És még egyszer a játtékkönyvekről (III.)

(A téma előző részei itt és itt.)

III. A stílus jelentősége

Egyfelől tehát a megfelelő szituációkat kell megteremtenünk ahhoz, hogy az olvasó (játékos) dramaturgiailag izgalmas pontokon hozhasson döntéseket, másfelől pedig olyan kérdéseket és problémákat kell fölvetnünk, amelyek nem csupán az olvasó (játékos) logikai képességeit, hanem az egész személyiségét, az érzelmi világát is bevonják az olvasás (játék) folyamatába. Az „a főhős te vagy!” szlogen csak így válhat ígéretből valósággá.

Emellett azonban, éppúgy, mint bármely más mű esetében, megkerülhetetlen a stílus kérdése.

A megfelelő cél érdekében a megfelelő stílust kell alkalmaznunk.

Jelen esetben azt, amely egyfelől gördülékeny kommunikációt tesz lehetővé az olvasó (játékos) felé, tehát lehetőség szerint a lehető legkevesebb stiláris blikkfanggal operál, másfelől viszont újra meg újra meg kell ragadnunk és fel kell ébresztenünk az olvasó (játékos) figyelmét, aki az egy kaptafára készülő „lapozz a valahová!”, „ez a kocsmáros” és „a zsák tartalma” szövegek hatására előbb-utóbb óhatatlanul elfárad.

A figyelem megragadásának egyik eszköze a tragikum, a másik a humor. A tragikum a drámai hatáskeltés eszköze, a humor sokkal inkább stiláris fogás. (Ami persze nem azt jelenti, hogy bármelyik csak egyik vagy másik lehetne, hanem csak azt, hogy itt és most mi így tekintünk rájuk.)

Ennek megfelelően a tragikumot tartogassuk a drámai helyzetekre; azokra a pillanatokra, amikor az olvasónak (játékosnak) döntést kell hoznia – és ilyenkor ne stiláris megoldásokkal, hanem dramaturgiai megoldásokkal tudatosítsuk a helyzet drámaiságát.

Minden más szituációban a humor megengedett, sőt: kívánatos. A humor üdítő. A humor felráz, felébreszt, átlendít, a humor élhetővé teszi a száraz szituációkat, a humor az, ami miatt Dr. House-t minden ocsmánysága ellenére kedveljük. A humort használni kell. Az a szórakoztató mű, amely nélkülözi a humort, nem szórakoztat, és nem is találunk olyan értékes művet, amelyben ne lenne humor. Még A nyomorultak is tele van humorral.

Vigasság nélkül nincs tragédia.

Legyenek humoros mellékszereplők, legyenek megkapó figurák, akiket megszeretünk, akikért aggódunk és akiket elveszítünk – akik miatt egyáltalán fontosak a döntések a történetben –, legyenek humoros szituációk, amelyekre később visszautalunk, legyen szórakozás. Egyedül humorral ellensúlyozhatjuk az erkölcsi döntések komorságát, és csak a humor segíthet feloldani azt a feszültséget, amit meg kell teremtenünk, s amely nélkül az egész könyv, az egész játék mit sem ér.

Ugyanekkor kiemelten figyelnünk kell arra, hogy a könyv hőse az olvasó (játékos). Avagy óvakodnunk kell attól, hogy olyan, más elbeszélő művekben egyébként nagyon is hatásos leírásokkal adjunk közre egy-egy információt, amelyek már eleve irányítják a döntését, továbbá minden lehetséges módon kerülnünk kell, hogy „helyette beszéljünk”.

Jelen írásban ezért hivatkozom az olvasóra (játékosra) mindig úgy, hogy zárójelben jelzem (kiemelem) a másik minőségét.

A lapozgatós könyv nem azért van, hogy az író közölhesse a gondolatait, hanem azért, hogy az olvasó játszhasson.

Ezért aztán minden lehetséges módon kerülni kell az olvasó (játékos) mozgásterének és kreativitásának beszűkítését. A stílus szintjén is meg kell teremtenünk azt az érzetet, hogy ő – mindenestül ő – a történet hőse, a főhős tehát – ez nagyon fontos – nem szólalhat meg úgy, ahogyan mi akarjuk, illetve ahogyan az olvasó (játékos) nem tenné.

Ezért egy lapozgatós könyvben semmi keresnivalója hagyományos párbeszédeknek a főhős és a további szereplők között. Ez egyszerre narrációs és stilisztikai kérdés, lévén az olvasó (játékos) beszédstílusa egészen biztosan eltér attól, amit mi leírnánk, s rögtön kizökkentenénk a játékból. Ha párbeszédhez érünk, akkor vagy kérdezzünk rá, hogy mit válaszolna az olvasó (játékos) – de csak akkor, ha ennek van dramaturgiai jelentősége –, vagy szorítkozzunk arra, hogy míg a mellékszereplők szövegét párbeszédként közöljük, addig az olvasót (játékost) csupán narrációban tájékoztatjuk, hogy: te erre ezt vagy ezt válaszoltad.

Röviden, lényegre törően, csakis az információra szorítkozva. Bármi más csak eltávolítaná őt a karaktertől – azaz önmagától.

(És ezzel, ha önkényesen is, de körbeértem az érveléssel, úgyhogy a témáról ennyi szerintem elég.)