Az esztendő filmekben (II.)

Amikor ennek a bejegyzésnek az első részét írtam, sejtettem, hogy nehéz dolgom lesz, de azt nem, hogy ennyire: be kell látnom, hogy az idei év a megtekintett filmek szempontjából nagyon szegényesre sikerült. A korábban említettek közül csak a Star Treket, az Ice Age harmadik részét és az Alatriste-ot tudom tiszta szívvel ajánlani – az elsőt blockbuster-rajongóknak, a másodikat családoknak egy borongós délutánra, a harmadikat bárkinek –, ez pedig komolyan elgondolkodtatott. Az alábbi lista ezért egy erős szűrés eredménye, és csak azok a filmek szerepelnek, amelyeket nem azért érdemes megnézni, mert rosszak, de tanulhatunk belőlük – hanem mert jók.

Igaz, nem egyformán jók, és persze mihez képest. Ezért is mindjárt az első két kakukktojással kezdem: a Freejack és a The Day the Earth Stood Still című klasszikusok. Az elsőt alighanem mindenki ismeri, alacsony költségvetésű B-movie a kilencvenes évek fordulójáról Emilio Estevezzel (van olyan, aki nem kapcsolja el a TV-t rögtön a név hallatán?). Amiért tetszett: mert a faékszerű történetet éppen a pénzszűke miatt nem próbálták meg látvánnyal eladni, és így nem lett olyan orbitális alkotói bukta, mint a 2012; illetve Rene Russo és Anthony Hopkins kellemesen dobnak a színvonalán, még ha az ujjgyakorlatot előadó Hopkins a tehetségét nem is, csak az arcát adta a filmhez. Ha az idei termés elérte volna ezt a minimumot, már nem lett volna rossz év. A The Day... esetében mindez fokozottan áll: low-budget sci-fi 1951-ből, amelyen ma már csak mosolygunk, de ha összehasonlítjuk a Keanu Reeves-zel készült új verzióval, ez viszi a pálmát. Egy önmagában koherens, visszafogott, gondolatközpontú sci-fi, a kor lehetőségeitől csak alig elmaradó látvánnyal, és az atomkorszakban megbocsátható didaktikussággal.

Hasonlóan didaktikus, de nagyon ötletes és elgondolkodtató a The Man from Earth, amiről nagyjából semmit sem tudnék elmondani anélkül, hogy spoilerezzek, viszont mindenképpen ajánlom. Jellegzetes karakterek – kiváló karakterszínészekkel – számukra idegen, megrázó szituációban: nekem azért tetszett, mert könnyen oda tudtam képzelni magamat közéjük, és úgy hallgatni az 'elbeszélést'. És ha már mese, kettőt mindenképp meg kell említenem. Az egyik a Kaena: La prophétie – francia animációs mesefilm, amire mondhatnám, hogy fantasy, de nem teljesen lenne igaz: az viszont biztos, hogy az egyik legeredetibb képi megjelenítésű idegen világ, amit eddig láttam. Leginkább emiatt érdemes megnézni (és máris sajnálkozhatunk a rengeteg sablon-amerikai rajzfilm miatt). A másik a The Dark Crystal című Jim Henson-klasszikus, amit ugyanazért ajánlanék, mint a Kaenát: a bábvilág megkapó, nagyon eredeti, igazán fantasy-szerű látványvilága miatt (egy kicsit máris rácáfolva arra, amit az amerikai sablonanimációról írtam).

Nagyon-nagyon tetszett – egyszerre megdöbbentett és mulattatott – a The Baby of Macon című művészfilm, amely történetében egyfajta Megváltó-újraértelmezés, témáját tekintve társadalomkritika és -vizsgálat, megvalósításában pedig színpad- illetve színházfilm, amennyiben ez utóbbi szolgáltatja hozzá a teret, folyton cserélődő, mégsem változó díszleteivel. Szeretem az ilyen játékot, és sajnálom, hogy keveset látni belőle filmen... Bizonyos szempontból, a valóság és a képzelet összemosásának terén, hasonló módszerekkel – bár egészen más megoldásokkal – élt a Bridge to Terabithia: nem szeretem a gyerekfőszereplős filmeket, mert nagyon cukormázasak, ez viszont a jobbak, sőt, meg merem kockáztatni, hogy a legjobbak közül való. Nagyon felnőtt érzelmeket és kérdéseket kezel felnőtt módon úgy, hogy végig megtartja a gyerekperspektívát. Őszinte leszek: megkönnyeztem.

Régóta meg akartam már nézni, de csak most került sorra az 1980-as Flash Gordon. Az a jelenet, amikor Ornella Muti színre lép, majdnem veri Leila hercegnő aranybikinis szereplését, és persze a film csúcspontja – így a mű több szót nem is igazán érdemel. Szórakoztató volt, és kötelező kűr, de a Queen zenéje nélkül, megkockáztatom, élvezhetetlen lett volna (ilyen sokat számít a körítés). Ami viszont tetszett: The Bourne Identity. A trilógia másik két része szerintem nem ért a nyomába, ez viszont az újdonság erejével hatott. Bourne egy profi, és jó érzés profikat látni munka közben. Kevés James Bondot láttam – összesen talán kettőt, abból esetleg egyet elejétől a végéig –, és ez meghozta hozzájuk a kedvem, de úgy érzem, Bond körül sokkal több a felhajtás, mint kellene. Én Jason Bourne-t választanám.

Nagyjából ez volt tehát a felhozatal. Sokkal több filmet láttam persze, de ezek azok, amelyeket valamilyen szempontból érdemes szóba hozni: a többi annyira felejtős, hogy valóban nem is emlékszem rájuk. És hogy mi a tanulság? Jövőre bölcsebben válogatni, és a 'kötelező klasszikusokat' sem feltétlenül kell végignézni.