Író emberként könyvek ritkán hoznak zavarba. Mindig megtalálom azt a nézőpontot, azt a szándékot, amely felől az adott szöveg értelmezhető, amitől megértem, hogy miről szól a mű?, akart-e mondani valamit a szerző?, miért így mondta, amit? stb., és ilyenkor elégedett vagyok. Spiró György könyve, a Fogság viszont nem ilyen. Nem találok rajta fogást, nem áll össze egésszé, miközben nagyon is egységes, rendre megszegi az általam ismert elbeszélői és dramaturgiai szabályokat és módszereket, amitől a könyv (780 oldal!) igen széttartó, ám épp azért, mert ezek a szabályszegések rendszeresek, önmaguk válnak szabállyá, és ez zavaróan működik, miközben mintha mégsem.
A gójátékos kapcsán arról írtam, hogy a szerző nem győzött meg a szakmai tudásáról, arról, hogy amit hibának lehet látni a regényben, az a hatáskeltés szándékos eszköze (nem bug, feature!), Spiró viszont sokszor úgy brillírozik a Fogságban, annyira életszerűen és átélhetően ábrázolja a főhős szenvedéseit és kalandjait (főleg az ironizáló-parodisztikus részek kiválóak), olyan biztos helyen tesz pontot jelenetek végére, olyan kíméletlenül viszi végig az egyes történetszakaszokat a fordulópontokig (amelyek épp csak annyira megjósolhatóak, hogy az olvasó tartson tőlük, de mert nem mindig úgy és az történik, amire az olvasó számít, a könyv – A gójátékossal szemben – sosem válik kiszámíthatóvá) – szóval annyira látszik, hogy Spiró tud írni, hogy amikor először csak kicsit eltér, majd nagyon messzire elkanyarodik a történettől és mérföldhosszú exkurzusokat iktat a szövegbe, amikor megállítja az olvasót, hogy figyelj, tudom, hogy téged Uri története érdekel, de engem meg az, hogy ezt a szobrot miként faragták, és hogy melyik császár nagynénje kivel végzett és miként, és figyelj csak, figyelj, mert ez fontos lesz végül Uri számára is, de aztán kiderül, hogy nem fontos, kicsit se számít, hanem csak a korrajzhoz tartozik, és akkor a regény máris nem Uriról szól, hanem a korabeli világról, de mégsem, hiszen senki mást nem ismerünk meg benne, csak Urit, egyedül őt kedveljük meg, mindig Uri a nézőpontkarakter, soha senki más, hogy lehet így beszélni egy egész korszakról?, ja persze, hát úgy, hogy legtöbbször ő is csak eszköze az elbeszélőnek, aki viszont soha egy pillanatra sem látszik vagy hallatszik, nem fűz megjegyzést a történethez, az exkurzusok is személytelenek, a mesélő a háttérben marad, ugyanakkor nagyon is erős, és jelenévő mert magasról tojik arra, hogy mit akar az olvasó, a saját meséjét meséli éppen, a jelenléte, az érdeklődése annyira tolakodó, hogy az olvasónak alá kell rendelnie magát.
A zavarom oka, hogy a Fogság tulajdonképpen nem egy könyv, hanem több könyv egyben, ömlesztve, vegyítve és még meg is keverve, egyszer egy könyv Uri utazásáról majd (mintegy függelékként) életének utolsó szakaszáról (milyen rövid és más hangulatú ez a rész, nagyon!); aztán egy könyv Róma, Júdea és Alexandria világáról és népeiről; végül pedig egy könyv az írásról és az olvasásról: arról, hogy egy szerző lényegében mindent megtehet, a történelem eseményeit és a legszentebb történeteket – Jézus ábrázolására gondoljunk – bármikor át- és újraírhatja, ki nem mondva, de rájátszva arra, hogy akár így is történhetett, a valósággá tett mítoszokat összekeveri a valóságnak láttatott történelmi tényekkel, egy egész kultúra (és annak megelőző hétszáz és rákövetkező kétezer esztendeje) belesűrül a regénybe, amit egyszerre érthetünk romantikus kiáltásként, hogy élni akkor is kell, ha meghalunk, vagy egy depresszióba hajló látomásként, hogy a világ és Isten nem érdemli meg, hogy éljünk – mert Uri olykor bizony már hajlik erre is, bárha a következő gondolatig soha nem is jut, mert alkatából, neveltetéséből kifolyólag nem is juthat el –, de érthetjük az egészet a zsidó történelem olvasataként is, legtöbbször politikai, néhol hitbeli, másutt közgazdasági okfejtésekkel, és mindez nem változtat azon, hogy a könyv végtére is egy kalandregény (utaztató regény), ugyanakkor viszont családregény is (az mekkora már, amikor Uri, aki az újszülött fiában véli felismerni a saját halott apját, rádöbben, hogy valójában ő vált azzá!) és dinasztiaregény a császárokról, és persze tézisregény – hogy vallásellenes vagy valláspárti, az bizonyos szempontból könnyen, más szempontból viszont nehezen állapítható meg (hogy ki is mondjam: inkább -ellenes ez) – és világregény: mert olyan teljességre törekszik, ami csak ezzel a fogalommal írható körül.
Nem összemérni akarom vele, és nem is igazán hasonlítani hozzá, mert egyrészt magamat nem tartom alkalmasnak ennek elvégzésére, másrészt mindkét könyvet újra és alaposabban el kellene olvasnom ehhez, de a Fogságot valahol A nyomorultak mellé tudnám odatenni, azzal a megjegyzéssel, hogy utóbbinál az elbeszélő annyira és úgy uralja és vezeti a szöveget, annyira az előtérben áll nyíltan és kimondva, felvállaltan, hogy A nyomorultaknál az olvasó értelemszerűen és megnyugodva hagyja, hogy ez az elbeszélő vezesse és önhatalmúlag magyarázza el neki a világot – míg a Fogságnál ennek a jószándékú, az ember kezét megfogó elbeszélőnek nyoma sincs. Így sokkal nehezebben fogadtam el, hogy a könyv szabályai nem különféle elvonatkoztatott elbeszéléstechnikai és dramaturgiai szabályok, hanem a szerző szándékai – más szóval Spiró kénye-kedve.
Oké, de hogy akkor ez most jó vagy rossz regény? Mert a történetről nem mondtam semmit (kb. érdekes), a főszereplőről sem szóltam sokat (a regény közepére megkedveltem), a mellékszereplőkről pedig még annyit sem (annyira szorosan nézőpontkarakteres a regény, hogy akit az egyedül belülről ábrázolt Uri kedvel, azt mi is megkedveljük, akit nem kedvel, azt mi sem, ám épp e közvetettség miatt ezek csak felszínes, múló érzelmek, nem olyanok, mint amilyeneket A nyomorultak mellékszereplőivel kapcsolatban érezhetünk) – de az az igazság, hogy a regény nem ezekről szólt, vagy legalábbis számomra nem. Nekem ez arról szólt, hogy egy szöveg mindig megteremti az olvasóját, fondorlatosan csábítva (mint A nyomorultak) vagy erővel, kalapáccsal (mint a Fogság), de ha az ember hagyja, akkor betöri a szöveg, és végül elfogadja, hogy igen, így is lehet. A Fogság ilyen szempontból sokkal inkább posztmodern (itt: az olvasó és a szöveg közötti interakcióra építő) mű, mint Esterházy szövegei, mert a posztmodernség itt nem a nyelvi kifejezésmódra – és szövegek kölcsönzésére – korlátozódik, hanem kiterjed az elbeszélés egészére.
És hogy egyébként tetszett? Sokszor igen, sokszor nem. Összességében jó könyvnek gondolom, sőt, az is lehet, hogy nagyon jónak, mert minél többet gondolkozom rajta, annál izgalmasabb kérdés, hogy ez a könyv tulajdonképpen micsoda is?, de azért ezt senki ne vegye készpénznek, mert egyrészt még én is sokat fogok gondolkozni rajta, másrészt – talán mostanra kiderül – elég perverz ízlésem van regények terén (olvasott valaki jobbat a Harmonia Caelestisnél? na ugye, hogy nem).
A gójátékos kapcsán arról írtam, hogy a szerző nem győzött meg a szakmai tudásáról, arról, hogy amit hibának lehet látni a regényben, az a hatáskeltés szándékos eszköze (nem bug, feature!), Spiró viszont sokszor úgy brillírozik a Fogságban, annyira életszerűen és átélhetően ábrázolja a főhős szenvedéseit és kalandjait (főleg az ironizáló-parodisztikus részek kiválóak), olyan biztos helyen tesz pontot jelenetek végére, olyan kíméletlenül viszi végig az egyes történetszakaszokat a fordulópontokig (amelyek épp csak annyira megjósolhatóak, hogy az olvasó tartson tőlük, de mert nem mindig úgy és az történik, amire az olvasó számít, a könyv – A gójátékossal szemben – sosem válik kiszámíthatóvá) – szóval annyira látszik, hogy Spiró tud írni, hogy amikor először csak kicsit eltér, majd nagyon messzire elkanyarodik a történettől és mérföldhosszú exkurzusokat iktat a szövegbe, amikor megállítja az olvasót, hogy figyelj, tudom, hogy téged Uri története érdekel, de engem meg az, hogy ezt a szobrot miként faragták, és hogy melyik császár nagynénje kivel végzett és miként, és figyelj csak, figyelj, mert ez fontos lesz végül Uri számára is, de aztán kiderül, hogy nem fontos, kicsit se számít, hanem csak a korrajzhoz tartozik, és akkor a regény máris nem Uriról szól, hanem a korabeli világról, de mégsem, hiszen senki mást nem ismerünk meg benne, csak Urit, egyedül őt kedveljük meg, mindig Uri a nézőpontkarakter, soha senki más, hogy lehet így beszélni egy egész korszakról?, ja persze, hát úgy, hogy legtöbbször ő is csak eszköze az elbeszélőnek, aki viszont soha egy pillanatra sem látszik vagy hallatszik, nem fűz megjegyzést a történethez, az exkurzusok is személytelenek, a mesélő a háttérben marad, ugyanakkor nagyon is erős, és jelenévő mert magasról tojik arra, hogy mit akar az olvasó, a saját meséjét meséli éppen, a jelenléte, az érdeklődése annyira tolakodó, hogy az olvasónak alá kell rendelnie magát.
A zavarom oka, hogy a Fogság tulajdonképpen nem egy könyv, hanem több könyv egyben, ömlesztve, vegyítve és még meg is keverve, egyszer egy könyv Uri utazásáról majd (mintegy függelékként) életének utolsó szakaszáról (milyen rövid és más hangulatú ez a rész, nagyon!); aztán egy könyv Róma, Júdea és Alexandria világáról és népeiről; végül pedig egy könyv az írásról és az olvasásról: arról, hogy egy szerző lényegében mindent megtehet, a történelem eseményeit és a legszentebb történeteket – Jézus ábrázolására gondoljunk – bármikor át- és újraírhatja, ki nem mondva, de rájátszva arra, hogy akár így is történhetett, a valósággá tett mítoszokat összekeveri a valóságnak láttatott történelmi tényekkel, egy egész kultúra (és annak megelőző hétszáz és rákövetkező kétezer esztendeje) belesűrül a regénybe, amit egyszerre érthetünk romantikus kiáltásként, hogy élni akkor is kell, ha meghalunk, vagy egy depresszióba hajló látomásként, hogy a világ és Isten nem érdemli meg, hogy éljünk – mert Uri olykor bizony már hajlik erre is, bárha a következő gondolatig soha nem is jut, mert alkatából, neveltetéséből kifolyólag nem is juthat el –, de érthetjük az egészet a zsidó történelem olvasataként is, legtöbbször politikai, néhol hitbeli, másutt közgazdasági okfejtésekkel, és mindez nem változtat azon, hogy a könyv végtére is egy kalandregény (utaztató regény), ugyanakkor viszont családregény is (az mekkora már, amikor Uri, aki az újszülött fiában véli felismerni a saját halott apját, rádöbben, hogy valójában ő vált azzá!) és dinasztiaregény a császárokról, és persze tézisregény – hogy vallásellenes vagy valláspárti, az bizonyos szempontból könnyen, más szempontból viszont nehezen állapítható meg (hogy ki is mondjam: inkább -ellenes ez) – és világregény: mert olyan teljességre törekszik, ami csak ezzel a fogalommal írható körül.
Nem összemérni akarom vele, és nem is igazán hasonlítani hozzá, mert egyrészt magamat nem tartom alkalmasnak ennek elvégzésére, másrészt mindkét könyvet újra és alaposabban el kellene olvasnom ehhez, de a Fogságot valahol A nyomorultak mellé tudnám odatenni, azzal a megjegyzéssel, hogy utóbbinál az elbeszélő annyira és úgy uralja és vezeti a szöveget, annyira az előtérben áll nyíltan és kimondva, felvállaltan, hogy A nyomorultaknál az olvasó értelemszerűen és megnyugodva hagyja, hogy ez az elbeszélő vezesse és önhatalmúlag magyarázza el neki a világot – míg a Fogságnál ennek a jószándékú, az ember kezét megfogó elbeszélőnek nyoma sincs. Így sokkal nehezebben fogadtam el, hogy a könyv szabályai nem különféle elvonatkoztatott elbeszéléstechnikai és dramaturgiai szabályok, hanem a szerző szándékai – más szóval Spiró kénye-kedve.
Oké, de hogy akkor ez most jó vagy rossz regény? Mert a történetről nem mondtam semmit (kb. érdekes), a főszereplőről sem szóltam sokat (a regény közepére megkedveltem), a mellékszereplőkről pedig még annyit sem (annyira szorosan nézőpontkarakteres a regény, hogy akit az egyedül belülről ábrázolt Uri kedvel, azt mi is megkedveljük, akit nem kedvel, azt mi sem, ám épp e közvetettség miatt ezek csak felszínes, múló érzelmek, nem olyanok, mint amilyeneket A nyomorultak mellékszereplőivel kapcsolatban érezhetünk) – de az az igazság, hogy a regény nem ezekről szólt, vagy legalábbis számomra nem. Nekem ez arról szólt, hogy egy szöveg mindig megteremti az olvasóját, fondorlatosan csábítva (mint A nyomorultak) vagy erővel, kalapáccsal (mint a Fogság), de ha az ember hagyja, akkor betöri a szöveg, és végül elfogadja, hogy igen, így is lehet. A Fogság ilyen szempontból sokkal inkább posztmodern (itt: az olvasó és a szöveg közötti interakcióra építő) mű, mint Esterházy szövegei, mert a posztmodernség itt nem a nyelvi kifejezésmódra – és szövegek kölcsönzésére – korlátozódik, hanem kiterjed az elbeszélés egészére.
És hogy egyébként tetszett? Sokszor igen, sokszor nem. Összességében jó könyvnek gondolom, sőt, az is lehet, hogy nagyon jónak, mert minél többet gondolkozom rajta, annál izgalmasabb kérdés, hogy ez a könyv tulajdonképpen micsoda is?, de azért ezt senki ne vegye készpénznek, mert egyrészt még én is sokat fogok gondolkozni rajta, másrészt – talán mostanra kiderül – elég perverz ízlésem van regények terén (olvasott valaki jobbat a Harmonia Caelestisnél? na ugye, hogy nem).
No comments:
Post a Comment