Régi tartozás

2007. július 11.

Tehát az elfek. Milyenek is?

Először is nem emberiek. Ezt szükséges leszögeznünk legelőször – tettem is már kísérletet erre –, rögtön ez után azonban be kell látnunk, hogy egy ember szükségképpen csak emberi léptékben képes gondolkozni, tehát amit kigondol, az sohasem lesz nem-emberi. Állhat távol a megszokott, általunk ismert emberi hétköznapoktól, de ez a távolság sohasem lesz több, mint dr. House világa és a miénk közötti távolság – tegyünk szívünkre a kezüket, és mondjuk azt, hogy az asszisztensei közül bármelyikük helyében tolerálnánk a viselkedését. Ugye hogy nem? Na ugye.

Ellenben ha csavarnánk egy kicsit a történeten, és azt mondanánk, hogy ilyen-olyan módokon valamennyi asszisztensét és a főnökét is a markában tartja, így kénytelenek vele dolgozni (sötét titkokat tud a múltjukról, hogy melyikük kivel hányszor és hova, ráadásul ennyi pénzt sehol a galaxisban nem kereshetnének még luxusprostiként sem, ami nyilván kellemesebb meló, mint együttdolgozni House-zal) – nos, akkor már igenis elképzelhető, hogy ez a kattant ember így viselkedjen mindenkivel. De különben nem. House, mondhatni, hiteles, ám a világ körülötte nem az.

De milyenek is az elfek?

Legelőször is képzeljük el, hogy halhatatlanok vagyunk, vagy legalábbis közel azok, és csak erőszakos úton lelhetjük halálunkat. Tegyük hozzá, hogy valamennyien azok vagyunk, tehát nem kell félnünk attól, hogy kihalnak mellőlünk a szeretteink, meg egyebek. Rakjunk mellé még néhány dolgot, mint amilyen például a természet szeretete és ismerete, egy „természeti jellegű gondolkodásmód” – bármit jelentsen is ez –, és általában a szoros együttélés a természettel. Ebből már rögtön következik néhány alapvetés.

Ha azt mondjuk, hogy az elfek nappali lények, akkor életvitelük szinte biztosan szorosan összekapcsolódott a nap járásával; ha éjszakaiak, akkor a holdakéval. Ebben az esetben egy elf a nappal (vagy a holdakkal) együtt kell, és a nappal (vagy a holdakkal) együtt fekszik, és ebben nincs apelláta – kivéve, ha nagyon úgy hozza a szükség (mindig vannak kivételek, az életösztön nagyon nagy úr). Igen ám, de ha valaki százezer évekig él, akkor ez a ritmus rendkívül zavaró, mert túlságosan rövid az ébrenlét-alvás ciklus: ha nem kell aggódnom amiatt, hogy fogytán az időm, akkor nyugodtan leülhetek a haverral beszélgetni ezerhatszáz esztendőn át, anélkül, hogy bármiért is megszakítanám – ehhez képest tízóránként le kell feküdnünk. Hát nem hülyeség? Logikusnak tűnne, hogy azt mondjuk, mégsem alkalmazkodtak a naphoz, hanem valamely más rendszer szerint élnek, ám ez alapvetően ellentmond a természeti életmódnak – tetszik vagy nem, de a természetben minden a nap járásához igazodik.

Csavarjunk egyet a dolgon. Tegyük fel, hogy az elfeknek teljesen tökéletes az emlékezetük, sohasem felejtenek el semmit – de tényleg, semmit. Évmilliós életkor mellett ennek azért vannak előnyei, sőt: meg merem kockáztatni, hogy szükség is van rá. Csak képzeljétek el, milyen lehet már visszautalni egy százezer évekkel korábban ezerhatszáz esztendőn át folytatott beszélgetésre úgy, hogy a másik nem emlékszik rá pontosan. Brrr…

Innen már csak egy lépés az, hogy az elfeknek az érzelmi emlékezetük is ugyanilyen tökéletes. Mint amikor mi megérzünk egy illatot, és eszébe jut rólunk a szeretett nő (vagy férfi), és kellemes boldogság vesz erőt rajtunk – vagy meghallunk egy dalt, amely szomorú emlékeket hív elő bennünk, és percekre elrontja a kedvünket. Nos, tegyük fel, hogy az elfeknek ez a fajta emlékezetük is tökéletes, és napokig, hetekig, hónapokig képesek megmaradni ugyanabban a hangulatban.

Ha mi este leülünk borozni a haverral, három-négy óra alvás után biztosan nem ugyanonnan, nem ugyanolyan hangulatban, kedvvel folytatjuk – túl gyorsan élünk ahhoz. Az elfek viszont nem. Kötik őket a természet törvényei – például a napszakok változása –, ám ezek számukra nem kötöttségek, hanem az élet velejárói, amelyekkel réges-rég megtanultak együtt élni – sőt: ők maguk a természet gyermekei. Egészen logikus, hogy valahogy így működjenek. Egy reggelen tehát leülnek beszélgetni, napnyugtával nyugodni térnek, reggel pedig ott folytatják, ahol abbahagyták – és mindezt akár évszázadokon át. Közben pedig esznek-isznak, vadásznak, amikor szükség van rá, egyáltalán, mindenki teszi a maga dolgát, de sohasem jelent problémát számukra, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták. Pontosan ott.

Én is innen folytatom holnap; talán ugyanebben a hangulatban, talán valami másban – de majd igyekszem.