A tegnapi 2012 többet kivett belőlem, mint gondoltam: idejét sem tudom, mikor aludtam tizenegy órát egyhuzamban. Szerintem soha. De ha mégis, utána még fáradtabb voltam, mint előtte, most viszont úgy érzem, nagyon is rám fért. A film különben szórakoztató volt, kb. ahogy az ötvenes-hatvanas évek horror-scifi-katasztrófafilmjei mai szemmel: botrányosan unalmas párbeszédek csapnivaló forgatókönyvvel, a főszereplők olyan szürke klisék, hogy alkonyatkor nem is látszanak – és mivel végig félhomály van, tényleg nem vesszük őket észre –, néhány mellékszereplő viszont iszonyatosan mókás (a dilinyós Woody Harrelson az isten, az orosz csóka meg bunkósága ellenére is a legéletszerűbb figura a filmben), az effektek pedig... hát azokat nem lehet eléggé dicsérni. Ahogy a limuzin áthajt az összedőlő felhőkarcolón, vagy amikor – vigyázat, ez már tényleg spoiler, aki nem akarja, ugorjon a következő bekezdésre – az óriáscunami után a bárka a Mount Everest felé tart, hogy jézusom, mindjárt ütközünk... hát rég röhögtem ennyit, de komolyan. Legutóbb talán a When Worlds Collide című klasszikuson, amikor a tervrajz után megmutatták a felépített űrhajót: mondom, baszki, ezek komolyan gondolják! Hát az fantasztikus volt. Sokkoló kép itt.
Ezek után viszont úgy döntöttem, hogy érdemesebb lesz az idén látott filmekről írnom, mint a Sárkány és Unikornisról (széljegyzet: a héten egész jól haladtam, és szerdán írok majd a pénteken beígértekről részletesen). Wyquinnel beszélgettünk, és mondta, hogy ő is összeírta az idei olvasmányait, filmekről írnia viszont eszébe sem jutott: értem, feleltem én, de az a tapasztalatom, hogy majdnem olyan fontosak, mint az olvasmányok, mert dramaturgiát filmekből könnyebb tanulni. Drámákból persze még könnyebb lenne, de ha belegondolunk, valószínűleg mindannyian több filmet láttunk eddigi életünkben, mint ahány könyvet (köztük drámát) az egész hátralévőben olvasni fogunk, ráadásul az epikai művek és a filmek közül utóbbiak állnak közelebb a dráma műneméhez, úgyhogy bizony érdemes figyelni arra, mit néz az ember.
Ugyanakkor persze én sem csak szisztematikusan nézek filmeket, ezért ennek a bejegyzésnek a megírása nehezebb lesz, mint a könyvekről szólóé volt. Bár van egy viszonylag naprakész filmlistám, az olvasmányokat jobban fejben tudom tartani. Mármint: a lista csak a meglévő filmeket tartalmazza, ha valamit elcsíptem tévében – ami ritka –, vagy megnéztem moziban – ami még ritkább –, azt nem vezetem fel. De azért lássuk, mi is volt idén; mármint a 2012-t leszámítva, és csak a fontosabbakat kiemelve: azokat, amelyekből tanulhatunk valamit.
Az év kellemes és nem várt meglepetése számomra egyértelműen a Star Trek volt. Egy pörgős, jó humorú, remek dramaturgiájú popcorn-movie, ami már nagyon kellett a sorozatnak. A tudománytalanságairól és a világhűségéről – és hogy helyes döntés volt-e alternatív idővonalra rakni – lehet vitatkozni, én viszont elsősorban írói szemmel néztem. Így legnagyobb hibája a főgonosz sablonossága, holott a filmhez készült Countdown című négy részes képregény alapján Nero egy szerethető figura, akinek a dühe a vulkániakkal szemben abszolut érthető. Sajnáltam, hogy ezt nem rakták bele a filmbe, és ez már rögtön egy tanulság: egy film csak annyira jó, amennyire a benne szereplő főgonosz, és ilyen szempontból a Star Trek gyönge lábakon áll. Más szempontból rengeteg ügyes megoldás van benne: a karakterek bemutatása nagyon jó, a világot is egy-egy mondattal be tudja mutatni, az akciódús és párbeszédes, feszültséget keltő és feszültségoldó jelenetek nagyon jól váltakoznak egymással. Nem egyszer láttam DVD-n is, nagyon ajánlom kielemzésre.
Ennek ellentéte – pedig ugyanazok írták – a Transformers 2. Ennyire túlspilázott, elnyújtott, dramaturgiailag tökön lőtt filmet keveset láttam. Hogy mi volt a legnagyobb hiba? Kettő is volt: egyrészt a nagyon sok öncélú jelenet (harc, poén stb. csak azért, hogy legyen harc, poén stb., dramaturgiai funkció nélkül), másrészt a gonoszok közötti viszony megduplázás. The Fallen vs. Megatron, Megatron vs. Starscream: Megatronról így nem lehetett eldönteni, pojáca-e, avagy komolyan veendő ellenfél. A folytatások klasszikus hibái itt egyszerre szerepeltek: még több robot, még több poén, még több akció fölöslegesen. Nagyon vártam már, hogy vége legyen. Akárcsak például a Watchmen végét, amikor másodszorra néztem: elsőre élveztem, hogy nagyon hű képregény feldolgozás, később itthon, másodszorra nézve viszont unalmasnak tűnt. Hogy miért? Mert a legtöbb jelenete túlságosan elnyújtott, és hiányzik belőle az az érzelmi hullámvasút, amely a Star Trekben olyan ügyesen fel van építve. A film így ellaposodik, és nem hiszem, hogy harmadszor is megnézném, hiába van meg DVD-n.
A District 9 kellemes volt, de nem nyűgözött le annyira, mint sokan másokat, a Terminator Salvation pedig valóban csapnivaló, és talán most kellene abbahagyni a sorozatot. Vagy odaadni ezt is J. J. Abramsnak, hátha. Ezt a két filmet, azt hiszem, ugyanazért nem szerettem: nem tudtam azonosulni a rosszul kidolgozott főhősökkel – ez inkább a TS-re igaz –, a bevándorláspolitikai és faji ellentéti utalások és poénok, illetve az öncélú akciójelenetek pedig önmagukban nem adták el a filmeket. Szemben mondjuk az Ice Age 3-mal. Az csak szórakoztatni akart, helyzetkomikum és beszólogatás: király. Általában nem szeretem az olyan filmeket, amelyek csak erre épülnek, de ez a harmadik darab remek példa volt rá, hogy lehet ezt jól is csinálni. Leginkább azt mondanám, hogy érdemes kigyűjteni belőle a gyöngyszemeket, és azokhoz hasonlóakat íróként később dramaturgiailag hasznosan elsütni.
Azt hiszem, az idei mozifilmekkel meg is lennék; mi az, amit szintén idén láttam, de korábbi termés, és ajánlanám? Igazából kapásból csak egy ugrik be, az Alatriste Viggo Mortensennel. Spanyol film, és eddig az egyetlen élvezhető, sőt, nagyon jó mozi számomra ezzel a színésszel (igen, a LoTR-t is ideértve). Hősiesség, szerelem és árulás, minden van benne, ami egy kardos-muskétás filmbe csak kell, és ügyesen ötvözi az európai filmes hagyományokat az amerikai szuperprodukciók megoldásaival. Aki szereti a kosztümös filmeket, annak ez kötelező darab. Ha a Pirates of the Caribbean első részét nem is, a többit bármikor kenterbe veri.
(Folyt. köv.)
Ezek után viszont úgy döntöttem, hogy érdemesebb lesz az idén látott filmekről írnom, mint a Sárkány és Unikornisról (széljegyzet: a héten egész jól haladtam, és szerdán írok majd a pénteken beígértekről részletesen). Wyquinnel beszélgettünk, és mondta, hogy ő is összeírta az idei olvasmányait, filmekről írnia viszont eszébe sem jutott: értem, feleltem én, de az a tapasztalatom, hogy majdnem olyan fontosak, mint az olvasmányok, mert dramaturgiát filmekből könnyebb tanulni. Drámákból persze még könnyebb lenne, de ha belegondolunk, valószínűleg mindannyian több filmet láttunk eddigi életünkben, mint ahány könyvet (köztük drámát) az egész hátralévőben olvasni fogunk, ráadásul az epikai művek és a filmek közül utóbbiak állnak közelebb a dráma műneméhez, úgyhogy bizony érdemes figyelni arra, mit néz az ember.
Ugyanakkor persze én sem csak szisztematikusan nézek filmeket, ezért ennek a bejegyzésnek a megírása nehezebb lesz, mint a könyvekről szólóé volt. Bár van egy viszonylag naprakész filmlistám, az olvasmányokat jobban fejben tudom tartani. Mármint: a lista csak a meglévő filmeket tartalmazza, ha valamit elcsíptem tévében – ami ritka –, vagy megnéztem moziban – ami még ritkább –, azt nem vezetem fel. De azért lássuk, mi is volt idén; mármint a 2012-t leszámítva, és csak a fontosabbakat kiemelve: azokat, amelyekből tanulhatunk valamit.
Az év kellemes és nem várt meglepetése számomra egyértelműen a Star Trek volt. Egy pörgős, jó humorú, remek dramaturgiájú popcorn-movie, ami már nagyon kellett a sorozatnak. A tudománytalanságairól és a világhűségéről – és hogy helyes döntés volt-e alternatív idővonalra rakni – lehet vitatkozni, én viszont elsősorban írói szemmel néztem. Így legnagyobb hibája a főgonosz sablonossága, holott a filmhez készült Countdown című négy részes képregény alapján Nero egy szerethető figura, akinek a dühe a vulkániakkal szemben abszolut érthető. Sajnáltam, hogy ezt nem rakták bele a filmbe, és ez már rögtön egy tanulság: egy film csak annyira jó, amennyire a benne szereplő főgonosz, és ilyen szempontból a Star Trek gyönge lábakon áll. Más szempontból rengeteg ügyes megoldás van benne: a karakterek bemutatása nagyon jó, a világot is egy-egy mondattal be tudja mutatni, az akciódús és párbeszédes, feszültséget keltő és feszültségoldó jelenetek nagyon jól váltakoznak egymással. Nem egyszer láttam DVD-n is, nagyon ajánlom kielemzésre.
Ennek ellentéte – pedig ugyanazok írták – a Transformers 2. Ennyire túlspilázott, elnyújtott, dramaturgiailag tökön lőtt filmet keveset láttam. Hogy mi volt a legnagyobb hiba? Kettő is volt: egyrészt a nagyon sok öncélú jelenet (harc, poén stb. csak azért, hogy legyen harc, poén stb., dramaturgiai funkció nélkül), másrészt a gonoszok közötti viszony megduplázás. The Fallen vs. Megatron, Megatron vs. Starscream: Megatronról így nem lehetett eldönteni, pojáca-e, avagy komolyan veendő ellenfél. A folytatások klasszikus hibái itt egyszerre szerepeltek: még több robot, még több poén, még több akció fölöslegesen. Nagyon vártam már, hogy vége legyen. Akárcsak például a Watchmen végét, amikor másodszorra néztem: elsőre élveztem, hogy nagyon hű képregény feldolgozás, később itthon, másodszorra nézve viszont unalmasnak tűnt. Hogy miért? Mert a legtöbb jelenete túlságosan elnyújtott, és hiányzik belőle az az érzelmi hullámvasút, amely a Star Trekben olyan ügyesen fel van építve. A film így ellaposodik, és nem hiszem, hogy harmadszor is megnézném, hiába van meg DVD-n.
A District 9 kellemes volt, de nem nyűgözött le annyira, mint sokan másokat, a Terminator Salvation pedig valóban csapnivaló, és talán most kellene abbahagyni a sorozatot. Vagy odaadni ezt is J. J. Abramsnak, hátha. Ezt a két filmet, azt hiszem, ugyanazért nem szerettem: nem tudtam azonosulni a rosszul kidolgozott főhősökkel – ez inkább a TS-re igaz –, a bevándorláspolitikai és faji ellentéti utalások és poénok, illetve az öncélú akciójelenetek pedig önmagukban nem adták el a filmeket. Szemben mondjuk az Ice Age 3-mal. Az csak szórakoztatni akart, helyzetkomikum és beszólogatás: király. Általában nem szeretem az olyan filmeket, amelyek csak erre épülnek, de ez a harmadik darab remek példa volt rá, hogy lehet ezt jól is csinálni. Leginkább azt mondanám, hogy érdemes kigyűjteni belőle a gyöngyszemeket, és azokhoz hasonlóakat íróként később dramaturgiailag hasznosan elsütni.
Azt hiszem, az idei mozifilmekkel meg is lennék; mi az, amit szintén idén láttam, de korábbi termés, és ajánlanám? Igazából kapásból csak egy ugrik be, az Alatriste Viggo Mortensennel. Spanyol film, és eddig az egyetlen élvezhető, sőt, nagyon jó mozi számomra ezzel a színésszel (igen, a LoTR-t is ideértve). Hősiesség, szerelem és árulás, minden van benne, ami egy kardos-muskétás filmbe csak kell, és ügyesen ötvözi az európai filmes hagyományokat az amerikai szuperprodukciók megoldásaival. Aki szereti a kosztümös filmeket, annak ez kötelező darab. Ha a Pirates of the Caribbean első részét nem is, a többit bármikor kenterbe veri.
(Folyt. köv.)
9 comments:
Transformers 2... Az utolsó harminc percét úgy néztem végig, hogy közben inkább jogi szakirodalmat olvasgattam szórakozásképp. A T:Salvation kisbolygónyi méretű kontinuitási hibáin és logikai bakijain még tudtam jókat röhögni, de a T2-nél már ez sem volt elég ösztönző.
Egy másik kisebb csalódás a BSG:The Plan volt, ami ugyan tiszteletreméltó erőfeszítéseket tett számos, a sorozatban elhagyott cselekményszál elszövésére, de önálló alkotásként néhány remekül megírt jelenete mellett is elég gyenge lett.
BSG: Eegen... mondjuk az már eleve rossz, ha elhagyott szálakat kell elvarni, de a The Plan tényleg nem sikerült a legjobbra. Az a poén viszont tetszett, hogy "Mi volt a terv?" "Hát megbombázzuk őket, és nyertünk." "Bravó! EZ volt a terv. És NEM jött össze!" Egy öt éve függő kérdésre kaptunk választ így. Hát nem kicsit pofátlanság... de máshogy ugye nem lehetett, nagyon ciki lett volna, ha most a képünkbe tolnak egy tervet, ami nem is létezett. Ez a jelenet egyszerre mutatta, hogy mire vállalkozott a film, és azt is, hogy miért nem lehetett ezt jól megcsinálni.
A BSG nálam kb. az évtized csalódása volt. Egyrészt ugye a finoman szólva is felemás utolsó epizód miatt, másrészt, hogy voltam olyan balga, és megnéztem egy interjút Ronald D. Moore-ral, amiben azt ecseteli, hogy mennyire király volt ő és az írógárda, mert:
- Fogalmuk sem volt, hogy mi lesz a sorozat vége.
- Fogalmuk sem volt, hogy éppen mi fog történni legközelebb.
- Az egész "írás" arról szólt, hogy hogyan tudnak rálicitálni az eddigi meglepő húzásokra, egyre jobban elszállni. Hogy utána hogyan keverednek ki belőle, az pedig sosem volt téma, mert hát "más sorozatok is megoldják, mi pedig annyira überkirályak vagyunk, hogy mi még jobban meg fogjuk oldani". (Ilyen húzás volt például, amikor Boomer lelőtte Adama admirálist.)
Vannak persze pozitívumai a sorozatnak: a látványvilág, a kitűnő alakítások, és persze az, hogy csak a végén jössz rá, hogy mennyire nulla volt az egész. De ezen interjú fényében érthetővé válik, hogy a filler epizódok aránya az első évadok 30-50%-os arányáról (ez engem mindig is zavart) hogyan emelkedett a végére nagyjából 90%-ra.
Ezek után bár elkezdtem nézni a The Plan-t, nagyjából 15 perc után kikapcsoltam... egyszerűen nem érdekelt.
Tanítani lehetne, hogy hogyan ne írjunk (bár sokan mégis így írnak, aztán jön a szenvedés, hogy kikeveredjenek a saját csapdájukból... nemcsak sorozatokban).
Üdv!
Apropó sorozat.Láttátok a Dexter évadzáróját?
...ööö,
miért nézel buta filmsorozatokat, végig? Az idődet lopják, szerintem.
cels.
Speciel a Dextert én is nézem. Az első évadot az eredetisége, a másodikat a kiváló mellékszereplők adták el - sok fantasy regényből például mindkettő hiányzik -, a harmadik viszont nagy visszaesés volt, úgyhogy a negyedikre még nem neveztem be.
@Celsior(gondolom): A tanulás mellett inkább kikapcsolódásnak mondanám.Egyébként ismeretlen dologról ítéletet mondani,hát... :)
@JSS:Szerintem keríts rá sort,igen érdekes,annak ellenére,hogy a sztori lassan indul be,és az eddigieknél is kevesebbet tartalmaz az első évad szellemiségénél. A harmadik évad viszont tényleg kilóg a sorból.
A Dexter lejtmenet, de az erős kezdés miatt még ez a szint is élvezhető, mivel a BSG-vel ellentétben itt érezhetően van előre megírt és felépített sztori. A probléma csak az, hogy a negyedik évad az első kettő fő témáit ismétli, Dexter karakterét pedig már nehezen lehet egy logikus történetvezetés mellett megőrizni egyszerre érzéketlen gyilkosnak és a néző által szerethető, érző figurának.
Dexter karakterizálásával már a harmadik szezonban is komoly problémák voltak, szerintem legalábbis olyan orbitális hibákat követtettek el vele, amiket az első két szezon alapján nem követhetett volna el. Túl gyorsan bízott meg az ügyészben, és sorolhatnám. Illetve úgy általában laposnak tűnt a 3. évad, és elvette a kedvem a sorozattól. Ettől függetlenül beszerzem majd a 4. évadot, és adok neki egy esélyt, de elég nagyot kell dobniuk ahhoz, hogy végignézzem. Tőlem a FlashForward és a V is megkapta már a kaszát - a V rögtön az első rész után -, és az SGU is nagyon rezeg. Az idei nem volt egy jó sorozatos év...
Post a Comment