Megint-megint hétfő

Az önszerkesztési kör végére értünk: pár bekezdés van még hátra az epilógusból, amit tegnap már azért nem tudtam befejezni, mert előtte rendbe kellett tennem egy korábbi, erősen kapcsolódó fejezet végét, amivel kezdettől elégedetlen voltam, és az első generáljavításkor csak rosszabb lett, most viszont megtaláltam a legjobb formát, szerepet és tartalmat, ami oda kell, úgyhogy az epilógusban most már csak megfelelően kell utalni rá, aztán az utolsó mondatok, majd Wyquinnél a labda. Ha olvasod, kolléga, akkor arra készülj, hogy beszéljük át érdemben még egyszer az egészet, aztán pár nap pihenő, aztán javítom, aztán a javításba már beleírhatod a megjegyzéseidet mondatszinten is. Utána javítás, és remélhetőleg kész. Amúgy 255.000 leütés most, +/- egy kevés. A rákövetkező meló a már elkezdett és majdnem-befejezett kapcsolódó novellák begépelése és polírozása, továbbá lesz függelék is, de nem szómagyarázat, hanem értekezés az elf nyelvről, az égi hajókról, a kalahorák neveiről, meg még tudom is én: nem akarom túlzásba vinni, de kis színesnek megteszi, csak írjam meg szórakoztatóan. Hát meglátjuk; ez mindig kihívás. Lassan pedig lehet szólni a kiadónak, hogy kezdjék el a borítózást.

Tudom, megint rövid volt, de megyek melóba.

Választ a polgár?

Heti politológus-vendégírónk következik, folytatás a Tovább után. Ezt a Tovább-fület amúgy sokáig nem szerettem, de kezdem látni az előnyeit, úgyhogy lehet, hogy rendszeresítem. Na de maradjunk a témánál.

Not a hangover

Tegnap kicsit berúgtunk Boomen kollégával: nem annyira, hogy most fájjon, de ahhoz eléggé, hogy ne emlékezzek, hány órakor értem haza. Valamikor tíz után, de még éjfél előtt. Most meg tárgyalásra megyek – szerencsére csak hallgatóságnak; azért nem szívesen tartanék most kiselőadást –, úgyhogy mára maradjunk is ennyiben. De aztán lehet, hogy ma-holnap-holnapután lesz még valami kis bejegyzést, csak épp ebben a pillanatban időből nem futja többre.

Megint csak futtában

Ma reggel visszatekintve hihetetlen, hogy hétfőn délután még vidéken voltam. Igyekeztem kihasználni az időt, úgyhogy azt hiszem, megoldottam az egyik utolsó fejezet nyelvi problémáit – megint feladtam magamnak a leckét –, és szerencsére kitartott a lendület, úgyhogy amikor tegnap aztán immár Pesten (és Budán) ide-oda rohangásztam melóügyekben, a villamoson-metrón-buszon-stb. szintén írtam valami 6.000 leütést, itthon meg a vonatkozó részt kihúztam az egyszer már ugye befejezett szövegből, és behelyettesítettem az újjal. 2.000 leütéssel hosszabb lett így az eredmény, szóval hé, haladok! De ez már tényleg csak a javítás, a feszültséget kell rendbe tenni a végén.

Kérdezték, nem gondolom-e, hogy rombolom az írásról való olvasói elképzeléseket az ilyesfajta kibeszéléssel. Nem gondolom. Az írásnak van egy alkotás és egy munka oldala: a munka az pontosan az, aminek hangzik, mondatfaragás, méricskélés, ellenőrzés, kihúzás, átírás, pontosan olyan, mint amikor egy iskolai fogalmazáson dolgozik az ember, aztán a tanártól visszakapja, kettes, csak éppen itt nem osztályzatot kapunk, és ki kell javítani a szöveget a szerkesztő kérdésére. Megjegyzem, még mindig csak a saját fejem után javítok, bár már igen tekintélyes részek vannak Wyquinnél, aki már végzi a szerkesztést. Szóval van ez a rész, amiben semmi misztikus nincs, hanem segg kell hozzá és szakmai tudás. A másik rész, az alkotás, na az egy megfoghatatlan valami, írtam már erről ötlet címszó alatt, hogy egyszer csak megért valamit az ember, hogy miről is ír valójában, hogy egy szereplőnek mi az igazi feladata a sztoriban, miként állnak össze a fogaskerekek stb., ihletnek is lehet ezt nevezni különben, bár a kettő azért nem ugyanaz, az ihlet jókedv és sör és kávé kérdése, opcionálisan boré, whiskyé és energiaitalé, és ezek együtt sem garantálják a minőséget, csak mennyiséget hoznak, míg a rádöbbenéshez némi érzék is kell, belátás, belelátás, amelyek többnyire sokkal jobbá tesznek egy szöveget. És ez az összetevő már nehezen megfogható, viszont nagyon is látszik, ha hiányzik. És ez szerintem még izgalmasabbá teszi dolgot, mintha eljátszanánk az olvasónak, hogy az író csak úgy ihel egyet, és kész a nagy mű. Hát nem.

Na, most lassan indulnom kell, mindenki legyen rossz és szobatiszta, pénteken majd írok valami tartalmasabbat is. Vagy nem. Most már lassan a szerkesztés második fázisa jön, az jobban leköt. Meg a hülye meló. Ja, és ez a hülye szél, ami az arcomba fújja a szénanáthám...

Nyárutó

Utolsó nap vidéken. Visszatekintve tartalmasabb nyár volt, mint vártam, tél végén, tavasz közepén rengeteg volt a civil meló, utána viszont már csak szakaszosan, így bőven jutott idő a Százháborúra. Sajnos ez megint a nyaralás kárára ment, meg is kaptam, hogy ez nem élet, úgy élek itt, mint egy remete – nos, igen. Viszont megvan az eredménye, ami nagyban kárpótol, és remélem, hogy jó is lett. Este haza. Holnaptól megint civil meló.

A narratíva ereje

Félrevezető a cím, mert nem szövegalkotásról lesz szó, hanem (kül)politikáról, úgyhogy – annak szellemében, hogy nem ez a blog fő profilja – folytatás a Tovább után.

Szerzői felelősség, írói alázat

Írtam már ezen a blogon arról, milyen fontos a(z írói) szakmai alázat, és mi az a szerkesztői felelősség, arról viszont talán kevesebb szó esett, hogy ugyanekkor milyen fontos az író felelőssége is. Felelősséggel tartozik a témákért, amelyekről ír, felelősséggel az olvasóért, és felelősséggel magért a szövegért, amelyet kiad a kezéből. Ez azt jelenti, hogy a témáját-témáit járja körül alaposan, fedezze fel a részleteket, találja meg a bemutatásra valóban érdemes pontokat, ne fecsérelje a szót. Tartsa tiszteletben az olvasói elvárást és az olvasót, mint szerződött partnert: az olvasó (műfajtól függően) tájékozódni, tanulni vagy szórakozni vágyik, és ebben nem szabad cserben hagynunk. A szövegnek pedig saját teste, saját szervrendszere van: minden eleme a téma kibontását és az olvasó szórakoztatását (most ideértve a tanítást is) szolgálja, és azt is kell szolgálnia, és a legjobban kell szolgálnia. Ez a három tény így együtt fontos. Mert meg lehet írni szórakoztatóan egy öncélú exkurzust a baglyok párzási szokásairól, de egy kalandregényben ennek csak indokolt esetben lehet helye; ha fölöslegesen késlelteti a cselekmény kibontakozását, ha nem segíti a karakterábrázolást, akkor briliáns stílusa mellett sem segíti a téma kifejtését, és az olvasó felháborodása is jogos, hogy ezért, ezért bíztam meg benned íróként? Hogy visszaélj az időmmel, a türelmemmel, a pénzemmel, amikor olyasmivel töltöd fel az üres lapokat, ami nem oda való?

Szándékosan a baglyok párzási szokásait hoztam fel példának, hogy egyértelmű legyen, de persze nem ezen van a hangsúly; az ilyen hibát legfeljebb kezdő írók követik el, akik telezsúfolják a szövegüket mindennel, amiről írni szeretnének. Ez a típushiba azonban létezik, és a legtöbben nem ismerik fel a saját szövegeikben. Mire gondolok? Fölösleges kitérőkre. Egy ágyjelenet itt, egy temetőjelenet ott, amiben nem történik semmi a szomorúan nyilvánvalón kívül, jelesül lezavarnak egy dugást meg egy zombicsatát, de egyiknek sincs érdemi szerepe, csak a szerző írni akart egy ilyet is, mert. Miért is? Hát, erre már nincs igazán jó válasza. Mi célt szolgál? Hát... izgalmas, nem? Nem, mert nem történik semmi, vagy ha igen, akkor rossz helyen történik, és nincs dramaturgiai szerepe (feszültségkeltés vagy -oldás stb.), sőt, pont az egészséges dramaturgia ellen hat, mert – lásd az első bekezdésben.

A Százháború azért készül lassan, mert újra meg újra előveszem az elejétől, és igazítom, finomítom. Ez a lassú készülés persze eleve relatív, hiszen ha összeadom, hogy tisztán munkanapban mennyi van benne, akkor úgy 120-150 nap lehet, hiszen bár az első fele évekkel ezelőtt elkészült, utána sokáig pihent – a Sárkány és Unikornissal foglalkoztam –, majd amikor újra elővettem (tavaly decemberben), jelentősen átszabtam a szövegét, és csak azután kezdtem folytatni. Nem tudom, más hogy van ezzel, de nálam nem az írással, hanem az alkotással töltött idő sok: amikor ott ülök a szöveg fölött, mellett, vagy akár a medencében a kertben, és lassan kattog az agyam, mérlegelek, ötletelek, próbálom megérteni, mit is írok és miért, hogyan lesz az a lehető legjobb. Mi is a téma? Mert regénynél néha változik a dolog, több téma is belefér, hangsúlyeltolódások történhetnek közben, meg kell találni az új egyensúlyt, át kell látni a folyamatot, hogy ne fércmű szülessen. Mi az olvasói elvárás? Ez könnyű, hiszen nagyrészt magam alakítom, a szöveg önmaga formálja – sajnos azzal az olvasóval, aki jelentős prekoncepciókkal veszi kezébe, nem lehet mit kezdeni –, de épp ezért pontosan kell tudnom, hogy amit írtam, az milyen elvárásokat kelt az olvasóban, és annak és a magam céljának megfelelően kell szabni a folytatást. És végül: mit követel a szöveg? Milyen stílusa van, koherens-e, vagy ha nem, akkor az baj-e (ha valamit szakaszokban, fél év alatt ír az ember, óhatatlanul más-más hangulatban írja, más mondatfűzéssel stb., és ezt ki kell simítani a végén), vagy pont így érem el a célt.

Ez a legnagyobb felelősség; majdnem olyan, mint felnevelni egy gyereket. Oké, igen, ez túlzás, de itt a helye. A szöveg, amit az ember kiad a kezéből, önmagából született, egy tanúsítvány arról, hogy ő kicsoda és milyen. Ne keverjük persze össze a témát a szerzővel! Attól, hogy valaki sorozatgyilkosokról és vérfertőzőkről ír, még nem Hannibal Lecter, hanem csak William Shakespeare. Nem azért az, aki, mert királydrámákat ír, hanem mert úgy és olyan királydrámákat ír. A megszerkesztettségük, a dramaturgiájuk, a stílusuk teszi azokat a műveket naggyá, és a szerzőről mindent elmond az, ahogy a szövegeit kezeli. Az odafigyelés, az odaadás, a precizitás nem elvárás, hanem kötelesség, és ha írás közben az ember ezt nem érzi, akkor inkább ne csinálja. Félig összerakott, nem átgondolt, szívtelenül kifosott szövegekkel tele a piac, és senkinek nem hajtanak hasznot; hosszú távon még a szerzőnek sem (lásd Nemerét).

Szóval mit tegyél? Dőlj hátra, ha végeztél. Egyél, igyál – lehetőleg rúgj be; vagy csinálj bármi olyat, ami megtisztít az írás élményétől –, nézz meg néhány filmet, olvass valami tök mást, mint amit írtál, kapcsold ki az agyad, kattanj le a szövegről, utáld meg a szereplőket lehetőleg egy életre. Aztán vedd elő a szöveget, és olvasd át. Rengeteg hibát találsz majd benne – néhány nap, de inkább néhány hét pihentetés után –, és kényszert érzel majd, hogy kijavítsd. Hát javítsd. Csinálj egy biztonsági mentést, aztán fúrd és faragd, húzz ki belőle, írj hozzá, és mindkettőt meggondolás nélkül, ősi haraggal, pusztítsd. Ne éljen a szöveg, ne tudjon lélegezni, rúgja az utolsókat, amikor végzel. Aztán még amikor forró, add oda valakinek, akiben megbízol. Szerencsés esetben ő a szerkesztőd, kevésbé szerencsés esetben bárki, aki eléggé kedvel ahhoz, hogy őszinte legyen. Könyörögj neki, hogy alázz! Legyen a legnagyobb ellenséged pár napra, szedjen darabokra, zsigereljen ki a szövegen keresztül, érezd azt, hogy összedőlt a világ, röhögj a megjegyzésein, mert hogy lehet ilyen hülye, hiszen te nem is azt írtad, zokogva omolj a padlóra, üvöltsd azt, hogy fáj, és ne hidd el egy szavát sem, de tudd, hogy igaza van.

Utána megint pihenj néhány napot. Olvass, menj moziba, napozz, pihenj. De ekkor már ne kerüld a szövegről való gondolkodást. Ne vedd elő, csak emészd, amit a véleményezőtől, szerkesztőtől hallottál. Beszélj erről másokkal, akik korábban talán olvasták a szöveget, vagy akiknek már meséltél róla, és még mindig hajlandók meghallgatni. Olyan ez, mint a formába hozó edzés: hamarosan kezdődik a bajnokság. Aztán ha szerencséd van, nem neked kell keresned az alkalmat, hogy leülj a szöveg fölé, hanem magától megtalál az érzés, hogy most, igen, most kedved van, érzed magadban az elszánást, és akkor nyisd meg a fájlt.

Innen már könnyen megy az egész. Ha átélted azt, amiről fent írtam, könnyen javítod majd a szöveget, nem is érted, miért nem vetted észre eddig a karakterábrázolás hiányosságait, a dramaturgiai csúszásokat, a fölösleges szócséplést. Amit le akartál írni, az benne van, csak elő kell bányászni: ott vannak a hősök és a gonoszak, a szeretők, a gyilkosok, ott van a mondanivaló, ott van a dramaturgiai csúcspont, csak nem lett elég erős, nincs eléggé a fókuszban, nem elég meggyőző és hiteles. De viszonylag kis javítással megoldható az egész. Beletelik még pár napba, de elégedett leszel.

Szerencsés esetben mindez egy-két kör alatt letudható, aminek nagy részét az ember – ha van egy kis szerkesztői tapasztalata, és ezért is lenne jó, ha minden író szerkesztene is – egyedül is le tudja játszani, s a tényleges szerkesztés utána már megy, mint a karikacsapás. Kevésbé szerencsés esetben, ha tapasztalatlan a szerző, vagy valamiért nagyon mellényúlt (karakter- vagy témaválasztás), vagy egyáltalán nem ismeri önmagát és a képességeit, akkor öt-hat kör is lehet ebből. Megjegyzem, kevésbé türelmes szerkesztők ilyenkor elküldik az anyja picsájába már az elején, de legkésőbb a harmadik körnél, hogy figyelj, vagy a témáddal, vagy veled nem éri meg foglalkozni, játszd újra ezt a meccset valami mással vagy sok év múlva jó? És hát nem jó, de még mindig jobb a látványos bukásnál vagy a zagyva középszernél.

De az biztos, hogy jó szöveg csakis így születhet. Kevesen vannak az istenadta zsenik, akiknek elsőre minden szavuk szentírás, és ne lehetne csiszolni a szövegeiket, és mindig arra gondolj – mindig! –, hogy Te nem tartozol közéjük.

Én is erre gondolok.

Szinopszis a Rúfiászhoz

Ezt most találtam, és mivel néhány nap kényszerpihenés után épp ismét nagy kedvvel dolgozgatok a Százháború utolsó (bizony ám!) jelenetein, legyen ez a mai bejegyzés, mert elég csak feltöltenem. A Rúfiász, avagy az Első Polgár története megírása azon ritka alkalmak egyike volt, amikor írtam és le is adtam egy szinopszist a szerkesztő kérésére, és nem csak úgy dobtam egy novellát, hogy tudod, eredetileg nem volt kedvem, de végül írtam ezt, jó lesz? Igen, néha ilyen szorgalmas is tudok lenni. A teljes szöveg a Scribden. Jó olvasgatást!

Filmfelhozatal

Nem nézek tévét – leszámítva a hírműsorokat –, filmeket viszont igen, és egy-egy ilyen alkotói elvonulás arra is jó, hogy behozzam a lemaradásom, úgyhogy az elmúlt pár napban olyan új klasszikusok is lehetőséget kaptak, mint a Letters from Iwo Jima, és olyan nagy dírrel-dúrral beharangozott filmek is, mint a The Last Airbender. A következőkben ezekről lesz szó mérsékelten spoileresen, úgyhogy aki bármelyiket is nem látta, de szeretné megnézni, nyugodtan hagyja ki ezt a részt, mert ha valami perverz kíváncsiságtól hajtva az érdekli, hogy mit ajánlok megtekintésre, akkor azt rögtön megmondhatom: az Iwo Jimát és a The Ghost Writert, ha intellektuálisan is szórakoztatót akar, ha pedig csak valami egyszerű, de még élvezhető akciómozit, akkor – igen, hamut a fejemre – a G. I. Joe: The Rise of Cobra című popcorn movie-t. Továbbá mesekedvelőknek a 9 (Nine) animációs filmet. Az összes többi felejtős. Vagy rosszabb.

Flags of our Fathers – Kezdjük talán ezzel. Clint Eastwood az utóbbi időben többször bizonyította, hogy kiváló rendező, ezzel a filmmel viszont csúnyán mellényúlt: az érzelgős lassítások és a zsigerfordító robbanások messze nem elegendőek egy háborús filmhez, ahhoz többek között hősökre van szükség. A Flags... ott a leggyengébb, ahol a legerősebbnek kellene lennie, sem szerethető, sem utálható szereplők nincsenek ugyanis benne, nem tudunk meg semmit a céljaikról, a vágyaikról, a reményeikről, jószerivel a nevüket sem jegyeztem meg, és alig vártam, hogy vége legyen. Forgatókönyv van, de unalmas: három hősnek kikiáltott majdnem-hős közül kettő azon vekeng, hogy ő nem is hős, de persze mégis, hiszen minden parancsot teljesített, és még ha amiért hősnek gondolják, nem is úgy történt, az nem teszi kisebb emberré. A harmadik főszereplő elméletben a konfliktusforrás, de ezt a szerepet sem tölti be, szóval ennyit sem mondanék róla. Pocsék színészi játék, unalmas fényképezés, szájba rágott tanulságok, ráadásul nincs miért izgulni, hiszen pontosan tudjuk a végét. Jézusom, de rossz volt.

Letters from Iwo Jima – Ennek a filmnek a végéről visszatekintve érdemes volt végigszenvedni a Flags of our Fatherst. Nem azért, mintha az bármit is hozzátenne ehhez, hiába a közös helyszín és időpont ugyanis, a történet szintjén minimális az összefüggés; hanem azért, mert a két filmet együtt megnézve látszik, mennyit számít egy jó karakter. De még inkább kettő. Az Iwo Jima tábornoka egy igazi hős, szívvel-lélekkel szerethető figura, és mivel itt nem tudjuk előre, ki hal meg a végén, izgulunk is a tábornok és a kissé idegesítőbbre sikeredett, de azért szimpatikus közlegénykölyök összefonódó sorsáért. Tetszett. Azt nem mondanám, hogy zseniális, mert néha épp csak vánszorgott a történet, de Eastwood azért végig fent tudja tartani az érdeklődést, emlékezetes, értékes filmet csinált valami olyasmiről, amiről amerikaiként nem szokás. Csak azt a szürke szűrőt tudná feledni, ami a Ryan közlegény megmentése óta minden háborús filmbe kötelező (főleg, ha Spielberg a társproducer), mert tök hiteltelen, hogy minden dramaturgiailag fontos esemény szürke fátyolfelhős ég alatt történt, még akkor is, amikor a háttérben magasan és tisztán ragyogott a nap.

The Ghost Writer – Polanski az isten. Oké, túlzás, de rakjuk oda Eastwood mellé, aki az Iwo Jima alapján is nagyon jó rendező, és rögtön látszik, hogy Polanskinak azért a kisujjában is több van: egy közepesen érdekes, kitalálható végű sztoriból is úgy hozza ki a legtöbbet, hogy vacsorázni is elfelejtek közben. A szürke szűrő itt sem hiányzik, viszont itt hozzáadott értéket képvisel, valóban elengedhetetlen a miliőhöz, a hangulatkeltés szerves eszköze (nem úgy, mint Eastwoodnál). Az Iwo Jimában is jó színészek játszanak, és tudjuk, hogy Ewan McGregor is tud nagyon jó lenni, de ennyire összeszedettnek nagyon rég láttam, ahogy Pierce Brosnan is nagyon meggyőző kvázi-Tony Blairként, Olivia Williamsnek pedig azt is elhinném, ha kurvaként szende szűznek hazudná magát. Zseniálisat alakított. Jó film, másodszori megnézésre is érdemes.

The Last Airbender – Na ez valami borzalmas volt. Igen, persze, az effektek jók, de ez kötelező kűr, könyörgöm, lassan már otthon is összerakunk egy ILM-megaprodukciót, mint ezek a rajongói Star Trek-filmek bizonyítják (0:45-től érdemes nézni), szóval ezért már hadd ne dicsérjem. Másért meg nem nagyon lehet. Amikor a leghangulatosabb és egyben legmeggyőzőbb rész az, hogy két tizenkét éves tájcsízik a folyóparton, akkor valami nagyon nagy baj van a filmmel. Hogy mi hiányzott belőle? Ebből is leginkább a karakterábrázolás. Az Avatár gyászán és vívódásán kívül semmilyen érzelem nem szerepelt benne, az viszont sótlan volt és fárasztó, elkelt volna némi humor a fogyaszthatóvá tételhez: a hosszas picsogást akkor is unom, ha a közvetlen környezetemben kell elviselnem, nemhogy egy mozifilmben. Nem is kettő, hanem egydimenziós karakterek, előkészítetlen fordulatok, random módon és teljesen hiteltelenül bedobott szerelmi szál, uram isten, erre ki bólintott rá? Még a bizonyítani vágyó (helyett egész egyszerűen hisztériás és közveszélyes hülyegyereknek beállított) száműzött herceg nagybátyja tűnt úgy-ahogy kigondolt szereplőnek, de ez véletlen lehetett. Burn, baby, burn!

Prince of Persia: The Sands of Time – Hát, végül is egyszer meg lehetett nézni. Sokkal rosszabbra számítottam, bár Jake Gyllenhaal szerelmesen-próbálok-nézni-de-csak-a-szokásos-most-keltem-fel-bárgyú-vagyok-képemre-futja pillantása okozott némi fájdalmat, de olyankor elfordultam. Meggyőződésem, hogy a nővérének köszönheti az összes szerepét, bár azt inkább nem akarom elképzelni, mennyit fizet ezért a csaj, vagy mit kell tennie érte... Gemma Arterton perzsa hercegnőként már meggyőzőbb volt, de ő is csak azért, mert kellemesen egzotikus pofija van, a színjátszáshoz neki sincs érzéke. De legalább értem, hogy őt miért választották. Látvány kevesebb van benne, mint vártam, viszont elég kellemes, a nyitó képsorok régi emlékeket idéztek (amikor a kölyök ugrál a rudakon meg a tetőkön, esküszöm, pontosan lemásolták a PoP 2. játék egyes mozgásait), van néhány gyenge poén is (a léghajlítósban egyetlen egy sem volt), ha az ember feje tele van regényírással, akkor kikapcsolásnak megteszi, de nem erőltetném a folytatást.

G. I. Joe: The Rise of Cobra – Na ez viszont meglepett. Hé, nem azt mondom, hogy az évtized filmje, sőt, de sokkal (sokkal-sokkal) rosszabbat vártam, simán megérdemel egy erős közepest. Színészi játékból mondjuk picit gyengébb, de a csajok dögösek benne, és Dennis Quaid is hozza a maga faarcú figuráját, szóval kimondottan eye candy darab egy kis múltidézésre, ha az ember játszott G. I. Joe figurákkal. De a film több ennél, ugyanis 1.) van története, ami a The Last Airbenderről ugye nem mondható el, 2.) tényleg látványos, szemben a Prince of Persiával, amiben a látvány össze-vissza annyi volt, hogy fújt a homok, 3.) még karakterek is vannak benne, amivel lepipálja az előző kettőt és még a Flags of our Fatherst is. Komolyan: a forgatókönyvírók és a rendező több karakter mögé is odapakoltak egy kis háttértörténetet, és ugyan mindegyik közhelyes és elég ingatag lábakon áll, de ez több, mint ami a hasonló témájú filmektől megszokott, és teljesen alkalmas arra, hogy legalább megjegyezzem a szereplőket és értsem a motivációikat. Ráadásul a visszatekintés-spotok egész ügyesen vannak szétszórva a filmben, szóval ez is rendben van. A történet egyszerű, mint a faék, és persze az összes csavar kitalálható, az pedig nagyon fájt, amikor a Joe-k vasemberpáncélban korzóztak Párizs utcáin, de mindent összevetve egész jól szórakoztam, és várom a lezárással belengetett második részt, bár biztos vagyok benne, hogy sokkal gyengébb lesz, mert ebben a műfajban és figurákban azért nincs sokkal több ennél. Azt mondtam, hogy jók a csajok?

9 (Nine) – Mese a javából. Úgy kezdtem nézni, mint egy fantasy filmet, mert annak ígérték, de már az első mondatokkal leleplezte magát, és attól kezdve tetszett. Persze a legnagyobb toposzokkal operál, világégés, homonkulusz, miegyéb, a forgatókönyv pedig nagy jóindulattal sem érdemel jobbat egy gyenge négyesnél, de a megvalósítás mindenképpen ötös, zseniális képi világ és hangulat jellemzi, bármikor nyugodtan odaengedném hozzá a kölyköt, bár nem biztos, hogy a szerencsére nem hollywoodi befejezést is komálná. De hát ilyen az élet, ugye. Tetszett. Legutóbb a Kaena volt ilyen bejövős.

Less Than Zero – Bret Easton Ellis zseniális és bátor könyvéből csináltak egy pocsék és gyáva filmet. Jamie Gertz néha kitágult pupillákkal bámul benne, de kb. ennyi a színészi eszköztára a drogfüggés eljátszásához, Robert Downey, Jr. viszont teljesen élethűen hozza, ami nem meglepő, lévén már akkor is totál függő volt; a fejemet rá, hogy az elvonási tünetei a vásznon valóságosak. A rajta kívül pocsék színészi játéktól eltekintve amúgy nem lenne teljesen rossz film, lévén van története és vannak hősei is, és a maga bátortalan módján azért mégiscsak megkapargatja az amerikai felső- és felső-középosztály korabeli világát, de akkor is bűn volt így meggyalázni a regényt.

A kör vége

Most már empirikus adatok bizonyítják, hogy sem a méhcsípésre, sem a darázsszúrásra nem vagyok allergiás. Ez az elmúlt hetek tapasztalata, és a tanulság, hogy az ember gyakrabban nyírja a füvet, ha virágzik közte a lóhere – vagy micsoda –, és hogy matracon feküdve ne vágja rögtön bele a lábát a vízbe, ha mászik rajta valamit. Mentségemre szóljon, hogy félálomból ébredtem (igen, tudom, ne aludjak el a napon a medencében a matracon, a fene azt a jó dolgomat, ugye). Na de mindegy, ennyivel is okosabbak vagyunk. Az már biztos, hogy a méhcsípés fáj jobban; azt pedig pár nap múlva megmondom, melyik múlik el hamarabb.

No de nem erről akartam.

Egy múltkori bejegyzésben azt írtam, néha mintha körbe-körbe járnék, újra meg újra visszatérek ugyanahhoz a fejezethez a Százháborúban. Jelentem, ezt a problémát már akkor megoldottam – írtam is erről –, s azóta amikor időm engedte, haladtam is rendesen, továbbá most is haladok. Hogy mivel? Továbbra is az önszerkesztéssel, hiszen a szöveg első verziója ugye már hetek óta kész. Viszont mivel azt füzetbe írtam (még ha be is gépeltem utána), rengeteg hibája maradt, slendrián fogalmazás, elnagyolt részletek, sorolhatnám, úgyhogy most javítom, csiszolom, átírom, amit csak kell. Hogy hol tartok? Az utolsó öt fejezetnél. A dolgok logikájából fakadóan ez a legnehezebb rész, de spoiler nélkül ugye nem beszélhetek róla többet, tessenek majd elolvasni. Szerintem jó lesz. Vagy nem.

Más. Itt oldalt kint van ugye ez a Bíborgyöngy-szavazás, és a kollégák nevében is köszönöm a kattintásokat. Talán nem árulok el nagy titkot, amikor elmondom, hogy ők is figyelik a blogot – Heidel Dan, Harold Barouche, Indira Myles, Keith Alanson, Mira Sandoval, és szerencsére hosszan sorolhatnám –, és talán még kíváncsibbak a visszajelzésekre, mint én, hiszen ők írták, szerkesztették ezt a harmadik kötetet, én csak a partvonalról kiabáltam. Szóval aki tudja, adja tovább: itt lehet visszabeszélni nekünk. Meg mondjuk itt, a Molyon, meg persze a fórumokon és a blogjainkon. Figyeljük, átgondoljuk, összegezzük a véleményeiteket mi is, és adunk is rá, ahogy ez a kötetbemutatón is elhangzott, szóval hajrá: adjátok tovább.

Ami pedig ezt a blogot illeti, remélem, a néhány hektikus hét után visszatérek a megszokott rendszerességhez, és hogy akinek kedve van, azzal – remélhetőleg három-négy hónapon belül – a Százháború megjelenésekor is találkozhatunk.

Bíborgyöngyök - az eredet

Eddig egyik blogoló kolléga sem csapta le a labdát, pedig érdekes lehet, és a kötetbemutatón esett is róla szó: hogy miként is indult a Bíborgyöngyök trilógia. Nos: egyetlen kötetként.

Sziasztok!

Lenne kedvetek/időtök a közeljövőben beülni valahova egy sörre/teára/baracklére? (ízlés szerinti aláhúzandó!)

Mit szólnátok jövő hét szerdához (dec. 6.)?

Ezzel indult az egész. 2006. december 6-án járunk, tombol a tél, és a Roham magazin akkori főhadiszállásán, egy füstös de hangulatos pincekocsmában ülünk Keith Alanson és Malcolm J. Hunt kollégákkal, és többek között arról beszélgetünk, hogy írni kéne valami jót.

[...] Lényeg: Első körben hozzunk össze egy novelláskötetet. Van néhány sztoriötletem, amit szívesen megírnék [...] Én lennék egy. Árpi és Gyuri lennének a kettő és a három, rád és Horváth Gyurira is számítunk, az már öt – és haladhatunk tovább. Hármasban hamarjában rábólintottunk, hogy ha alakul, akkor Alanson legyen a szerkesztő, ha mindenki elfogadja, és ha tényleg olyan jó, mint amilyennek tartják. [...]

Szó szót követett, levél levelet – a fenti két nappal későbbi –, és máris szerveztük az első témába vágó találkozót. Hogy mit gondoltunk? Hogy hozzunk össze egy kötetet, de ne gondoljunk semmi nagyra, egyszerűen csak jó legyen, élvezetes írásokkal, legyen szórakoztató, és ami a legfontosabb: legyen fogyasztható. Legyen szerkesztője, korrektora, mindenféle felelőse, és ne úgy jöjjön ki, mint a legtöbb kötet annak idején, mert abból bizony adódtak problémák. Úgy gondoltuk, szervezés és akarat kérdése az egész, és ha a kiadó nem képes rá, akkor megcsináljuk mi magunk.

Az első tervek még egyáltalán nem a Bíborgyöngyök irányába mutattak. Pontosabban az már az elején eldőlt, hogy low-level kalandozókról kívánunk írni, és semmi világmegváltásról, egymással lazán összefüggő történeteket, amelyek megfelelnek az előző bekezdés feltételeinek, de tényleg semmi többet... hanem aztán elkezdett alakulni a dolog. Már az első érdemi megbeszélésen körvonalazódott a téma – amit aztán jól elhagytunk (legalábbis egy időre, merthogy a mai napig tervben van, sőt), hogy egy "van néhány másik, sokkal jobb!" kiáltással belevágjunk az igazi munkába.

Na, a tegnap esti beszélgetés szokás szerint nagyon jó hangulatú volt, sajnálhatja az, aki nem tudott eljönni. Mindamellett, hogy bődületes mennyiségű hülyeséget összehordtunk, nagyjából sikerült kidolgoznunk egy "metaplotot" (bármit is jelentsen ez a szó).

Ez pedig kb. a következő, ha valamire rosszul emlékszem, majd az illetékesek kijavítják:

Metaplot #1:
Bármilyen meglepő is legyen, a Quiron-tenger déli partvidékén létezik gyöngyhalászat, annak ellenére, hogy a hidegvizú tengerről van szó. E kagylók eredetéről nem lehet sokat tudni, de nem biztos, hogy gyöngykagylókból származnak. Kétfélét lehet erre találni. a közönséges fehér (gyöngyházszínű) és a ritka fekete gyöngyöt.

Persze rögtön jöttek az első észrevételek, tovább ritkítottuk a felmerült metaplotokat (bármit jelentsen is ez), meg elgondolkodtunk, hogy a fekete gyöngy az tényleg akkora ötlet-e vajon.

1.Fekete gyöngyök:
Valóban lehetne más színű. Mondjuk mindenki bíbor gyöngyökként emlegeti őket – csak a beavatottak tudják, hogy a színe (ezeknek és csak ezeknek) valójában inkább sötétlila.

Igazi csapatmunka volt az elejétől kezdve, mindenki beledobta a maga kedvencét, én fölvetettem Tanuriát, kedves rpg-s városállamomat, Boomen hozta a Sinemossát, Malcolm Hunt a boszorkányait és a Kard-lovagokat, egyre dagadt a dolog, és már láttuk, hogy akkor a kötet gyöngyvadászatról szól majd, méghozzá Alidax érintettségével, és felmerült, hogy bizony érdemes lenne akkor bevenni Liliathot is, ahhoz viszont Renier is kell.

Ez már a következő fázis volt. Közben eltelt két-három-négy-öt hónap, elkezdtünk dolgozni a novellákon – az enyém 2007 augusztusában készült el, de nem én voltam az első –, közben pedig Raoul Renier is csatlakozott a csapathoz, sőt, szerkesztővé lépett elő, és alaposan változtatott a koncepción. Az eredeti ötlet szerint rövidke, épp csak a novellák összetartását szolgáló átkötések szerepeltek volna a kötetben, Zsolt viszont belecsapott a lecsóba, és azt mondta, hogy ha már Liliath és ilyen sok embert megmozgató koncepció, akkor legyen veleje is: és megalkotta a már jól ismert történetet Liliath és Iglat fogadásáról.

A projekt a közben eltelt három év alatt annyi embert mozgatott meg, hogy felsorolni is hosszú volna: a végül publikált szerzőkön kívül rengetegen csatlakoztak a társasághoz hosszabb-rövidebb időre, mert a lelkesedésünk olyanokat is megmozgatott, akik hosszú évek óta nem írtak M*-t – aztán vagy támadt egy jó ötletük vagy sem, de az biztos, hogy eközben megtanultuk, milyen fontos az egyeztetés, és hogy hogyan érdemes csinálni; ez az, amire azóta gyakran hivatkozunk, hogy igyekszünk egészen másképp állni a M*-hoz, mint az azt megelőző években.

De ami szerintem – és számomra – fontosabb ennél: hogy a Bíborgyöngyök nem csupán szerzőgárdát, de baráti kört kovácsolt ebből a csapatból; remélem, hogy ebből legalább egy kevés az olvasók számára is látszik.

Apokrif iratok III. - Az Abbitkirálynő kivágott prológusa

A Százháború nyitánya kapcsán jegyezte meg Boomen kolléga a minap, hogy épp olyan mozgalmas, mint az Abbitkirálynő kezdése volt. Értetlenül néztünk rá, mert arról sok minden elmondható, csak az nem, hogy mozgalmas lenne, de aztán mondta, hogy arra gondol, ami kimaradt, amiben a [spoiler]. Ja, tényleg. Én már el is felejtettem. Maholnap öt éve jelent meg, kevesebb idő alatt is elfelejti egy szöveg részleteit az ember (még a szerző is, igen), de jó, hogy Boomen emlékezett – ezek szerint ő még prológusos változatot olvasott –, mert én meg ezután megtaláltam az egyik régi verzióban. Minden hibájával együtt. Láss csodát!

Prológus

(A P.sz. 3611. esztendőben, a Szigetbirtok közelében.)

A vihar északnyugat felől érte utol az abasziszi szkoggot: tajtékzó hullámokat köpött köré, ordítva végigsöpört a fedélzetén, és fekete esőt zúdított a legénység nyakába. Kék villámok cikáztak a háborgó tenger fölött, a mennydörgés elnyomta a hajóparancsnok szavát: hiába üvöltött teli torokból, hogy kurtítsák a fővitorlát, és forduljanak a hullámok felé, még az elsőtiszt sem hallotta közvetlenül a jobb oldalán.
A kapitány csalódottan átkozódott, és másodszor már a tiszt fülébe ordította a parancsokat, aztán a kormányos mögött álló csuhásra nézett:
– Merre járnak? Merre? – kérdezte tőle, aztán megragadta és megrázta a vállát, amikor nem válaszolt. – Antoh nevére, merre járnak?!
A férfi lassan ocsúdva fordult felé:
– Messze… – hörögte a révedésből ébredők tompa hangján. – Nem érhetnek el időben.
– És ők? Ők merre?! – rázta meg még egyszer az őszülő parancsnok.
– Közel – felelte a zöld csuhás, és a hajóorr felé mutatott: – Túl közel…
Rőten izzó zsarátnokok ragyogtak fel a szkogg előtt, az esőfüggöny túloldalán, s a kapitány a kormány előtti mellvédhez lépett, hogy biztosabban álljon, mert megrogyott a térde.
– Antoh kegyelmezz… A csónakot! – kiáltotta, és sarkon perdült, a csuhás felé. – Vidd az úrnőt és a lányokat! – ordította holtfehérre váltan, de benne rekedt az utolsó sürgetés: nappali fény gyúlt, éhes lángok martak a szkogg fedélzetébe, végigperzseltek vitorlákon és kötélzeten. Sikolyok harsantak, égő emberek ugrottak a vízbe. A főárboc deréktájt megrepedt, megingott, aztán, ahogy a kötelek elszakadtak, recsegve balra dőlt, és belecsapódott a vízbe. Magával rántotta az ezüst hajóval díszített zöld lobogót.
A sebzett szkogg imbolyogva próbált egyensúlyt találni, nehogy az árboc után vesszen: fedélzetén rémült kezek kaptak kapaszkodó után.
– Asszonyom! Asszonyom! – kiáltották közben többen is a kajütfolyosó ajtajában. – Erre jöjjön! Siessenek!
Hangjukra először vékony cselédlány bukkant fel lángmarta ruhában, majd markos férfiak követték: egyikük alélt nőt vitt a karján, másikuk gyereklányokat vezetett kézen fogva.
– Jöjjenek! – dörrent rájuk egy ércesebb hang, és a zöld csuhás pap bukott elő a tatfeljárónál kavargó füstelegyből. Ruhája tépett és kormos volt az előbbi robbanástól, arcát és kezét vörösen lüktető sebek csúfították. Talán csak istennőjének köszönhette, hogy túlélte az első támadást.
– Alig él – kiáltotta neki a férfiak egyike. – Meg kell nézd, atyám!
– Előbb a csónakot! – intett szigonyszerű botjával a pap. – Tengerre már! – tette hozzá kiáltva, de hangját elnyomták az újabb gyújtócsillagok. Süvítve csapódtak a szkogg oldalába, s a hajó ismét veszélyesen oldalára dőlt, mindenki elzuhant, a mellvédpalánkokhoz csúszott az átázott fedélzeten.
– A csónakot! – kiáltotta az utolsónak maradt tiszt kétségbeesett hangon. – Vágjátok le már!
Ketten-hárman is hallották a parancsot, a lángok között mégis percekbe telt teljesíteni: a szürke csónakok egyike előbb a hajótesthez ütődött, majd nagyot csobbant a fekete vízen. Aztán már hamar követte a többi is. Az emberek egymást biztatva ugrottak utánuk a háborgó tengerbe, és megpróbáltak megkapaszkodni peremükben.
A szkogg közben úszó máglyává változott. Testét ropogva nyaldosták a lángok, fényük megvilágította a morajló óceánt, a hullámok között hányódók arcait. Égő gerendák zuhantak a vízbe, és a hajó gyomrából fekete füst tört elő.
A túlélők bemásztak a csónakokba, evezők kerültek elő: összeszorított fogakkal igyekeztek minél messzebbre jutni, és remegve nézték az egyik csónak orrában kántáló papot, akinek magasra emelt szigonyán zöld lidércfény imbolygott. A tenger át-átcsapott a csónakok fölött, a vihar dühöngött és ordított körülöttük, de csak vízpermettel szórhatta meg őket: az istennő rájuk nyitotta féltő szemét, és megóvta őket a tomboló elemektől.
Az örvénylő füstből azonban irdatlan tömeg bukkant elő, rőt fények imbolyogtak oldalán: toroni karakka volt.
Főfedélzete jó hat lábbal, tatépítménye több emelettel magasodott a hullámok fölé, amelyek meg se bírták rezdíteni. Szinte falta a távolságot maga és az apró csónakok között, és átgázolt a gerendaszálak és hordók körül hányódó tengerészeken. Összezúzott, maga alá gyűrt mindent, s amikor elérte a csónakokat, egymás után törte össze őket, recsegve forgácsolta szét a szürke fát: még Antoh papja sem tehetett ellene.
Meggyötört arca egészen elfehéredett, két karja megadón lehanyatlott, amikor a hadihajó őket is elérte.
Dörgött az ég.

Ennyi volt. Hogy miért maradt ki? Valószínűleg akkor is kicsit pozőrnek és túlírtnak éreztem, ráadásul azt gondolhattam – gondolom, mert emlékszik a fene, ugye –, hogy nem tesz hozzá annyit a szöveghez, hogy érdemes legyen megtartani. Karakterábrázolás nincs benne, így nem ébreszt túl sok kíváncsiságot az olvasóban, és homályosabb is a kelleténél: talán most sem esett le mindenkinek, hogy ez az a jelenet, amire később többször utal a szöveg, amikor a toroniak megölik Damorra Karnelian feleségét. A regénynek végül nem lett prológusa – hacsak a dekrétumszövegeket nem vesszük annak –, az első fejezet viszont minden nehézségével együtt jól pótolta szerintem, és a regény stílusához is jobban illett. De persze ízlések és pofonok; gondolja valaki, hogy ez kellett volna?

Elszántan előre

Holnap megint utazom, és mivel már csak néhány csiszolandó fejezet van hátra a Százháborúból, ellenben azokkal mindenképpen végezni akarok, nem ígérem, hogy a következő napokban jelentkezem. Ha lesz kedvem, igen, ha nem, hát nem. Azért valami helyzetjelentés csak lesz, de ne fűzzünk hozzá vérmes reményeket. Ez a nyár már csak ilyen.

Addig is viszont kíváncsi vagyok, ki hogy vélekedik a Bíborgyöngyök trilógiáról, úgyhogy két szavazást is kitettem ide oldalra, ne fukarkodjatok a kattintással!