Eddigi témánknál maradva Umberto Eco következik, na de először melyik könyvéről írjak? Ez könnyű: A rózsa nevéről. Nem az összetettsége vagy a szépsége miatt, sőt, nem is azért, mert nagyon szeretem – hiszen Ecótól a Baudolino a személyes kedvencem –, hanem a széljegyzetek miatt, amelyeket Eco utóbb a műhöz írt. Ezekben mesél az ötletről, az írás közbeni bonyodalmakról, a regény keletkezéséről – kiváló esszéistaként, amivel rögtön azt is bizonyítja, hogy ha kell, tud ő röviden is írni. (Bár a legtöbb esszékötetét is olvastam, nem tudnék dönteni, hogy melyiket csinálja jobban.)
Na de miért is írok most A rózsa nevéről? Azért, mert ebben olvastam először egy írónak a saját művéről írott gondolatait (még valamikor nagyon-nagyon régen); addig csak tankönyvekben vagy folyóiratokban elemzéseket és kritikákat másoktól, másokról. Meghatározó élmény volt. Ebből a harminckét oldalból többet tanultam világépítésről, narrációról és párbeszédírásról, mint bármikor azelőtt; Eco elemzőbb-tudatosabb, mint Stephen King, és izgalmasabb, mint Orson Scott Card. Vagy csak arról van szó, hogy a szövegekről való európai gondolkodás és szemléletmód közelebb áll hozzám.
Miért fontos egyébként Eco? Mert úgy ír populáris irodalmat, hogy közben a magasirodalom felől nézve is értékes szövegeket teremt. Úgy bogozza össze a fantasztikumot a valósággal, hogy a végén eldönthetetlen, nem fantasztikum-e a valóság – de –, azzal pedig, hogy saját maga elemzi, azaz hozzáférhetővé teszi az ötleteit és a megoldásait, számomra kötelező olvasmánnyá avatta. A rózsa nevéhez fűzött széljegyzetein kívül amit ajánlok: Hat séta a fikció erdejében – bőven-bőven a narrációról (és arról, hogy mit lenne érdemes elolvasnunk még). Aztán a La Mancha és Bábel között – telis-tele (szak)irodalommal. Valamint: Nyitott mű – közérthetően a modern poétikákról.
Persze ezek nem egyszerű szövegek. Eco remek esszéíró, ám ugyanakkor akadémikus, aki egyrészt olvasottnak vesz olyan műveket, amelyeket manapság nem divat olvasni (pl. Isteni színjáték), másrészt számára teljesen természetesen tömöríti a mondanivalóját terminus technicusok által. Maga a tartalom pedig a tudós szerző gondolatai alkotásról, olvasásról és irodalomról, s ezek helyéről és szerepéről a világban (avagy ugyanarról ír, mint a regényeiben). Viszont aki elolvassa ezeket, az egész biztosan másképp áll majd a saját ötleteihez, írásaihoz és úgy általában az íráshoz.
(Folyt. köv.)
Na de miért is írok most A rózsa nevéről? Azért, mert ebben olvastam először egy írónak a saját művéről írott gondolatait (még valamikor nagyon-nagyon régen); addig csak tankönyvekben vagy folyóiratokban elemzéseket és kritikákat másoktól, másokról. Meghatározó élmény volt. Ebből a harminckét oldalból többet tanultam világépítésről, narrációról és párbeszédírásról, mint bármikor azelőtt; Eco elemzőbb-tudatosabb, mint Stephen King, és izgalmasabb, mint Orson Scott Card. Vagy csak arról van szó, hogy a szövegekről való európai gondolkodás és szemléletmód közelebb áll hozzám.
Miért fontos egyébként Eco? Mert úgy ír populáris irodalmat, hogy közben a magasirodalom felől nézve is értékes szövegeket teremt. Úgy bogozza össze a fantasztikumot a valósággal, hogy a végén eldönthetetlen, nem fantasztikum-e a valóság – de –, azzal pedig, hogy saját maga elemzi, azaz hozzáférhetővé teszi az ötleteit és a megoldásait, számomra kötelező olvasmánnyá avatta. A rózsa nevéhez fűzött széljegyzetein kívül amit ajánlok: Hat séta a fikció erdejében – bőven-bőven a narrációról (és arról, hogy mit lenne érdemes elolvasnunk még). Aztán a La Mancha és Bábel között – telis-tele (szak)irodalommal. Valamint: Nyitott mű – közérthetően a modern poétikákról.
Persze ezek nem egyszerű szövegek. Eco remek esszéíró, ám ugyanakkor akadémikus, aki egyrészt olvasottnak vesz olyan műveket, amelyeket manapság nem divat olvasni (pl. Isteni színjáték), másrészt számára teljesen természetesen tömöríti a mondanivalóját terminus technicusok által. Maga a tartalom pedig a tudós szerző gondolatai alkotásról, olvasásról és irodalomról, s ezek helyéről és szerepéről a világban (avagy ugyanarról ír, mint a regényeiben). Viszont aki elolvassa ezeket, az egész biztosan másképp áll majd a saját ötleteihez, írásaihoz és úgy általában az íráshoz.
(Folyt. köv.)
No comments:
Post a Comment