelégednénk azzal, hogy a beteg lélegzik, pedig már agyhalott. De vegyük sorra, hogy ne csak a levegőbe beszéljek.
Rövid, pörgős párbeszédek váratlan fordulatokkal – miért van erre szükség? Egyrészt, mert minél rövidebb, annál könnyebben emészthető egy információ. Ha még azt is tudjuk (vagy sejtjük), hogy poén (itt: bármilyen drámai fordulat) következik, akkor még jobban figyelünk. Végül pedig: minél nagyobb sikerrel váltunk ki érzelmi reakciót, annál könnyebben adjuk át az érdemi információt. Ez a kognitív folyamatokkal függ össze, avagy: minél több vagy erősebb érzelem társul egy tárgyhoz, eseményhez vagy információhoz, annál valószínűbb, hogy emlékezni fogunk rá.
A humor – ez általában a fentiek folyománya, elvégre érzelmi reakció a félelem is, de ki akarna negyvenöt percben rettegni hét évadon keresztül? Másfél órában, a mozi sötétjében még oké, de még a horrorfilmekben is gyakran van humor: néha oldani kell a feszültséget, hogy aztán riadozhassunk tovább. Ugyanezért a Dr. House sem csak móka és kacagás. A siker titka a humor és a dráma megfelelő aránya, és kb. ez az, amit nehéz megtanulni; ehhez már érzék kell, és ezért nem lesz minden egy kaptafára készülő sorozatból (könyvből) világsiker.
Végül pedig a karakterek. Sem Gregory House, sem bármely munkatársa nem valódi figurák: nagyon erősen sarkított jellemek, amelyeket az írók meg sem próbálnak kimozdítani a helyükről. A Dr. House-ban nincs jellemfejlődés, csak jellemmélyítés: egyre jobban belelátunk House hihetetlen magányába, amiből különböző függőségekkel (gyógyszer, munka, szex) próbál szabadulni, de ha bármi lehetőség nyílna arra, hogy megváltozzon, az írók rögtön elveszik tőle: a lába megint fájni kezd, a beteg meghal, ha House nem veszi be a gyógyszereit, Wilson csaja kipurcan, mielőtt elvinné House mellől az egyetlen barátját. Viszont épp azért, mert sarkos jellemek, ha egy szobába helyezzük őket, máris adott a konfliktus- és humorforrás, továbbá garantált, hogy minden mondatról tudni lehet, melyikük mondja őket.
Ellenpéldaként emlékszünk a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának Star Trek sorozatára, a The Next Generationre? Azért ezt hozom példának, mert annak a korszaknak a sorozatai közül leginkább ezzel találkozni még a képernyőkön (meg esetleg a Magnummal). Sok beszélő fej a képernyőn, végtelenül hosszú fejtegetések kevéssé izgalmas témákról, de végig érezni, hogy a történet volt a lényegi elem, a szubtér zavarai, a csillagközi politika és különféle társadalmi problémák fejtegetése, amelyeket előbb jól el kellett magyarázni, majd többször megvitatni a lehetőségeket, majd hipp-hopp megtalálni a megoldást. A sorozat korai epizódjait nézve különösen látszik, hogy az írók csak arra használták karaktereket, hogy ne monológok hangozzanak el, hanem Data, Geordi és Riker is mondjanak két-két mondatot, amiből összeáll a történet. Worf meg néha mordult egyet.
Vannak persze jól sikerült epizódok: kivétel nélkül azok, amelyekben vagy egy karakter nézőpontja olyan erős, hogy gyakorlatilag ő a narrátor (pl. a Data's Day), vagy amikor két vagy több jól megformált karaktert szabadítanak egymásra az írók (Picard és Q párbeszédei többnyire például ilyenek). Ha a Magnumra gondolunk, ott is főleg Magnum és Higgins, illetve TC és Rick párbeszédeire emlékezhetünk, nem pedig az eseményekre: megint csak az egymás mellett (mert egymással szemben) jól működő karakterek adtak lehetőséget a jó párbeszédekre.
És hogy mennyire így van, térjünk vissza megint a Dr. House-hoz. Hogy is épül fel egy-egy epizód? Adott egy nehezen érthető orvosi (csillagközi politikai) probléma, amelyet jól el kell magyarázni, majd többször megvitatni, végül ripsz-roppsz megtalálni a megoldást. Ismerős formula? A karakterek, a humor és a megfelelő arányérzék tudta világsikerré tenni (ahogy a TNG-t anno az, hogy a tudományos-fantasztikus sorozatok közül elsőként próbált meg tudományos lenni).
(Folyt. köv.)
No comments:
Post a Comment