Az ígéret szép szó, mégis sajnos sokszor adósa maradok, ezúttal azonban megoldottam a megoldhatatlannak hitt problémát. Mivel csak a történeti rész befejezésével vagyok kész, és még az is csiszolásra szorul – ez az első olvasat –, ezért csak így, blogos formában teszem közzé a Tanuria-leírás második részét, és bizony lesz majd egy harmadik is, de legalább nem maradtam el a vállalásomtól. A szokással ellentétben a folytatás most az ugrás ("Tovább") után található.
Tanuria történelme P. sz. 3690-től P. sz. 3716-ig
A zűrzavaros események miatt olykor még maguk a krónikások sem biztosak benne, hogy mikor mi és hogyan történt a 3690-es évek kezdetén Rowonban, és általában az északi városállamok azon területén. Annyi bizonyos, hogy P. sz. 3690 környékén a pyarroni halálisten, Darton ynevi helytartója, Airun al Marem próféta paplovagjai élén megtámadta és bevette Rowon városát, elűzve magát a hatodik fekete hadurat is. A historikusok között egyetértés van abban, hogy a Próféta seregei ezt a hallatlan hadi sikert Darton segítségének köszönhették – bár egyes dartoniták szerint sem hadi sikerről, sem ostromról nem volt szó, vezetőjük és példaképük egyszerűen csak kipenderítette a zászlóurat a városból holmi kocsmai összeszólalkozás után –, akadnak ugyanakkor olyan tudós fők is, akik rámutatnak az uralkodó waganda elit és a legutóbbi zászlóháború óta megerősödött tősgyökeres kalmárfamíliák közötti ellentétekre, s ezek folyományára: az üresen kongó államkincstárra. Ez kétségkívül sok mindent megmagyarázna, kezdve onnan, hogy a rowoni zsoldossereg miért engedte a fővárosig Darton paplovagjait érdemi ellenállás nélkül, odáig, hogy a város elfoglalása után Airun al Marem miként köthetett olyan látványosan és hirtelen szoros szövetséget a kalmárurakkal – mégis: ez csupán az egyik lehetséges verzió, és a beavatottakon kívül aligha tudja más, hogy pontosan mi történt. Egyvalami biztos csupán: a Próféta lovagjai Tanûráig nem jutottak el, tengeri kijáratként megelégedtek a – nagy létszámú helyőrség híján – könnyebben bevehető Daranával. Ez viszont azt eredményezte, hogy mind a daranai flottilla, mind Rowon elűzött urai Tanuriában kerestek menedéket: a trónját vesztett herceg a régenspalota balkonjáról hirdetett ellenállást és kért isteni bosszút Airun al Marem fejére, és ott fogadta a többi fekete hadúr követeit is, az ellentámadás megszervezésére.
A következő mintegy hat esztendő az erőviszonyok állandó változásával, a Rowonért vívott harc háborúvá terebélyesedésével telt, amelybe a fekete hadurak segédcsapatain kívül a környező államok és az Északi Szövetség is belekeveredtek, mintegy a 3692-ben kirobbant XIV. zászlóháború mellékháborújaként. Rowont ez idő alatt legalább egyszer visszahódították a wagandák és szövetségeseik, ám akkor sem sikerült hosszabb időre megtartaniuk, és a zászlóháború végén (amelyet a legtöbben P. sz. 3696-ra tesznek) Darton lovagjai végső diadalt arattak ellenfeleik felett, a Próféta pedig Darton ynevi birodalmává tette a fővárost és környékét. A harc azonban ezzel még nem ért véget, a 3690 előtti Rowoni Hercegség területének nagy részét ugyanis időközben elhódították a környező kisebb államok, és a területi viták nem éppen tárgyalásos úton történő rendezése – Darton támogatása ide vagy oda – eltartott még egy-két esztendeig.
Ennek az áldatlan állapotnak köszönhető, hogy P. sz. 3696-ra Tanuria felszabadult a baráti szövetségnek mondott megszállás alól. Az Askaberben állomásozó rowoni flottát az Északi Szövetség ügynökei és Darton szent őrültjei a zászlóháború során felégették, a hajóépítő sólyákat súlyosan megrongálták, a tanûrai helyőrség pedig nagyrészt felőrlődött a fél évtizedes háborúskodásban. A királyság ugyanakkor csakis azért kerülhette el az újabb megszállást, mert Laim és Chante a rowoni területekért marakodott, és mert Tanûra az adott pillanatban nem tűnt sem értékes, sem érdemes ellenfélnek – mindkét kisállam úgy számított, hogy ráér a meghódításával, miután az igazi csata eldőlt.
Csakhogy közbeszólt a sors: P. sz. 3697-ben az emlékezetes sajnálatos események – amelyek természetéről keveset, következményeikről azonban nagyon is sokat írtak a krónikák – romba döntötték a szomszédos Narvan kikötőjét, évekre használhatatlanná, de ami ennél is fontosabb, elátkozott hírű hellyé téve azt. Tanûra védett, megerősített kikötőöble és Askaber dokkjai ezzel egy csapásra felértékelődtek, s a Tanuriai Királyság a Fahéjút páriájából hirtelen annak végállomása lett.
Az Airun al Marem Rowonjával vívott harcok miatt ekkorra már sem Laim, sem Chante nem volt elég erős ahhoz, hogy a váratlanul meggazdagodó – és rövid idő alatt jelentős zsoldossereget felállító – Tanuria meghódításával áltassák magukat, maga a Próféta pedig jobbnak látta őszinteséggel, semmint erővel az oldalára állítani Tanûra előkelőit, és bizonyos kereskedelmi kedvezmények (lényegében a rowoni kalmároknak juttatott vámmentesség) fejében meghagyni a városállam új keletű függetlenségét. Megjegyzendő, hogy ugyanekkor a közeli Yankar is szemet vetett a mind értékesebb városállamra, és egy kisebb flottillát küldött Tanuria urainak köszöntésére, úgy is, mint erőfitogtatás gyanánt. Csakhogy Tanûra régenshercege ennek érkezése előtt elérte és meggyőzte Yankar tanácsát, hogy erre a modortalanságra semmi szükség, sőt: ő maga azt kérte, hogy a Pentád adja bérbe a hajókat az askaberi kikötő védelmére, cserébe a Tanûri-öbölben frissen megnyitott bíborgyöngy-lelőhelyből származó jövedelem potom húsz százalékáért.
Tanûrában így kényes hatalmi egyensúly született, amely a kölcsönös függésre és az ideális ár-érték arány Yneven sem ismeretlen gazdasági alapszabályára épít: hogy a Tanuriai Királyság függetlenségét elismerő, és azt egymás felé tulajdonképpen biztosító felek éppen elegendő részesedést kapnak ennek előnyeiből ahhoz, hogy a behódoltatás elkerülhetetlenül drága, és ezzel fölösleges háborúhoz vezessen.
Az pedig csak a krónikásoknak szúrja a szemét, hogy a sokáig legendának hitt bíborgyöngy-halászatnak a kontinensen egyedülálló nyersanyagát pont akkor fedezték fel újra a Tanûri-öbölben, amikor a királyságnak a legnagyobb szüksége volt rá, hogy lekenyerezhesse vele Yankar urait. Ahogy mondani szokás: ilyenek a véletlenek…
A zűrzavaros események miatt olykor még maguk a krónikások sem biztosak benne, hogy mikor mi és hogyan történt a 3690-es évek kezdetén Rowonban, és általában az északi városállamok azon területén. Annyi bizonyos, hogy P. sz. 3690 környékén a pyarroni halálisten, Darton ynevi helytartója, Airun al Marem próféta paplovagjai élén megtámadta és bevette Rowon városát, elűzve magát a hatodik fekete hadurat is. A historikusok között egyetértés van abban, hogy a Próféta seregei ezt a hallatlan hadi sikert Darton segítségének köszönhették – bár egyes dartoniták szerint sem hadi sikerről, sem ostromról nem volt szó, vezetőjük és példaképük egyszerűen csak kipenderítette a zászlóurat a városból holmi kocsmai összeszólalkozás után –, akadnak ugyanakkor olyan tudós fők is, akik rámutatnak az uralkodó waganda elit és a legutóbbi zászlóháború óta megerősödött tősgyökeres kalmárfamíliák közötti ellentétekre, s ezek folyományára: az üresen kongó államkincstárra. Ez kétségkívül sok mindent megmagyarázna, kezdve onnan, hogy a rowoni zsoldossereg miért engedte a fővárosig Darton paplovagjait érdemi ellenállás nélkül, odáig, hogy a város elfoglalása után Airun al Marem miként köthetett olyan látványosan és hirtelen szoros szövetséget a kalmárurakkal – mégis: ez csupán az egyik lehetséges verzió, és a beavatottakon kívül aligha tudja más, hogy pontosan mi történt. Egyvalami biztos csupán: a Próféta lovagjai Tanûráig nem jutottak el, tengeri kijáratként megelégedtek a – nagy létszámú helyőrség híján – könnyebben bevehető Daranával. Ez viszont azt eredményezte, hogy mind a daranai flottilla, mind Rowon elűzött urai Tanuriában kerestek menedéket: a trónját vesztett herceg a régenspalota balkonjáról hirdetett ellenállást és kért isteni bosszút Airun al Marem fejére, és ott fogadta a többi fekete hadúr követeit is, az ellentámadás megszervezésére.
A következő mintegy hat esztendő az erőviszonyok állandó változásával, a Rowonért vívott harc háborúvá terebélyesedésével telt, amelybe a fekete hadurak segédcsapatain kívül a környező államok és az Északi Szövetség is belekeveredtek, mintegy a 3692-ben kirobbant XIV. zászlóháború mellékháborújaként. Rowont ez idő alatt legalább egyszer visszahódították a wagandák és szövetségeseik, ám akkor sem sikerült hosszabb időre megtartaniuk, és a zászlóháború végén (amelyet a legtöbben P. sz. 3696-ra tesznek) Darton lovagjai végső diadalt arattak ellenfeleik felett, a Próféta pedig Darton ynevi birodalmává tette a fővárost és környékét. A harc azonban ezzel még nem ért véget, a 3690 előtti Rowoni Hercegség területének nagy részét ugyanis időközben elhódították a környező kisebb államok, és a területi viták nem éppen tárgyalásos úton történő rendezése – Darton támogatása ide vagy oda – eltartott még egy-két esztendeig.
Ennek az áldatlan állapotnak köszönhető, hogy P. sz. 3696-ra Tanuria felszabadult a baráti szövetségnek mondott megszállás alól. Az Askaberben állomásozó rowoni flottát az Északi Szövetség ügynökei és Darton szent őrültjei a zászlóháború során felégették, a hajóépítő sólyákat súlyosan megrongálták, a tanûrai helyőrség pedig nagyrészt felőrlődött a fél évtizedes háborúskodásban. A királyság ugyanakkor csakis azért kerülhette el az újabb megszállást, mert Laim és Chante a rowoni területekért marakodott, és mert Tanûra az adott pillanatban nem tűnt sem értékes, sem érdemes ellenfélnek – mindkét kisállam úgy számított, hogy ráér a meghódításával, miután az igazi csata eldőlt.
Csakhogy közbeszólt a sors: P. sz. 3697-ben az emlékezetes sajnálatos események – amelyek természetéről keveset, következményeikről azonban nagyon is sokat írtak a krónikák – romba döntötték a szomszédos Narvan kikötőjét, évekre használhatatlanná, de ami ennél is fontosabb, elátkozott hírű hellyé téve azt. Tanûra védett, megerősített kikötőöble és Askaber dokkjai ezzel egy csapásra felértékelődtek, s a Tanuriai Királyság a Fahéjút páriájából hirtelen annak végállomása lett.
Az Airun al Marem Rowonjával vívott harcok miatt ekkorra már sem Laim, sem Chante nem volt elég erős ahhoz, hogy a váratlanul meggazdagodó – és rövid idő alatt jelentős zsoldossereget felállító – Tanuria meghódításával áltassák magukat, maga a Próféta pedig jobbnak látta őszinteséggel, semmint erővel az oldalára állítani Tanûra előkelőit, és bizonyos kereskedelmi kedvezmények (lényegében a rowoni kalmároknak juttatott vámmentesség) fejében meghagyni a városállam új keletű függetlenségét. Megjegyzendő, hogy ugyanekkor a közeli Yankar is szemet vetett a mind értékesebb városállamra, és egy kisebb flottillát küldött Tanuria urainak köszöntésére, úgy is, mint erőfitogtatás gyanánt. Csakhogy Tanûra régenshercege ennek érkezése előtt elérte és meggyőzte Yankar tanácsát, hogy erre a modortalanságra semmi szükség, sőt: ő maga azt kérte, hogy a Pentád adja bérbe a hajókat az askaberi kikötő védelmére, cserébe a Tanûri-öbölben frissen megnyitott bíborgyöngy-lelőhelyből származó jövedelem potom húsz százalékáért.
Tanûrában így kényes hatalmi egyensúly született, amely a kölcsönös függésre és az ideális ár-érték arány Yneven sem ismeretlen gazdasági alapszabályára épít: hogy a Tanuriai Királyság függetlenségét elismerő, és azt egymás felé tulajdonképpen biztosító felek éppen elegendő részesedést kapnak ennek előnyeiből ahhoz, hogy a behódoltatás elkerülhetetlenül drága, és ezzel fölösleges háborúhoz vezessen.
Az pedig csak a krónikásoknak szúrja a szemét, hogy a sokáig legendának hitt bíborgyöngy-halászatnak a kontinensen egyedülálló nyersanyagát pont akkor fedezték fel újra a Tanûri-öbölben, amikor a királyságnak a legnagyobb szüksége volt rá, hogy lekenyerezhesse vele Yankar urait. Ahogy mondani szokás: ilyenek a véletlenek…
No comments:
Post a Comment