A tegnapi egy pokolian hosszú és zsúfolt nap volt, és a mai sem ígérkezik másnak, arról nem is szólva, hogy milyen rövid lesz, pedig már hajnali három óta ébren vagyok. Na de mindegy. A sok rohanásban viszont, mivel rövid mű, és rengeteget utaztam a BKV-n, egy nap alatt kiolvastam Shan Sa A gójátékos c. könyvét. Wyquin nyomta a kezembe azzal, hogy milyen zseniális, ahogy fejezetenként felváltva egy kínai lány és a fiatal japán férfi szemszögéből bemutatja kisebb részben az 1930-as évekbeli kínai-japán háborút, a megszállt Kínát, a megszálló japánokat; nagyobb részben viszont a két főszereplőt, gondolkodásukat, reményeiket és világlátásukat. Wyquin külön kiemelte azokat a részeket, amikor eltérő szempontból olvashatjuk ugyanazokat a jeleneteket.
Elolvastam tehát a könyvet, és arra jutottam, hogy veszélyes mások ítéletére bízni magunkat, mert könnyen csalódhatunk.
Okét, tudom, hogy ez közhely, és jobbára nem is hagyom, hogy valaki másnak az értékítélete előre befolyásoljon, de a legutóbbi könyv, amit Wyquin rám tukmált (Alatriste kapitány kalandjai) a maga kategóriájában nagyon tetszett, s ezért A gójátékoshoz úgy álltam, hogy akkor ez is milyen jó könyv lesz. Ebben a várakozásomban csalódtam. Nem nagyon. Kicsit. Elmondom, miért.
Az első száz oldalt határozottan untam. Nagyon rövidek a fejezetek, mindegyikben szinte egy-egy állóképet kapunk, amelyek együtt mozaikszerűen rajzolják ki a két szereplő személyiségét, családi-történeti hátterét. Ez lehetett volna nagyon jó is, mert a kínai lány alakja és története érdekesen indult, csakhogy a japán fiú karaktere sajnos nem lett több a háborút és a szamurájbecsületet dicsőítő ifjonc archetípusánál (bár legalább az a nyugati toposz végig kimarad, hogy megkeseredik a háborútól), és ez sokat levont ennek az első résznek az értékéből.
Ismervén Wyquin véleményét, egy idő után már csak azt vártam, hogy a két szereplő találkozzon, remélve, hogy érdemi javulás következik. Szerencsére így lett, a két világnézetből, az egymás nem-megismeréséből fakadó félreértések színesítették a történetet, akadt egy-két emlékezetes momentum. Csakhogy azért ez egy elég elcsépelt módja a történetmesélésnek, és önmagában még nem avat érdemes művé egy szöveget. A korábbi kettősség sajnos továbbra is fennáll: a kínai lányka története önmagában is érdekes lenne, míg a japán katona továbbra is csak egy sablonhős. Igaz ugyan, hogy sokkal inkább szerelembe eső férfiként jelenik meg ebben a részben, mint katonaként, és igen, a háború egy-két részlete (pl. a foglyok kínzása) elborzasztja, de alapvető törést, igazi konfliktust nem ábrázol az író, hanem csak jelzésszerűen utal rá, hogy itt van egy út, amit követhetne. Ha témává tenné azt, hogy a férfi a neveltetése, a kultúrája stb. miatt nem teszi ezt, hogy mennyire őrlődik, akkor ez izgalmas lehetne, de így az egész megmarad a jelzések szintjén.
A vicces – és tanulságos – az, hogy tulajdonképpen akár működhetne is ez a 'finoman jelezgetünk' módszer, ha nem állnának ott a férfi jelenetei mellett a lány jelenetei, amikor is elég mély jellem- és karakterábrázolást kapunk. Így nehéz eldönteni, hogy az eltérő ábrázolásmód írói szándék, vagy írói hiba (amely abból fakad, hogy a szerző nő, így nehezebben ír férfi szereplőről). De még ezt a problémát is el lehetett volna kerülni, ha az író a lányt merengő-elmélkedő-önvizsgáló, a férfit viszont teszem-amit-teszek-és-nem-érdekel-miért típusnak ábrázolja. De nem így tette, utóbbi is merengő-elmélkedő-önvizsgáló, csak nincs olyan mélységében kifejtve, mint a kínai lány.
Magyarra fordítva igazából ez a következetlenség zavart, és az, hogy nem tudtam eldönteni, mennyire szándékos mindez az író részéről. Sajnos semmi olyat nem mutatott, amit korábban ne láttam volna (mástól, más könyvekben), így nem győzött meg arról, hogy a fent írtakat ne hibának, hanem egyfajta mélyebb olvasásra való ösztökélésnek érezzem. Mire gondolok? Egy szöveg elsősorban szöveg, azaz nyelvi alkotás. Képeket és történeteket mondunk el, de azt nyelvi eszközökkel tesszük, és csakis nyelvi eszközökkel hívhatjuk fel a figyelmet előadásunk (elbeszélésünk) részleteire. Egy szokatlanul megformált mondat, egy meghökkentő szófordulat, egy váratlan szójáték, egy merész stiláris váltás mind-mind olyan eszközök, amelyek gondolkodásra késztetik az olvasót, sőt, az esetek többségében elgondolkodtatás nélkül, tudat alatt jelzik, hogy az adott részlet fontosabb vagy egyszerűen csak más, mint a megelőzők vagy a soron következők. Sajnos A gójátékosból hiányzik mindennemű nyelvi lelemény. A jellegzetesen keleti(nek tűnő) képek megidézésén és egy-egy szófordulaton kívül unalmas, egysíkú szöveg: az alkalmazott képek és szófordulatok miatt ugyan sokszor költőinek tűnik, ám ilyenkor is a költői módon megfaragott próza minden hibájával (hiányzik az egységesség, hiányoznak az átmenetek, nincs dramaturgiai, hanem csak hangulatfestő szerepe van ezeknek a részeknek stb.), mindez Kosztolányi vagy Krúdy zsenialitása nélkül. Nem kérdés, hogy van egy saját stílusa, ám ez a stílus semmit nem tesz hozzá a történethez, a karakterekhez, az elbeszélés szempontjából soha semmilyen többletjelentése nincs – és ez szomorú.
Végül pedig, csak hogy ha már belekezdtem, akkor a dolog teljes legyen, ott a regény vége, ami sajnos kiszámítható. Egészen az utolsó jelenetig úgy tűnik, hogy egy realista regényt olvasunk, a szerző azonban a végén nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a hatalmas Peking közelében (tízmillió lakos, helló!), a háború közepén, a véletlent segítségül hívva újra összehozza az egymástól elszakadt szereplőket, tragikus-romantikus módon zárva le a történetet. Ha nem hölgy lenne a szerző, azt mondanám, hogy tipikus öntökönlövés, így csak... nos, maradjunk annyiban, hogy hiba. Sajnos már jó néhány fejezettel előre féltem, hogy így zárja le, ezért írtam, hogy kiszámítható. Az író talán a tragikus szerelemmesék vagy az epikus történetek hőseinek sorsszerű végzetét akarta megidézni ezzel, csakhogy ehhez hiányzott az epikus hős, mert a japán katona (a szürke karakterábrázolás folytán) nem nőtt fel ehhez a szerephez.
Mindettől függetlenül köszönöm a kölcsönadott könyvet Wyquinnek, és ez a bejegyzés nem arról szólt, hogy kritizálnám az ízlését. A deus ex machina szerintem ugyanúgy zavarta őt a végén, mint engem, a nyelvi megformáltságra én sokkal érzékenyebb vagyok, mint ő, aki pedig sokkal jobban tudja értékelni egy kevésbé jól sikerült műben is az ügyes villantásokat, mint én, aki inkább az egészre figyelek. Mást várunk el egy-egy történettől, szituációtól, karaktertől, mert különbözőek vagyunk. És a tanulság az, hogy ez a jó az egészben, mert így még sokat fogunk beszélgetni erről a könyvről.
Elolvastam tehát a könyvet, és arra jutottam, hogy veszélyes mások ítéletére bízni magunkat, mert könnyen csalódhatunk.
Okét, tudom, hogy ez közhely, és jobbára nem is hagyom, hogy valaki másnak az értékítélete előre befolyásoljon, de a legutóbbi könyv, amit Wyquin rám tukmált (Alatriste kapitány kalandjai) a maga kategóriájában nagyon tetszett, s ezért A gójátékoshoz úgy álltam, hogy akkor ez is milyen jó könyv lesz. Ebben a várakozásomban csalódtam. Nem nagyon. Kicsit. Elmondom, miért.
Az első száz oldalt határozottan untam. Nagyon rövidek a fejezetek, mindegyikben szinte egy-egy állóképet kapunk, amelyek együtt mozaikszerűen rajzolják ki a két szereplő személyiségét, családi-történeti hátterét. Ez lehetett volna nagyon jó is, mert a kínai lány alakja és története érdekesen indult, csakhogy a japán fiú karaktere sajnos nem lett több a háborút és a szamurájbecsületet dicsőítő ifjonc archetípusánál (bár legalább az a nyugati toposz végig kimarad, hogy megkeseredik a háborútól), és ez sokat levont ennek az első résznek az értékéből.
Ismervén Wyquin véleményét, egy idő után már csak azt vártam, hogy a két szereplő találkozzon, remélve, hogy érdemi javulás következik. Szerencsére így lett, a két világnézetből, az egymás nem-megismeréséből fakadó félreértések színesítették a történetet, akadt egy-két emlékezetes momentum. Csakhogy azért ez egy elég elcsépelt módja a történetmesélésnek, és önmagában még nem avat érdemes művé egy szöveget. A korábbi kettősség sajnos továbbra is fennáll: a kínai lányka története önmagában is érdekes lenne, míg a japán katona továbbra is csak egy sablonhős. Igaz ugyan, hogy sokkal inkább szerelembe eső férfiként jelenik meg ebben a részben, mint katonaként, és igen, a háború egy-két részlete (pl. a foglyok kínzása) elborzasztja, de alapvető törést, igazi konfliktust nem ábrázol az író, hanem csak jelzésszerűen utal rá, hogy itt van egy út, amit követhetne. Ha témává tenné azt, hogy a férfi a neveltetése, a kultúrája stb. miatt nem teszi ezt, hogy mennyire őrlődik, akkor ez izgalmas lehetne, de így az egész megmarad a jelzések szintjén.
A vicces – és tanulságos – az, hogy tulajdonképpen akár működhetne is ez a 'finoman jelezgetünk' módszer, ha nem állnának ott a férfi jelenetei mellett a lány jelenetei, amikor is elég mély jellem- és karakterábrázolást kapunk. Így nehéz eldönteni, hogy az eltérő ábrázolásmód írói szándék, vagy írói hiba (amely abból fakad, hogy a szerző nő, így nehezebben ír férfi szereplőről). De még ezt a problémát is el lehetett volna kerülni, ha az író a lányt merengő-elmélkedő-önvizsgáló, a férfit viszont teszem-amit-teszek-és-nem-érdekel-miért típusnak ábrázolja. De nem így tette, utóbbi is merengő-elmélkedő-önvizsgáló, csak nincs olyan mélységében kifejtve, mint a kínai lány.
Magyarra fordítva igazából ez a következetlenség zavart, és az, hogy nem tudtam eldönteni, mennyire szándékos mindez az író részéről. Sajnos semmi olyat nem mutatott, amit korábban ne láttam volna (mástól, más könyvekben), így nem győzött meg arról, hogy a fent írtakat ne hibának, hanem egyfajta mélyebb olvasásra való ösztökélésnek érezzem. Mire gondolok? Egy szöveg elsősorban szöveg, azaz nyelvi alkotás. Képeket és történeteket mondunk el, de azt nyelvi eszközökkel tesszük, és csakis nyelvi eszközökkel hívhatjuk fel a figyelmet előadásunk (elbeszélésünk) részleteire. Egy szokatlanul megformált mondat, egy meghökkentő szófordulat, egy váratlan szójáték, egy merész stiláris váltás mind-mind olyan eszközök, amelyek gondolkodásra késztetik az olvasót, sőt, az esetek többségében elgondolkodtatás nélkül, tudat alatt jelzik, hogy az adott részlet fontosabb vagy egyszerűen csak más, mint a megelőzők vagy a soron következők. Sajnos A gójátékosból hiányzik mindennemű nyelvi lelemény. A jellegzetesen keleti(nek tűnő) képek megidézésén és egy-egy szófordulaton kívül unalmas, egysíkú szöveg: az alkalmazott képek és szófordulatok miatt ugyan sokszor költőinek tűnik, ám ilyenkor is a költői módon megfaragott próza minden hibájával (hiányzik az egységesség, hiányoznak az átmenetek, nincs dramaturgiai, hanem csak hangulatfestő szerepe van ezeknek a részeknek stb.), mindez Kosztolányi vagy Krúdy zsenialitása nélkül. Nem kérdés, hogy van egy saját stílusa, ám ez a stílus semmit nem tesz hozzá a történethez, a karakterekhez, az elbeszélés szempontjából soha semmilyen többletjelentése nincs – és ez szomorú.
Végül pedig, csak hogy ha már belekezdtem, akkor a dolog teljes legyen, ott a regény vége, ami sajnos kiszámítható. Egészen az utolsó jelenetig úgy tűnik, hogy egy realista regényt olvasunk, a szerző azonban a végén nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a hatalmas Peking közelében (tízmillió lakos, helló!), a háború közepén, a véletlent segítségül hívva újra összehozza az egymástól elszakadt szereplőket, tragikus-romantikus módon zárva le a történetet. Ha nem hölgy lenne a szerző, azt mondanám, hogy tipikus öntökönlövés, így csak... nos, maradjunk annyiban, hogy hiba. Sajnos már jó néhány fejezettel előre féltem, hogy így zárja le, ezért írtam, hogy kiszámítható. Az író talán a tragikus szerelemmesék vagy az epikus történetek hőseinek sorsszerű végzetét akarta megidézni ezzel, csakhogy ehhez hiányzott az epikus hős, mert a japán katona (a szürke karakterábrázolás folytán) nem nőtt fel ehhez a szerephez.
Mindettől függetlenül köszönöm a kölcsönadott könyvet Wyquinnek, és ez a bejegyzés nem arról szólt, hogy kritizálnám az ízlését. A deus ex machina szerintem ugyanúgy zavarta őt a végén, mint engem, a nyelvi megformáltságra én sokkal érzékenyebb vagyok, mint ő, aki pedig sokkal jobban tudja értékelni egy kevésbé jól sikerült műben is az ügyes villantásokat, mint én, aki inkább az egészre figyelek. Mást várunk el egy-egy történettől, szituációtól, karaktertől, mert különbözőek vagyunk. És a tanulság az, hogy ez a jó az egészben, mert így még sokat fogunk beszélgetni erről a könyvről.
No comments:
Post a Comment